Shock!

augusztus 15.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Korn: Korn

1015korn1Lehet rajta vitatkozni, mennyire termékeny vagy éppen ellenkezőleg, kiüresedett napjainkban a rockvilág, egyvalamin azonban szerintem nem érdemes: azon, hogy igazán új, igazán mellbevágóan friss dolog hosszú-hosszú évek óta nem bukkant fel a súlyos zenék színterén. Persze butaság lenne azt állítani, hogy az elmúlt bő másfél évtizedben nem váltak ismertté olyan csapatok, akik valamennyire más megközelítésben tálalták a korábbi hatásokat, ezen a téren tényleg hosszasan sorolhatnánk a neveket a System Of A Downtól a Mastodonon és a Coheed And Cambrián át az Animals As Leadersig vagy a teljes poszt-akármilyen vonulatig. De ezzel együtt is szilárd meggyőződésem: rock/metal vizeken mindezidáig az utolsó igazán földrengető, tényleg világméretű változásokat előidéző zenekar a Korn volt. És az a tény már biztosan nem vet jó fényt a műfaj modernkori fejlődőképességére, hogy utóbbi banda a napokban húsz éve adta ki bemutatkozó lemezét...

megjelenés:
1994. október 11.

kiadó:
Immortal / Epic
producer: Ross Robinson

zenészek:
Jonathan Davis  - ének
James „Munky” Shaffer - gitár
Brian „Head” Welch - gitár
Reginald „Fieldy” Arvizu - basszusgitár
David Silveria - dobok

játékidő: 65:11

1. Blind
2. Ball Tongue
3. Need To
4. Clown
5. Divine
6. Faget
7. Shoots & Ladders
8. Predictable
9. Fake
10. Lies
11. Helmet In The Bush
12. Daddy

Szerinted hány pont?
( 94 Szavazat )

A kaliforniai Bakersfieldből elindult Korn egyik titka minden bizonnyal az a szoros kapocs volt, amely az elejétől fogva összekötötte a banda magját. Reginald „Fieldy" Arvizu basszer, James „Munky" Shaffer gitáros, Brian „Head" Welch gitáros, David Silveria dobos, illetve Jonathan Davis énekes gyermekkoruk óta ismerték egymást, és a hangszeresek különböző leosztásokban ugyan, de gyakorlatilag az elejétől fogva együtt zenéltek különböző helyi iskolai formációkban és garázsbandákban. Fieldy: „Mindannyian komolyan akartunk zenélni, komolyan akartuk venni a zenekarosdit, és az első valódi csapatomban már együtt játszottam Headdel. De az még amolyan nyálas rockmuzsika volt, és nem is csináltam túl sok érdekességet, így egy idő után szöget ütött a fejembe, hogy ennél hitelesebbre, érdekesebbre vágyom. Ismert szerettem volna lenni, de nem arról, hogy folyamatosan csak az E-húron nyomom... Arra gondoltam: egyszerűen kell léteznie valamilyen módszernek arra, hogy a basszusgitárt átpréseljem ezen a tipikus súlyos szarságon. Azt mondtam, nem érdekel, ha ott zúz mellettem két kemény gitár, akkor is hallatszik majd a hangszerem, így elkezdtem kísérletezni, és nem is adtam fel, ameddig nem jutottam igazi eredményre. Az a csapatunk jelentette ebből a szempontból az igazi fordulópontot, ami már közvetlenül megelőzte a Kornt, és amolyan kereszteződése volt a Red Hot Chili Peppersnek meg a Faith No More-nak."

