Shock!

december 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tony Martin, Gotthard, Pandora’s Box - Budapest, 2005. november 16.

Akárki akármit mond, nekem Tony Martin volt „A” Black Sabbath énekes. Az Ozzys korszak számomra inkább kult, Dio pedig jó énekes, de valahogy nem fogott meg sosem igazán. Tony viszont amellett, hogy leénekelte összes elődjét (na jó, talán Glenn Hughes-t nem, de az egy másik történet), kiváló albumokon játszott együtt Iommi mesterrel.
időpont:
2005. november 16.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )
A Headless Cross és a Tyr szerintem nem csak nekem alapművek. Így hát nagyon vártam ezt a koncertet, de azt se bántam meg, hogy időben odaértem a hajóra.

Elsőként ugyanis a Pandora’s Box játszott, és utólag nagyon örülök, hogy a koncertjük legelején megérkeztem. A régi dalok kiterjedt, ámde az újak felületes ismeretében képes voltam pár évig amolyan nosztalgiacsapatként gondolni rájuk, de most íme, hamut szórok a fejemre és megtépem az ingemet, mert amit láttam, az igenis egy erős koncert volt király dalokkal. Igaz, hogy zenéjükben ott van a klasszikus idők világa, de több az egész szimpla portörölgetésnél: izmos, életteli dalokat hallottunk, friss és izgalmas előadásban. A koncertet a fiúk a nemrég elhunyt billentyűmágus, Cserháti Pityi emlékének szentelték, aki bizonyára elégedetten mosolygott a felhők szélén a régi és új dalok és profi előadásuk hallatán. Az utolsó, Pangea című lemez pár dala alapján meg mindenképp be kell szereznem egy albumot, megragadóak voltak a nóták. Pityi emlékét újra felelevenítették a záró “A Zöld, a Bíbor és a Fekete” előadásával, ami alatt szabályosan meghatódtam, na. Szép volt, fiúk.

Példásan rövid átszerelés után az a csapat következett, amely Svájc második legfontosabb exportcikke a csoki után, a Gotthard. Anno hallgattam pár lemezüket, de akkoriban valamiért elment mellettem, amit csináltak, így nem tudtam, mit várjak a programjuktól. Most viszont úgy látszik, ez a fejrehamuszórás és ingszaggatás napja, hiszen másodjára éreztem azt, valamit sikeresen kihagytam. Vagy csak a lemezek nem adták vissza a Gotthard erejét? Mert bizony a már nem túl fiatal zenészek úgy tolták az igazi, nyolcvanas évek végi hard rock muzsikát, ahogy azt már manapság amerikai kollégáik se nagyon teszik. Steve Lee énekes egy svájci Steven Tyler-klón, ugyanaz a szikár forma, még fejre és fazonra is hasonlóak, ráadásul mozgásban és énekstílusban is kissé túlzottan ráhangolódott svájci barátunk a nagyszájú légikovácsra. Viszont az egész lótúrót se érne, ha nem lenne kegyetlen jó hangja a fickónak, “de van de van de van”, hogy klasszikusokat idézzek.

A zenészek már kissé vegyesebb képet mutattak: volt germán metálfejű gitáros, aki enyhén kopaszodó de azért még hosszú hajkoronáját kissé idétlenül tekerte körbe egy kendővel, hathúros társa alacsony, technozenészeket idéző jelenség volt, míg a basszer amolyan igazi német focidrukker archetípus volt… A zenéjükkel viszont semmi probléma nem volt. Tán csak a honi hangosítás rákfenéje, a billentyűs hangszerek hallhatóvá tétele volt az egyetlen gond, a jól megszólaló gitárok kellemesen alapoztak az egymás után sorjázó kiváló hard rock tételek karcos énekdallamai alá. A vokáloknál meg elkezdtem keresgélni a rejtett cd-játszót, nagyon rendben voltak.

Volt ugyan egy apró malőr, ami kissé megakasztotta a bulit, de ezt is egy kedves honfitársunknak köszönhetjük. Történt, hogy az alkoholosan túlfűtött kedves fiatalember nekiállt rángatni Marc Lynn basszusgitáros vokálmikrofonjának állványát, így a mikrofonnal jó párszor sikerült is keményen szájbavernie a zenészt. Ő egy ideig derekasan állta a kiképzést, aztán először ujjával jelezte egyértelműen, hogy ezt talán abba kéne hagyni, majd mikor ez nem hatott (sőt), ásványvízzel is leöntötte a buzgó baromállatot. Emberünk azonban ettől csak még inkább erőre kapott, rángatta az állványt tovább, így hát Marc egyszer csak letámasztotta a basszusgitárt, és egy erős “huuurrrggg” arckifejezéssel bevetette magát a közönség közé, és lenyomott párat a kötekedőnek. Hm, oké, lehet, hogy ezt máshogy is el lehetett volna intézni, de teljesen igazat adok neki. Fura, hogy a máskor (és máshol) mindig jelen lévő és túlintézkedő biztonságiak itt sehol sem voltak, pedig egy ilyen néző helye még csak nem is a parton, mint inkább a Dunában lett volna. Marc aztán pár dal múlva elnézést kért a közönségtől, mondván, mindenki nagyon kedves és mindünket nagyon szeret, csak épp egy seggfej is bekerült a képbe. A zenészek persze az incidens közben példamutatóan játszottak tovább, és az alig húsz másodperces intermezzót követően már szólt is újra a basszus. Ez az egész picit leültette a buli hőfokát, de nem kellett hozzá sok, és újra remekelt a svájci válogatott. A koncert utolsó negyedére kezdett kissé összefolyni a hasonló nóták sora, kicsit rövidebb koncertet is elviseltem volna, kissé ki is billentem a levegőre (na jó, az esőre). Mindenesetre meglepően jól szórakoztam a túltengés érzetének eléréséig, szóval hajrá, Gotthard.

