Shock!

február 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Dream Theater: Six Degrees Of Inner Turbulence

Íme az új mű, amin megint lehet csámcsogni, elemezni, ésatöbbi. Duplán. Mármint dupla CD-t dobtak piacra a nem is olyan rég megjelent tripla koncertlemez után, hjja, kérem, ha valaki munkamániás, az elárasztja a szerencsétlen rajongókat bőven.

megjelenés:
2002
kiadó:
Elektra / Warner
pontszám:
CD1: 10 /10
CD2: 8 / 10

Szerinted hány pont?
( 28 Szavazat )

Az első CD. Recsegés-ropogás, harangszó, majd tipikus Dream dallamok, gitár és basszusgitár, aztán belecsapnak a többiek is a jóba, és én már megint csak azt tudom mondani, hogy leesett az állam. Pedig ez baromi nagy közhely, ezerszer elpufogtattam már én is, de ez van. Ráadásul el nem tudtam volna képzelni, hogy még ennyire nagyon tud tetszeni egy új Dream mű, meg voltam győződve arról, hogy már mindent megmutattak, és nem tudnak megzsibongatni az általuk létrehozott dallamok és ütemek és miegymás - hát, tévedtem. Milyen édesek az ilyen tévedések. Naszóval az első dalkölteményben - mely eltart egészen 13:52 percig - olyan dühödten riffel Petrucci mester, amilyeneket a régi nyolcvanas évekbeli thrashesebb bandáktól hallottam vala. Majd Portnoy mester énekel egy rövidet - amitől nekem a Sacred Reich American Way c. dala jutott eszembe, eléggé hasonlatos - jön LaBrie és nem áriázik, csak úgy odateszi magát. Iszonyat vad húzása van a dalnak - vagyis az elejének - mert ilyen témából olyan 3-5 percest illenék alkotni. De nem, ők megfejelik a megfejelhetetlent - közben Rudess mester is megszólaltatja a kis billentyűs hangszereit. Nem vagyok egy nagy billentyűs-tudor, mégis őrületes milyen érzékkel, érzéssel építette bele a témáit a többiek témái közé, alá. A hatodik percnél már megint súlyoskodnak, nálam már jelentkezett a libabőrözés, szóval nem lesz itt nagy gond. A kilencedik percnél jön az irtózatos szóló-orgia, ezen nincs mit ecsetelni, egyszerűen k..a jók, már elnézést a kifejezésért, valahogy az az érzésem, hogy erre a lemezre csípőből "dobták össze" a dalokat, a feeling volt a lényeg, hogy jó érzéssel élvezetes darabokat írjanak, és nem a kivagyiság működtette az agysejtjeiket - meg a kezüket, lábukat, torkukat. Ez volt a három részből álló The Glass Prison. Amelyből azt is megtudhattuk, milyen, amikor Portnoy csupán a kettő-négyet üti.

A következő Blind Faith a maga szerény kis tíz percével egy kicsit nyugisabb tételként indít - melynek a szövegét LaBrie írta -, fokozatosan perdül a Dream-féle progresszivitásba, laza szólókkal. Legalábbis lazának tűnnek. A harmadik, Misunderstood finom líra - élvezet figyelni az apróságokat, Rudess és Portnoy játékát - csendes kezdéssel, ebből abba a fájdalmas líraiságba megy át, amitől meg kell a szívnek szakadni azonnal. Gyönyörű, felkavaró, izgalmas, úgy játszanak az érzelmeinkkel, ahogy akarnak, most már folyamatosan libabőrös vagyok, fel-le hullámzanak rajtam a kis "kitüremkedések", eddig az év líraija nálam. Kilenc és fél percben. A The Great Debate ismét egy bő 13 perces tétel, s mint olyan, elég monumentális, izgalmas, és - egy kicsit Tool-os. Vagyis nem is kicsit. Hmm... Egyébként ezt ők is elismerik. Az is érdekes, hogy mintha mostanában kezdenének felbukkanni a Tool-hatású zenekarok, el lehet vitatkozni vajon miért. Mindenesetre érdekes, hogy egy ilyen karakteres zenekar, mint a Dream Theater most, a sokadik lemezénél "engedi", hogy hassanak rá más zenekarok. Vagy ők már megtehetik? Mindent félretéve, jelen szerzemény tökéletes dalremek, összetett, ezer ízű, fantasztikus tudású zenészek örömjátéka.

