Shock!

december 13.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Korn: The Nothing

korn_cLehetséges, hogy furcsa lesz egy-két olvasónak, amit itt most az első mondatban leírok, de a Kornnal kapcsolatban legutoljára a 2003-as keltezésű Take A Look In The Mirror megjelenésekor éreztem még valamiféle izgalmat. Addig a pontig a zenekar abszolút izgalmas és minőségi muzsikát szabadított rá az akkori nu- és modern metal közegre, amelynek részben megalkotói is voltak, ugye. Ezeket az albumokat a mai napig szívesen és kellemes emlékekkel együtt hallgatom, ha súlyos, de érzelmekkel, szenvedéllyel teli muzsikához támad kedvem.

Ami ezek után történt – gondolok itt elsősorban a 2000-es évek közepére és végére –, az valamiért a lelkesedésem legutolsó szikráit is kioltotta, pedig a nyolc esztendővel ezelőtti, dubsteppel párosított The Path Of Totality még utóbbi jellege ellenére is rendben volt, sőt igazából a két ezután kiadott lemezről sem tudok semmi rosszat mondani. Mégis elérkezett egy pont, ahol már képtelen volt a reveláció földbedöngető erejével hatni rám a zenekar, ami ennyi év után talán normálisnak is nevezhető, azonban a sokat sejtető című (ugye ti is olvastátok a Végtelen Történetet?) friss hangzóanyag megszületésének drámai körülményei ismét valami többet ígértek, így megelőlegeztem a bizalmat, és megint csak kaptak tőlem egy esélyt. Bár a KXM-ben is érdekelt Ray Luzier dobosguru jelenlegi teljesítménye dUg Pinnick és George Lynch oldalán még e sorok írása közben is jobban izgatja a fantáziámat, mint a The Nothing, mégis azt kell mondanom, hogy a bakersfieldi kukoricamezők gyermekei első nekifutásra kellemes csalódást okoztak a szinte A Semmiből érkezett új anyaggal.

megjelenés:
2019
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 45 Szavazat )

A kezdetek kezdetére jellemző groove és szövegköpködés mindjárt az elsőnek érkező Coldban tetten érhető, és egyben biztosítja is a hallgatót arról, hogy itt sokkal inkább a visszakacsintgatás volt a célkitűzés az ősidők bizarr pillanatai felé, mintsem valami loopokkal való kísérletezés. Persze ami elsőre működik, még nem biztos, hogy sokadjára is fog, így ne rohanjunk annyira előre. A hangzás pöpec, ez nyilvánvaló: ahol kell, tényleg leszaggatja a fejedet bizonyos hangerőn, és mondanom sem kell, hogy ez nagyon egészséges így egy Korn-lemezen, de természetesen mégsem ez utóbbi lesz a döntő hosszútávon, hanem az, hogy a dalok valóban kiállják-e az idő próbáját. Jonathan Davis tavalyi szólólemezével talán már némileg előre is vetítette, hogy nagyjából mire számítsunk egy esetleges következő Korn-albumon, és ez többé-kevésbé meg is valósult. Bár így, mindkettő ismeretében kicsit úgy érzem, hogy Davis dalai talán egy térdig lehangolt basszusgitárhúrnyival erősebbre sikeredtek. Az először tapasztalható pozitív benyomás tehát nem feltétlenül jelent jót a The Nothing esetében: a többszöri hallgatás ellenére is roppant nehezen bontakoznak ki a dalok, hiába van benne szinte mindegyikben a frontember édesanyjának és feleségének elvesztése. Még mindezek ellenére is kiegyensúlyozottabbak ezek a szerzemények, és nem az a feszültségtől vegyes kiábrándultság fűti őket, ami annyira jellemző volt például az első lemez idején.

