Shock!

Az előzetes marketinggépezet abból a szempontból tökéletesen tette a dolgát, hogy az ember komoly elvárásokkal ül be a moziba a Metallica régóta készülő 3D-s filmjére, de eközben mégsem tudja pontosan, mire számítson. Az alkotás teljes 93 percének le kell mennie ahhoz, hogy a néző belássa: voltaképpen sem Antal Nimród, sem a Metallica nem hoz mást a Through The Neverben a saját kliséin túl, mivel azonban ezeket valami irdatlan mennyiségben ömlesztették össze, majd tökéletes módon vetítették egymásra, a végeredmény letaglózó, és gyakorlatilag képtelenség rajta unatkozni. Aki meg mély mondanivalót várt a hétpecsétes titokként kezelt sztoriszáltól, inkább keressen valami más szórakozást.

A Metallica mindig is nagyban játszott, és mindig is új dolgokba fogott – ezt a közhelyszámba menő igazságot még azoknak is muszáj elismerniük, akik a következő másodpercben egyébként kényszeresen hozzáteszik majd a többi örök mantrát, miszerint ááááá, ne vicceljünk már, Larsot csak a pénz érdekli, hát nem hallottad, hogy dobol élőben?, Kirk Hammettnél meg még a kutyám is jobban gitározik, és különben is, csak az ...And Justice For Allig voltak jók, de már akkor sem annyira, mint mondják, satöbbi. Utóbbi vélekedéseket bizonyára az Antal Nimród (itthon lásd Kontroll, Hollywoodban Elhagyott szoba vagy Ragadozók) rendezte, három vancouveri koncerten rögzített Through The Never kapcsán is halljuk majd eleget, de a lényegen nem változtatnak: önnön széthullásukról forgatnak kétes dokumentumfilmet, a Big Four három másik tagjával csinálnak közös bulikat, Lou Reeddel kollaborálnak, speciális évfordulós koncerteket játszanak vagy saját fesztivált szerveznek, az eredmény mindenképpen nagyot szól, és a közönség utána hónapokon keresztül beszél a zenekarról. Hogy rosszat vagy jót, az ebből a szempontból teljesen mellékes – San Francisco legnagyobbjai három évtized után is folyamatosan napirenden tudják tartani a nevüket, és elsősorban vélhetően saját magukat szórakoztatják ezekkel az újabb és újabb, néha meglepő vállalkozásokkal. És mivel a Metallica mindent elért már a szakmában, amit csak lehetett, lényegesen nehezebb lehet nekik folyamatosan inspiráló újabb kihívásokat találni, mint azt akár a die-hard fanatikusok, akár a kényszeres larsnemtuddobolni-papagájok tábora gondolná.

A zenekar kezdetek óta létező gigantomániája természetesen a Through The Nevert is mindvégig áthatja, de ez így is van rendjén egy hasonló alkotás esetében. A mozi gerincét képező koncertanyag egészen elképesztően grandiózus: James Hetfieldék a minél teljesebb látvány kedvéért új, az összes korábbi kör- és gyémántszínpad előnyét egyesítő pódiumot terveztek és húztak fel a vancouveri Rogers Arenában, majd a műsor során elsütik az összes legendássá vált látványosságukat is a Master Of Puppets világító keresztjeitől át Justitia szétzuhanó óriásszobrán át egészen a színen keresztülszelő lángoló roadig és a cucc összeomlásáig. Mindezt a temérdek kameraállásnak, a döbbenetesen profi, egyetlen pillanatig sem túlhajtott, minden pillanatban pont tökéletes vágásoknak és a 3D-s technikának köszönhetően ráadásul testközelből élvezhetjük végig, ami néhol szabályosan mellbevágó élmény, és gyakorlatilag el is dönti, milyen hatást gyakorol majd a film egy rajongóra. Itt bizony nincs mese, aki csak valaha is igazán szerette a Metallicát, az garantáltan imádni fogja a látottakat.

Az ulrichi pontatlanságokra, hammetti kamuzásokra karvalyként lecsapó arcok nem fognak maradéktalanul hoppon maradni, mert a banda végig ügyelt az élő érzet megőrzésére, és nem csiszolták klinikaivá a felvételt. De azért persze jóval kevesebb dolgon lehet majd csámcsogni és naugyemegmondtamozni, mint egy élő Metallica buli után: ez egy film, nyilván javítottak a hangon, amennyit csak lehetett (Lars például hosszú évek óta nem képes így elővezetni a One legendás kétlábdobos témáit), ez azonban várható is volt. A Greg Fidelman (lásd még Slipknot, System Of A Down, Red Hot Chili Peppers satöbbi) által kevert koncert ráadásul marha jól szól, és moziban nyilván másképp is dörren, mint az otthoni tévén, szóval az élmény tényleg megéri az IMAX-pénzt, ezen nem is éri meg tovább csócsálódni.