1015korn2

A szóban forgó banda L.A.P.D. névre hallgatott, és Fieldy mellett Munkyt, illetve Davidet is soraiban tudta egy Richard Morrill nevű énekessel egyetemben. A szekér azonban nem nagyon indult be, és egy rövid, Creep néven letudott átmeneti periódus után végül úgy döntöttek, ebben a formában elég volt az értelmetlen próbálkozásokból. Bevették soraikba a régi havert, Headet, illetve nagyjából ezzel párhuzamosan megkörnyékezték az ekkortájt egy Sexart nevű formációban éneklő Davist is. Jonathan: „Fieldyék figyelmét felkeltette a Sexart, és miután a zenekar szétment, megkerestek, hogy nem lenne-e kedvem próbálni egyet a Creeppel. Jól ismertem őket, hiszen mind ugyanazokon a helyeken játszottunk, de nem hittem volna, hogy érdeklem őket, és azt sem tudtam, pontosan mit szeretnének tőlem. Aztán elmentem hozzájuk egy meghallgatásra, és elég gyorsan kiderült, hogy azonos irányba húzunk." Olyannyira, hogy a névötlet már egyenesen a frissen leigazolt frontembertől érkezett. Head: „Jonathan ötlete mindenkinek tetszett. Kicsit rémisztőnek találtuk, mert mindannyiunknak A kukorica gyermekei című horror ugrott be róla..."

A Korn gyökerei zeneileg igen kuszák voltak: mind imádták a súlyos muzsikákat a thrash/death-vonaltól kezdve egészen a hajmetalig, ám rengeteget merítettek a fekete zenékből, legyen szó akár funkról, akár hip hopról, meg persze az olyan öszvér csapatoktól is, mint a Red Hot Chili Peppers, a Living Colour, a Fishbone vagy a Faith No More. Jonathan pedig legalább ennyire rajongott a '80-as évek new wave-csapataiért és popsztárjaiért is, különös tekintettel a Duran Duranre. Miután pedig a banda eldöntötte, hogy nincsenek határok, egyértelmű volt, hogy ebből előbb-utóbb valami egészen radikális sül majd ki. Fieldy: „Amint elkezdtünk közösen játszani, egyből ráhangolódtunk egymásra, egyedül ilyenkor tényleg mindannyian teljesen arra összpontosítottunk, amit csináltunk, és ez az összhang abból is tisztán lejött, ahogy megdörrent a zenekar." Jonathan: „Úgy 1993 körül mindannyian Huntington Beachre költöztünk, és elkezdtük nagyon komolyan venni a dalszerzést, méghozzá abban az értelemben is, hogy minden olyan zenei elemet egyesíteni akartunk, ami hatott ránk valamilyen formában. Szóval semmiképpen sem szerettünk volna egy újabb konvencionális rock'n'roll-zenekart csinálni, és szerintem sikerrel is jártunk ebben a törekvésünkben."

1015korn8

A ritmusszekció domináns volta már csak az igazi vezérbikának számító Fieldy személyisége miatt is adta magát: „Ha tőlem jött az első alapötlet egy dalhoz, általában azt mondtam Munkynak és Headnek, hogy valami olyan gitárrészt agyaljanak ki, ami nem nyomja agyon a basszustémámat, ha viszont az adott nóta egy riffből fejlődött ki, én mindig olyan basszusfutamot agyaltam ki hozzá, ami markánsan elkülönült a gitároktól. Ez nekik is bejött, mert a megszólalásunk így egyáltalán nem emlékeztetett semmiféle tipikus metalos hangzásra. Sosem akartam ránőni a soundra, és a gitár így is domináns maradt, viszont kapott a zene egy új dimenziót is a basszusgitártól." A következő nagy lépést a megfelelő gitárhangzás megtalálása jelentette. Munky: „Steve Vai Passion And Warfare lemeze révén ismerkedtem meg a héthúros gitárokkal, és egyből belebolondultam a dologba, mert rengeteg lehetőséget láttam benne. Egyszerűen muszáj volt szereznem egyet!" Head: „Munky úgy 1992-1993 körül kezdett el héthúrost használni, és amikor bevettek, én is vásároltam egy ilyen hangszert. Azelőtt ugyanolyan gitárokon játszottunk, mint mindenki más, és úgy is szóltunk, mint mindenki más. Aztán lejjebb hangoltunk ezeken a héthúrosokon, és egyből másmilyenek lettünk: a zenénk hirtelen megtelt frusztrációval és dühvel." A brutális megszólaláshoz pedig hasonlóan brutális muzsika is párosult: „Az eredeti Korn-hangzás kialakulásában nagy szerepe volt a mélyre hangolt, brutális death metalnak. Hallgattuk ezeket a floridai bandákat, azokat a döbbenetesen sötét és súlyos groove-okat, és azon agyaltunk, miként lehetne ezt a hangzást úgy átalakítani, hogy a lepusztult sötétség megmaradjon, de a zene mégse legyen tipikus death metal. Először jöttek a héthúros gitárok, hogy minél mélyebbre tudjunk hangolni, de bármit is kezdtünk játszani, az úgy szólt, mint valami Morbid Angel-, Obituary- vagy Carcass-téma. Ezért aztán lelassítottuk a riffeket, elhagytuk a gitárszólókat, majd belevittük a zenébe azokat a tempókat, amiktől az egész olyan bólogatós, lendületes és ugrálós lett. Olyan durva groove-okra mentünk rá, amik azonnal beindítják az embereket, és persze a szövegvilág is egészen más lett."