Persze nincs okunk megijedni, idővel azért kikerekednek és magukba szippantanak ezek a dalok is. A már említett Coldot egy szintén feszkótól robbanékony szerzemény, a klipesített You'll Never Find Me követi, azonban amiért újra a régi rajongónak éreztem magam, azt a The Darkness Revealingtől kaptam meg először, amivel egy valódi, klasszikus Korn-eszenciát szabadít ránk a zenekar. Munky és Head tipikus, disszonáns akkordjai, a súlyos alapokra helyezett óriási dallamok és a dal végén kitörő beteges indulatok egyértelműen a csapat fénykorát idézik. Ezt az érzést a későbbiekben sajnos már nem nagyon tapasztalhatjuk meg. Bár az anyag közepe tájékára időzített Can You Hear Me ettől még egész pofás dallamokkal operál, de mégis inkább az évek óta egyre jobb teljesítményt nyújtó Jonathan szólólemezén lenne a helye. Az Idiosyncrasy pincébe lerántó kiállásai és a hernyómozgású Fieldy recsegő mélyei a Gravity Of Discomfortban is a kellemes momentumok közé tartoznak, sőt, a változatosan összerakott [email protected] még patentosra megproducelt jellege ellenére is komoly zúzdával támadja le a hallgatót. A This Lossban is megpróbálkoznak azért még egy kis súlyossággal, de többnyire itt is elviszik a dallamok a nótát, ahogyan a műsort záró Surrender To Failure reménytelenséget sugárzó hangulatát is utóbbiakra alapozzák.

A megélt traumák és tragédiák ugyan sokkalta durvább, nyersebb és személyesebb megközelítést vetíthettek volna előre, de ehhez képest mégis túlságosan jólfésültek, a vártnál kompaktabbak és eladhatóbbak lettek ezek a friss Korn-nóták. Nyilván rendben van ez így is, összességében nem panaszkodom: a The Nothing abszolút vállalható lemez egy huszonhat éves, majdhogynem változatlan felállású zenekartól 2019-ben.

 

Hozzászólások 

 
#6 nikfisz 2019-10-28 00:47
Sosem voltam egy Korn fan,de ez a lemez [email protected] jó!
Idézet
 
 
#5 Dead again 2019-10-05 09:09
Nem ütötte meg a Serenity of suffering szintjét, de jó lett. A You'll never find me (meglepődtem, hogy Billy Corgan is a szerzők között van), a The darkness is revealing, a The Ringmaster, és a remekül eltalált Can your hear me dalok a kedvencek erről, de perszze a többi is okés. Mindemellett gyönyörűen is szól.

Idézet:
Szerintem az úkjori Korn lemezeknek egyetlen hibája, hogy nincs meg a dalokban az a húzás, ami Silveria idején még megvolt. Aztán lehet, hogy csak a keverés csinálja ki Ray dobolását, de nekem valahogy az elmúlt 10 évben nem ülnek úgy a groove-ok, nem érzem azt, hogy húzna a zene és a ritmus.


Egyet kell hogy értsek. Elismerem Ray-t, meg szeretem, de gyakran túlbonyolítja a dalokat. A kevesebb néha több. Persze a SoS így is gyilkolt.
Idézet
 
 
#4 Tibcsy 2019-10-01 12:23
Szerintem az úkjori Korn lemezeknek egyetlen hibája, hogy nincs meg a dalokban az a húzás, ami Silveria idején még megvolt. Aztán lehet, hogy csak a keverés csinálja ki Ray dobolását, de nekem valahogy az elmúlt 10 évben nem ülnek úgy a groove-ok, nem érzem azt, hogy húzna a zene és a ritmus.
Idézet
 
 
#3 Szücs István 2019-09-29 21:44
Már megint odatette magát a bakersfield-i brigád. A dalok hallgattatják magukat, s ez nagyon nagy szó, hogy még mindig tudnak huszonvalahány év után is maradandó énektémákkal előrukkolni.

Mindig becsülöm a Korn újító szándékát, hogy nem a véletlenre bízzák az adott albumot, hanem egy másik ösvényre léptek. A dallamok továbbra is emlékezetesek, mint ahogy korábban is, tehát minden a helyén! :)
Idézet
 
 
#2 pelu 2019-09-29 12:00
Szerintem is jól sikerült a lemez. Első hallgatás után még annyira nem tudtam hova rakni, de néhány végigpörgetés után már kimondottan megkedveltem az anyagot. Talán sokaknak az előző album fényében lehet kicsit csalódás, mert nem azt az erőteljesebb vonalat követték. Először még hiányoltam én is SoS durvább, betegebb hangulatát, de utólag már azt mondom, h jól tették, h megint egy újabb, másabb irányt választottak. Jó lett ez!
Idézet
 
 
#1 Tulus 2019-09-28 19:43
Szerintem kellemes hallgatnivaló, de sajnos se több, se kevesebb...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.