Az már persze más kérdés, mi a helyzet a történetszállal. Bonyolult sztorira nem kell számítani: adott egy cseppet félszeg, kicsit furcsa road, Trip (Dane Deehan), akit a koncert kezdete után pár perccel elküldenek a banda egyik lerobbant furgonjához, hogy hozzon el belőle egy táskát, amelyre Larséknak szüksége van. Trip neki is indul, de aztán útközben valahogy a feje tetejére fordul a világ, és miközben a Metallica a dugig telt arénában játszik, a város körülöttük módszeresen atomjaira hullik. Az egyes történéseket, akciójeleneteket és egyéb fordulatokat pedig természetesen szépen összekomponálták a koncertprogram dalaival. Önmagában nézve ez az összesen nagyjából húsz percnyi, az élő felvételek alatt többé-kevésbé arányosan szétosztott anyag is roppant hatásos, viszi előre a filmet, és ad neki egy igen komoly plusz feszültséget – így aztán éppen a végig ébren tartott érdeklődés miatt lehet akár idegesítő is, mennyire vakvágányra fut végül a viszontagságaiba végül alaposan belefásuló road kalandja.

És ezen a ponton jön be a képbe az antalnimródi vonal, amelyet már korábban is említettem. Sokan akartak okosnak tűnni, amikor a Kontroll vélt vagy valós szimbólumait elemezgették, de tegyük a kezünket a szívünkre: tagadhatatlan ütőssége és érdekessége ellenére sok tekintetben már az a film is baromi öncélú volt. Az Elhagyott szoba láttán pedig mindenki számára végérvényesen nyilvánvalóvá válhatott, hogy a napfényes Hollywoodba szakadt magyar rendező ugyan igazi mester, ha feszült atmoszférát kell teremtenie, de sajnos jobban szereti homályban hagyni a logikátlannak, értelmetlennek tűnő részeket, minthogy inkább lebilincselően intellektuális csavarokkal kösse össze azokat. A végeredmény így is minden esetben működött, de komolyan nem értem azokat, akik a Ragadozók után valami mély üzenetet, netán világmegváltó csattanót vártak Antal Nimródtól egy Metallica filmben... (Ezt a titokzatos-táskát-fuvarozunk szálat sem éppen akárhol láthattuk korábban.)

Mivel a Through The Never koncertmozi-hányada ordítóan tökéletes, és aligha sikerülhetett volna ennél jobban, alapvetően a Deehanre és a köré varázsolt csinnbummcirkuszra épített részeken áll vagy bukik majd, ki mit gondol a moziról. Pontosabban a történet egysejtűségén és sehová sem tartó voltán, azt ugyanis általában csak kevés néző szereti, ha a figyelmét folyamatosan ébren tartva, másfél órán át húzzák, majd elmarad az olyannyira várt heuréka-pillanat. Viszont egy olyan 3D-s Metallica mozi, amely csak a koncert lekövetéséből áll, semmivel sem lépett volna túl például a U2 korábbi hasonló alkotásán (és ugyebár Larsék utálnak mások cipőiben lépkedni), a történet komolyabb kibontása pedig a koncertbevágásokat tehette volna öncélúvá, feleslegessé. Így aztán arra szavazok, hogy összességében mégsem rossz ez a kicsit a videóklip-esztétikát mozivászonra költöztető megoldás. Ahhoz viszont bizonyosan Metallica-hívőnek kell lenni, hogy nagy kegyesen túllépjünk a történet értelmetlen baromságjellegén, mondván, kit érdekel, a zenekarért váltottunk jegyet, és végső soron Trip kalandjai is ébren tartották a figyelmet, még ha nem is nagyon hoztak ki belőlük semmit az alkotók.

Ha nem vagy Metallica rajongó, lehet, hogy bosszankodni fogsz a Through The Never egyes elemein, a zenekar azonban ennyi év után aligha akar bárkit is meggyőzni önnön nagyszerűségéről, aki eddig nem tartott velük: James Hetfieldék elsősorban maguknak és sokmillió hívüknek készítették ezt a filmet abból a bizonyos röpke 18 millió dollárból. Aki ennek szem előtt tartásával megy el a moziba, és nem akar minden beállítás mögött extra jelentéstartalmat felfedezni, garantáltan roppant emlékezetes élményben részesül majd.