1015korn3A zenekar totális demokráciában írta a dalokat, és a kezdettől fogva az összhatásra mentek rá az egyéni megmozdulások kihangsúlyozása helyett. Head: „Metalon nőttem fel, és a legtöbb metalzenében kiemelt szerep jutott a gitárszólóknak. Az egész nóta középpontjában a gitárszóló állt: mindenki csak skálázott és gyorsabban szeretett volna pengetni a másik gitárosnál. Ez egy idő után baromi unalmas lett, hiszen az, hogy valaki milyen gyors, leginkább a gyakorlás, a ráfordított idő kérdése, az érzések kifejezéséhez semmi köze. Amikor ez a banda elkezdett együtt zenélni, azt mondtuk, hogy nálunk ne a szólógitároson vagy az énekesen legyen a hangsúly, hanem az összhatáson. A cél az volt, hogy próbáljunk meg közösen alkotni valami olyat, amitől mindenki seggre ül, így aztán eltűntek a szólók. Sokan hip hop metalnak nevezik a zenénket, de a hip hop zene csupán egy a bennünket ért hatások közül. A Rage Against The Machine-t például egész nyugodtan lehet rap metalnak meg hip hop metalnak nevezni, de minket nem, hiszen Jonathan sosem rappelt. Néha magam sem tudom, mit csinál. Olyan, mintha egyszerre próbálna egy gitártémát és egy dobütemet imitálni a hangjával... Engem egyébként nem zavar az, ha valakik metalnak nevezik, amit csinálunk, de ez azért itt jóval több a '80-as évek metaljánál. A mi zenénk súlyosabb annál és sokkal több minden keveredik benne." Munky: „Igazából sosem voltunk túlságosan technikásak, viszont bármi beindította az agyunkat. Például simán előfordult, hogy valami olyan halálosan szimpla dolog lelkesítette be az egész zenekart, mint például egy gitáreffekt: annyira rápörögtünk, hogy írtunk köré egy dalt csak azért, hogy kihasználjuk. És sosem voltak sematikus dalszerzési módszereink sem. Simán előfordult, hogy Dave-nek támadt egy elképzelése, amit aztán eldúdolt Headnek meg nekem, aztán addig csiszoltuk a gitárokon, ameddig elégedettek nem voltunk a végeredménnyel. Utána meg aztán legyártotta hozzá a dobtémákat... Néha még Jonathan is a nyakába akasztotta a gitárt, és hozott riffeket. Egyszerűen nem ismertük a határokat, és csakis az számított, kinek támadt valami használható ötlete. Nem próbáltunk ki persze mindent, de minden nap ott ültünk a próbateremben mind az öten, és zenéltünk. És senki sem sértődött meg, ha a többiek leszavazták, amit éppen hozott."