Hogy mindennek valamiféle keretet adjanak, a záró Disappear a második LaBrie által írt szövegű dal, lírai egyébként, csak teljesen másképp, mint a Misunderstood. Ez is fájdalmas, és benne foglaltatik az elmúlás is. Ez volt a dupla album első fele, most úgy nemtomhanyadszorra - már igen magas a szám - és még mindig zsibongok tőle az elejétől a végéig.

A második CD. Amivel máig nem tudok igazán mit kezdeni, vagyis amióta megvan, csak ízlelgetem, kóstolgatom, valahogy mégis nagyon nehezen csúszik le. Az egy dolog, hogy eléggé más szerkezetű, mint az első CD, itt mintha egy musicalhez vagy valami Hollywoodban készült kasszasikerhez írtak volna zenét, olyan nagyon hömpölygős, terjengős és valljuk be, szirupos is egy kicsit. Több tonna ötletet halmoztak fel, csakhogy nem érzem száz százalékosnak a kidolgozást, nálam nem áll össze tisztán a kép, hogy mit is akartak, mi volt a cél. A monumentáliáról még annyit, hogy korongon egy darab dal hallható - a címadó - 42 percben, viszont 8 tételre szedve, hogy azért valamibe bele tudjon kapaszkodni a rajongó.

Az első hat perces rémesen hömpöly instrumentális bevezető után egy kicsit visszatérhetünk a zenekar saját világába, viszont újat nem tudnak mutatni, olyan túlságosan is ismerős témák és dallamok köszönnek vissza. Nagyon kell figyelni mikor váltanak a hármas tételbe, ez már izgalmasabb egy kicsit, mondhatni teljesen korrekt dal, Portnoy besegít a vokálozásba ismét. Nem egy hihetetlen nagyságú torok - gondolom csak énekelni támadt kedve. Fel sem ocsúdhatunk, és máris a negyedik résznél járunk, s az egyfajta szólóorgia képében jön el hozzánk - mondjuk elég röviden. Ezt az első lemezt idéző riffelés, valamint párbeszédes rész követi, mintha valami metal-musicalben járnánk, de itt ne a mostanában divatos metal-operákra gondolj. Különben LaBrie a magas tartományokat hanyagolja mostanában, viszont annál dühödtebben rekeszt. Agresszív módon. Érdekes. Miután sikeresen felhergeltek, jön az ötödik rész, egy kedves altatódal - vagyis az ember azt hinné elsőre, amíg a szöveget el nem olvassa hozzá. A hatodik ismét egy történetmesélős-fajta Dream dal, semmi extra, amíg Rudess el nem kezd a billentyűkön szólózni. Itt említeném meg, hogy habár a többi zenész is hozta a szokásos formáját, most valahogy Rudess játéka nyűgözött le leginkább. Pedig alapvetően dob- és gitárcentrikus vagyok. Észrevétlenül áteveztünk a hetedik részbe, ahol megint mintha ismételnék önmagukat, persze jó meg ilyes, mégsem hozott tűzbe. Valami hiányzik. A nyolcadik amolyan nagyívű lezárása az eddigieknek, megint túlzóan musicales megoldásokkal.

Összegzésképpen annyit mondanék, hogy az első CD tökéletes, a másodikon vannak fantasztikus pillanatok, viszont egészében nem az igazi. A CD füzet frontborítója egyébként elsőre nem tetszett, amíg bele nem pillantottam és át nem lapoztam az egészet, egyszerű és roppant ízléses az egész. Ez ma a Dream Theater, még mindig el tudnak kápráztatni, immáron hány éve is?

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.