Shock!

Ami Jonathan Davisben igazán becsülendő, hogy nem süpped bele a jól végzett munka babérkoszorús, puhán ölelő karosszékébe, hogy aztán lábát lóbálva, mérföldkőként tekintve magára, biztonsági játékot űzzön saját stílusteremtésén belül. Ehelyett lazán lép ismeretlen terepre, s nem igazán izgatja, hogy ki mit szól kalandozásaihoz. Igaz ez a Black Labyrinth anyagára is. Lehetne némi párhuzamot vonni Phil Anselmóval, ám még mindig szent meggyőződésem, hogy Anselmo időnként maga sem tudja, mit csinál, csak csinálja. Nem úgy Davis, aki nagyon is tudatosan váltogat és kísérletezik az új dolgokkal, felhördülést vagy elismerő bólintást váltva ki az immár nem is egy generációváltáson átesett közönségében.

A Korn sokfelé kóborolt már végtelennek tűnő útja során, néha talán el is tévedt a rengetegben, de ez nem szegte a főnök kedvét. Újabb és újabb ösvényekkel próbálkozott – és ezt teszi a mai napig szóló dolgaival, filmes cuccaival, vagy a JDevil névvel. A Black Labyrinth az első hagyományos szólóalbum, amit Davis megkockáztatott. Jól tette. A project előzményei tíz évvel ezelőttre nyúlnak vissza, az akkor indult ötletelés végeredményét a tervek szerint még a Jonathan Davis And The Simply Fucking Amazings jelentette volna meg, ám Shane Gibson gitáros halálával a terv a zenekarral együtt az enyészeté lett. Davis így tíz évig molyolt a dalokon, amelyekből végül tizenhárom került fel a korongra.

Bármennyire kísérletezést bevállaló típus is, bármennyire új utakat keres, az énekes szorongásai bármelyik anyagán átütnek. Olyan ez, mint védjeggyé vált hangja, azt is magával cipeli mindig, nem is tudna mást adni, csak mi lényege. Ami a zenei megvalósítást illeti, ott már vannak meglepő húzások. Jonathan érezhetően könnyedebbre hangolta magát, ráadásul semmilyen stílushoz nem ragaszkodott. Az alap súlyossága persze adott, de valahogy olyan az egész, mint amikor egy festő felvázol néhány koromfekete vonalat a vászonra, amelyhez ragaszkodik, a többit pedig könnyed lendülettel és fantáziával, rikító színekkel kipótolja.

Davis szimpatikusan vállat vonva csak annyit mondott a számokról: mindegyik más. Igaz. A kezdő súlyosság után (az Underneath My Skin és a Final Days még kifejezetten kornos elemekkel operál, bár tompítva annak legjellemzőbb tulajdonságait) tudatos szerkesztéssel jutunk el a könnyedebb, lágyabb tételekhez, ahol megfordul a felállás: már nem a vastag gitárhangzás dominál, hanem a lebegő, furcsa elemekkel tarkított fantáziazene. A jelző az egész albumra igaz: érezni rajta az ötletelést, a próbálkozást, az újra és újra nekifutás élményét, az agyalást, amely akár egy számon belül is több élményt hordoz magában változatosságával és meglepő csavarjaival. De említhetjük az egészen eltalált Everyone vagy a Walk On Bye poprockos hangzását kiegészítő zenei finomságokat, amitől az önmagában szimpla nóták igazi alkotássá válnak, erre gondoltam, amikor az ecsetről beszéltem a festő fantáziától remegő kezében. Az album vége felé közeledve pedig egyre többet kapunk ebből a néha álomszerű eszköztárból, egyre selymesebb, lebegősebb megoldásokkal és ötletekkel találkozhatunk, elég csak a Basic Needs több mint hat perces tételének mesterien szerkesztett sötétségére gondolni (amihez ráadásul az album talán legjobb refrénje társul), a Medicate hangulatát vagy a What You Belive indusztriális alapjai fölé helyezett ritmusködöt, hogy a zárónótának illesztett, zseniális What It Isről már ne is beszéljünk.

Mérföldkő nem lesz a Black Labyrinth, s valószínűleg az év végi szavazásnál sem fog ott tülekedni az első tíz hely valamelyikének megkaparintásáért, de ebben az esetben ez talán lényegtelen: Jonathan maga sem annak szánta. Csupán fantáziáját, hangulatát öntötte nagyon is szerethető formába. Egy dolgot biztosan nem lehet mondani az albumra: hogy egysíkú lenne. A frontemberek esze ágában sem volt biztonsági anyagot készíteni, inkább telepakolta a lelkével (ami azért elég sötétre hangolt tud lenni) a tizenhárom festményt, amit tizenhárom különböző, mégis lazán összefüggő stílusfoszlánnyal festett meg. Kreatív, okos, sok-sok hallgatásra készült anyag egy jelenleg nagyon is szimpatikus fickótól, aki újra és újra nekifut a világnak, hogy olyan helyeken kószáljon, ahová éppen aktuális démona űzi.