Shock!

május 24.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Extreme: Saudades de Rock

Erősen kétesélyes, mit szól majd a köztudottan igen finnyás és konzervatív melodikus rock tábor az Extreme visszatéréséhez, a 12 éves lemeztelen periódus után ismét akcióba lendülő bostoni banda ugyanis nem a méltán klasszikus és hibátlan alapvetésként tisztelt Pornograffitti robbanékony, pikánsan funkos hard rockját kívánja újraéleszteni 2008-ban.

megjelenés:
2008
kiadó:
Frontiers / HMP
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Sőt, Nuno Bettencourt, Gary Cherone, Pat Badger és frissen debütáló dobosuk, a többek között a tavalyi Satellite Party projectből is ismert Kevin Figueiredo sok szempontból ott folytatják a zenélést, ahol annak idején abbahagyták, vagyis ha nem tetszett az utolsó Extreme lemez, a '95-ös Waiting For The Punchline erősen ősrockos feelingje, könnyen meglehet, hogy ezúttal is pofára esel. Ugyanakkor nincs veszve minden, hiszen ennyi idő alatt mindenkinek formálódik valamelyest az ízlése, tehát simán elképzelhető, hogy az akkoriban felhúzott szemöldökkel hallgatott dolgok ma teljesen maguktól értetődően hatnak majd. Pláne, hogy Nuno továbbra is elképesztő gitárjátéka is sokkal jobban kidomborul, mint legutóbb.

Először mindenféle különösebb rákészülés nélkül hallgattam meg a lemezt, ami rögtön meg is nyert magának, az Extreme ugyanis nem görcsölt egy szemernyit sem, simán csak megírtak és feljátszottak 13 új dalt, amiket baromi jó hallgatni. Nem olyan végletekig dögös, szélgépes arénarock ez, mint a Pornograffitti volt, és nem is az a nehezebben fogható, de a maga módján hasonlóan értékes és igényes kísérletezős muzsika, mint a III Sides To Every Story, de valahol mélyen azért mindkettőből van benne, ráadásul nemcsak azért, mert akármelyik dalba belefülelve azonnal meg lehet mondani, hogy ez itt az Extreme.

A nyitó Star ragadósan nyújtott kórusa például egyből ilyen, ha valaha is hallottad Gary Cherone-ékat, rögtön menni fog a beazonosítás: a húzós, jellegzetes Nuno-riff és a dallam egyaránt méregerős, és persze – ahogy az mindig is annyira jellemző volt rájuk – a Queen hatása is tagadhatatlan benne. A Comfortably Dumbban már inkább klasszikus Led Zeppelin-ízek vegyülnek az Extreme védjegyei közé: a '90-es években a füstölően zseniális, boszorkányos szólót leszámítva simán legrunge-ozták volna a dalt, de én inkább azt mondom, időtlen hard rock zene ez, ami nem szorul rá, hogy külön meg kelljen magyarázni. A Learn To Love-ban az izgága verzék után Gary ismét hatalmas refrénnel rukkol elő – még a vele készített, méltatlanul sokat köpködött Van Halen 3 is beugrik erről a dallamról – , de a Run pszichedelikusan úsztatott, nyúlós vokálmegoldásai is nagyon ott vannak, nem is beszélve Nuno szólójáról, ami még Brian Mayt is nyíltan és leplezetlenül megidézi egy-két hajlítás erejéig. Ezek mellett egyértelmű favorit a kesernyésen bluesos Last Hour, a King Of The Ladies (pulzáló basszus dominálta szövegmondós verzék, gyilkos refrén, tízpontos szöveg) vagy a 6 perc feletti, megint igen keményen zeppelines Sunrise is. Akadnak persze kevésbé tipikus nóták is, hiszen az Extreme sosem volt egy beskatulyázható banda, mindig is törekedtek változatos, sokrétű dolgokkal előrukkolni. A Take Us Alive ennek megfelelően egy tréfás country/western ízekkel elővezetett gyorsabb téma, a Flower Manben pedig amolyan korszerű power/popot nyomnak baromi jól.

És, hogy vannak-e könnyfakasztó lírai dalok? Hát hogyne lennének, a csapatnak mindig is ez volt az egyik nagy erőssége, és hiába emlegeti még ma is egyből mindenki a More Than Words-öt, ha felmerül az Extreme neve, akasztanivaló idióták lennének, ha csak emiatt kidobnának olyan megaballadákat, mint például az Interface, amihez hasonlóan tökéletesen megírt és felépített lassú nótát idén biztosan nem hallunk senki mástól. A hideg reggelek hangulatát árasztó zongorás Ghost is ott van a csúcspontok között a maga enyhén klasszikus INXS-emlékeket idéző refrénjével, és a záró Peace (Saudade) sem gyenge a maga lennonos felhangjaival. A Beatles amúgy elég gyakran visszaköszön itt-ott a vokálokban, dallamokban, de hát ebben sincs semmi újdonság az Extreme esetében.

Nuno természetesen végig istenként gitározik, zseni a faszi, ez sosem lehetett kérdéses, most is üveges szemmel hallgatom minden egyes hangját. Ráadásul az ízléssel és kellő önkontrollal egyaránt rendelkező gitárhősök sajnos nem túl népes táborát gyarapítja, vagyis a lemezzel azok sem fogják elcsapni a gyomrukat, akik nem kifejezett virgamániákusok. Gary Cherone hangja kicsit kopottabb a fénykorhoz képest, de nagyon kitesz magáért, és a ritmusszekció is nagyon kellemes, cseppet sem nyilvánvaló dolgokkal támogatja a háttérből a két frontarcot. Muszáj méltatnom egy kicsit a Nuno kreálta hangzást is, az album ugyanis a maga puritán és természetes voltában is olyan erővel és tisztasággal szól, ami párját ritkítja. Nyilván nem lehet mindenkinek a szíve csücske ez a száraz sound – bírálták is őket elegen miatta a III Sides meg a Punchline idején – , én azonban hajlamos vagyok azt mondani, hogy az utóbbi évek egyik legtökéletesebben eltalált hangzású albuma a Saudades de Rock.

A cím szabad fordításban kábé annyit tesz, hogy nosztalgikus vágyakozás a rock után – nos, az Extreme ugyan ízig-vérig hagyományőrző, klasszikus rockzenével rukkolt elő, de hogy itt aztán nosztalgiának híre-hamva sincs, az holtbiztos. Bivalyerős visszatérés, egyszer muszáj lenne őket elhozni a hajóra!

 

Hozzászólások 

 
+2 #2 Metal 2013-02-05 18:02
Amúgy a glam korszakukból miért nem említi senki sem a Watching, Waiting balladát? Az sokkal szebb és jobb a More Than Words-nél szerintem...
Idézet
 
 
+2 #1 Metal 2013-02-05 17:59
"Comfortably Dumbban már inkább klasszikus Led Zeppelin-ízek vegyülnek az Extreme védjegyei közé"

A hangulata zeppes a riffnek valóban, de ne feledjük, hogy ez egy Nazareth riff újraértelmezése , mégpedig a "Changin' Times"-é.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.