”Na de most már!” – gondoltam magamban, ráadásul tudtam, hogy külföldi városi és országúti dugóknak meg vámvizsgálati körülményességnek köszönhetően Tony Martin elakadt valahol Pest felé jövet, szóval csak reménykedni mertem, hogy megérkezett már. A T.M. Band cuccát persze így már nem is tudták feltenni, a Gotthard motyója maradt szolgálatban az est főzenekara számára is. De hála az égnek megjött a Mester, és egy kissé hosszabb átszerelés után (amit nem csodálok, más cuccán játszani elég pokoli) elindult az intro, és megjelent a zenekar. Természetesen a Tony nevével fémjelzett dalok alkották a fellépés gerincét, de mivel ez a kedvenc korszakom, nem is bántam a dolgot. A Law Makerrel nyitottak a Tyr albumról, ami meg is adta az alaphangulatot, és mellettem, körülöttem, illetve egész pontosan velem együtt a rajongókon kívül “meglett” zenészek és szakújságírók egyaránt nekiálltak amolyan régisulisan zúzni egy igazit. Na, ez itt a különbség az új hullám és a klasszikusok között, hehehe. Pedig Tony nem egy frontemberállat, ezt be kell vallani. Az egyébként sem Hulk Hogan típusú énekes az idők során bizony öregedett jócskán, a testalkata is inkább egy középtermetű pálcikához hasonlított, na de a hangja, meg a dalok… Volt még Valhalla, Devil And Daughter, When Death Calls, I Witness, The Hand That Rocks The Cradle és egy szép Dying For Love is többek között, de kaptunk némi The Shiningot is az Eternal Idolról (a főhős elmondása szerint ez volt anno a beavató-nótája Sabbathilag), de előkerült a klasszikus Children Of The Sea és egy Ozzy-mix is. A turnécsapat tagja volt Geoff Nicholls, a veterán billentyűs is, aki már Sabbath lemezeken is bizonyított. Kár, hogy kiváló szintiparkja a keverésnek köszönhetően itt is alig szólt. Antiszintisták dolgozhattak aznap a hajón…

Aranyos, hogy Martin saját fiát, Joe Harfordot hozta el gitárosként, aki Olaszhonból szalajtott társával megosztva játszotta a jól ismert szólókat. A vicces az, hogy a láthatóan már teljesen más zenei érában felnőtt srác teljesen magáénak tudta érezni a néhol akár születése előtt megírt riffeket, és egész jól nyomta is őket. Persze Iommi csak egy van, igazán súlyosan csakis tőle szólnak ezek az alapfigurák, de tisztességgel teljesített az “ifjú padavan”. Oké, A When Death Calls-ban kissé sok volt neki az eredetileg Brian May által eljátszott soksávos szóló, de akkor is, nem éreztem semmi olyasmit, hogy most azonnal vissza kéne vinni a suliba és eltiltani a gitározástól… A büszke apuka egyébként többször is dicsérte a fiát, aki viszont ezeknél a részeknél… elpirult! Nem semmi… A zenekar többi tagja is jól teljesített, bár Danny Needham dobos kissé túljátszotta néha a témákat, mozdulataiból és pörgetéseiből egyértelműen egy újabb, Portnoy-féle iskolát lehetett kivenni, pedig a néhai Cozy Powell csodadobos témái inkább egyszerű, de hatásos bombasztokról híresültek el mint tekerésről. Kár. A bőgős, Jamie Mallander viszont kiválóan játszott, és vokáljaira sem lehetett panasz.

Szó mi szó, végigzúztuk a sorban elővezetett klasszikusokat, melyeket Martin mester kissé egyhelyben álló (bár Ozzy totyogásától még jelentősen messze álló) előadói stílusa sem tudott visszafogni. A hang pedig csodálatos volt, persze az eltelt évek miatt néhol itt is előfordultak transzponálások, de ez még megbocsájtható. A manapság dizájnolt, rövid hajviselettel bíró énekes még egy hegedűt is felkapott, hogy új albuma, a Scream címadó dalában szólózzon egyet (bár még nagyon nem Paganini, de feelinges volt, az tény). Mellesleg, bár nem tudtam, mit várjak egy Tony Martin szólólemeztől Iommi nélkül, ez a dal teljesen rendben volt, kíváncsi volnék az egész korongra.

A kötelező ráadás természetesen hozta az elmaradhatatlan Headless Cross dalt, valamint a fent említett Ozzy mixet, aztán viszlát. Persze itt már csak telhetetlenségem mondatta velem, hogy „És a Call Of The Wild? És a Feels Good To Me?”… Jó kis koncert volt ez így is, nosztalgiázásra és egy kicsit többre is. Köszönjük.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.