Shock!

Jártatok már úgy, hogy a lemezborító és a külsőségek alapján hallgattatok bele egy ismeretlen csapat zenéjébe? Persze tudjuk, hogy ez nem mérvadó és a legtöbb esetben is csak másodlagos szerepe van a körítésnek egy zene megítélésében, mostanában viszont jómagam is engedni szoktam a kísértésnek és ebben az alantas formában is kutatgatok néha új muzsikák után. A még létező kiadók s nyilván a zenekarok is rájöttek már évtizedekkel ezelőtt arra, hogy mekkora potenciál rejlik a külsőségekben figyelemfelkeltés céljából, és hogy milyen eszközökkel tudják legjobban bevonzani a célközönséget.

Jelen cikkünk főszereplőivel is valahogy így hozott össze a sors. Szembejött velem egy színes, tekintetet vonzó, szürreális borító, progresszív rock megjelöléssel Norvégiából, ahol már a dalcímek is kíváncsivá tettek, a banda neve pedig végül feltette az i-re a pontot: Hülye Zsaruk. Vagy ha úgy jobban tetszik: Balfasz Rendőrség. Ennyi szimpatikus inger után rögtön meg is jelent bennem a tettrekészség, hogy hát hallgassunk már bele a muzsikába is... Aztán a hallottak alapján gyorsan utána is néztem, hogy honnan is szalasztották ezeket a jó munkásembereket, hiszen már az első körben is roppant tetszetősnek tűntek a kompozíciók, amiket elém raktak. Arra is nyugodt szívvel mernék fogadásokat tenni, hogy még a legfeketébb öves progrock-rajongók sem nagyon tudnák megtippelni elsőre azt, hogy a csapat a zordon fenyvesek, havas hegyek és fagyos tengerek országából származik. A pozitív kisugárzású zene ugyanis a legkisebb mértékben sem utal arra, hogy a ködös Norvégiában született.

Jócskán meglepődtem, amikor egy megközelítőleg tizenhét éves múlttal rendelkező csapatra bukkantam, akik ugyan nem voltak túl aktívak, azonban ez idő alatt három nagylemezt és egy country-western EP-t is sikerült összehozniuk, s mindegyiket az újhoz hasonló, gyönyörű borítókba csomagolták. Lars Christian Bjorknes billentyűs, illetve Christian Fredrik Holtsteen basszer mellett Sondre Skollevoll énekes/gitáros/billentyűs és fő dalszerző az agy, akit egyébként már ismertem a Major Parkinson zenekarból is, de hát a fene se gondolta volna, hogy emellett létezik egy anyabandája is. A régebbi cuccokról sajnos még nem tudok érdemben nyilatkozni, mert még csak az ismerkedési fázisnál tartok, a Pachinkóról viszont már kiderítettem, hogy konceptalbum, és egy fiatalemberről szól, aki átváltozik japán játékgéppé (ezt hívják pacsinkónak). Hát igen, a sztori legalább annyira szokatlan, mint a zenekarnév (eredetileg viccbandaként kezdték és skótszoknyákban léptek fel), de a zene hálistennek nem az a fajta ökörködés, ami néha roppant idegesítő is tud lenni. Érdekesség még, hogy autóbalesetben elhunyt eredeti dobosukat, Thore Omland Pettersent a The Dillinger Escape Plan egykori ütőse, Billy Rymer helyettesítette vendégzenészként ezen az albumon, méghozzá nem is akármilyen színvonalon.

Talán a progresszív rock egyik legértékesebb jellegzetessége, hogy itt stíluson belül is szinte bármi megtörténhet, nincsenek szabályok. A Moron Police pedig pontosan abban a fajta szikrázó, élettel teli, energikus-játékos és rendkívül fogós dallamokkal megszórt muzsikában gondolkodik, amit talán a legjobban szeretek a műfajon belül. Itt nem kell Marillion-, Pink Floyd- vagy ős-Genesis-féle melankóliára számítani, sokkal inkább a Kansas, a Frost, az It Bites, a Queen, az Asia, a Spock's Beard, a Flying Colors vagy a Coheed And Cambria dinamikussága és életöröme dominál. Kedvencem a tizenegy perc fölé nyúló, mindvégig napfényes hangulatú címadó első része, amelyben egy percre sem vész el a lendület, és valami bődületes mennyiségű (és minőségű) melódiával szórták tele. Kikérem magamnak ezt a levakarhatatlanul ragadós dallamtapadást! Még ilyet!? Nem szégyellik ezek magukat? Ha csak ez az egy tétel került volna fel a lemezre, már akkor megérné törődni vele.

Óriási pozitívum, hogy a musicales-rockoperás, gazdagon hangszerelt betéteknél is inkább lazaságot érzek, mint görcsös izzadságszagot és ripacskodást, ami sokszor jellemző erre a stílusra, de elég csak belefülelni a technikásan induló, majd egyre szélesebb vigyort generáló Alfredo And The Afterlife-ba, mi, proggerek már meg is vagyunk véve kilóra. A fúziós kalandozással beröffentett, majd abból AOR-ba és bebikázott Totóba hajló Waiting Around For You is felettébb ott van a szeren, a szintén hatalmas kedvenc The Apathy Of Kings briliáns, magával ragadó melódiái közben pedig folyton csak azon agyalok, hogy nálunk vajon hol rejtőznek az efféle muzsikát játszó alakulatok. Lehet, hogy többször be kéne kukkantanom a béka ülepe alá? Skollevollék széles látókörűségét a szintipopos, retró ízekkel finomított, jellemzően japán hangulatú Okinawa Sky is bizonyítja, ami akár még mangák aláfestő zenéjeként is megállná a helyét. Sorolhatnám a dalcímeket még percekig, de minek? Ez egy artpop-finomságokkal is rendelkező, nagyszerű progrock-zenekar lenyűgözően változatos lemeze és pont.

Ha újrahúzhatnám az év végi top húszas listámat, alighanem sokkal előrébb tolnám rajta a Pachinkót, valahova a dobogósok környékére, s persze hiába tartja úgy a mondás, hogy könyvet ne ítéljünk meg a borítója alapján, a Moron Police kivételesen nem téveszti meg a vásárlóit a csalogató illusztrációkkal. Te se büntesd magad azzal, hogy kihagyod őket, arra ott vannak a hülye zsaruk.