1015korn5Az így kialakult furcsa, tényleg semmi másra nem hasonlító megszólaláshoz meglehetősen beteg, frusztrált szövegvilág párosult Jonathantől, aki elsősorban saját gyermekkorából és frusztrált kamaszéveiből merítette az inspirációt a sorokhoz. Az énekes családi háttere nem volt éppen idillinek mondható (válás, kegyetlen mostohaanya, nagyon súlyos asztma, folyamatos támadások az iskolában, és mindennek tetejébe, Davis egész élete fölött ott lebegő árnyként az a bizonyos elszenvedett szexuális molesztálás, amit később a zenekar is dalba öntött), így nem csoda, hogy a Kornnál nem az élet vidámabbik oldala köszönt vissza a szövegekben. Élete egyetlen menedékének a zene számított ekkoriban, és adottak is voltak a feltételek ahhoz, hogy mindenbe beleássa magát, hiszen apja azelőtt turnébillentyűsként játszott például Frank Zappával is, mire pedig Jonathan megszületett, már egy jól menő hangszerboltot üzemeltetett Bakersfieldben: „Kézzelfogható közelségben találtam mindenféle elképzelhető hangszert, sőt, még elképzelhetetleneket is. Kiskoromtól kezdve ki akartam próbálni az összeset, mert egyszerűen érdekelt, hogy szólnak, különösen a skótduda vonzott. Senkit sem ismertem, aki skótdudán játszott volna, pedig marha jól szólt..." Jonathan később viszonylag hosszú ideig dolgozott egy halottasházban is, ami szintén mély nyomot hagyott benne: „Egy hullaházban egyszerűen nem tölthetsz időt anélkül, hogy az ne hasson a gondolkodásodra. A legtöbb embernek soha nem kell szemtől szembe megtapasztalnia a halált, leginkább csak a filmvásznon szembesülünk a dologgal. De amikor folyamatosan holttestek vesznek körül, te meg látod őket és érzed a szagukat is, nos, akkor egy kicsit másképp kezded el nézni a körülötted lévő világot... Az én életemet is alapvetően meghatározta ez az időszak, és a zenémen is mély nyomokat hagyott."

A zenekar viszonylag gyorsan fix partnerre, állandó külső fülre lelt egy helyi gitárosban, bizonyos Ross Robinsonban is, aki rendelkezett némi stúdiós rutinnal, így évek óta besegített különböző helyi zenekaroknak a demózásban, többek között vele készültek a Fear Factory első komoly felvételei is (első igazán mélyvíznek tekinthető munkája pedig a W.A.S.P. 1992-es The Crimson Idol lemezének hangmérnöki feladata volt). Megoszlanak a vélemények azt illetően, mennyire alakította a Korn hangzását Robinson, maguk az érintettek is mást mondanak erről ma már – a producer elő- és utóéletét tekintve én hajlok rá, hogy ha nem is alapvetően, de biztosan másként szólaltak volna meg nélküle. „Sokan Ross Robinsonnak tulajdonítják a megszólalásunkat, mert akik a mi lemezünk sikerét követően vele dolgoztak, mindannyian kornossá váltak, de ez súlyos tévedés", mondta évekkel később Jonathan. „A Korn jellegzetes hangzását nem Ross találta ki, egyszerűen így szól a zenekar, ilyen a stílusunk." Az mindenesetre biztos, hogy amikor a banda 1993 derekán megkezdte a koncertezést Dél-Kaliforniában, viszonylag gyorsan híre ment egyéni hangzásuknak és senki másra nem emlékeztető megközelítésüknek. Olyannyira, hogy a frissen alakult, terjesztési szempontból az Epic birodalomhoz kapcsolódó Immortal kiadó gyakorlatilag azonnal szerződést is kínált nekik több más, nagyobb céggel egyetemben. Davisék ugyanakkor pont azért választották az Immortalt, mert így garantálva látták, hogy senki sem szól majd bele a zenéjükbe.

1015korn6

A csapat természetesen Robinsonnal vonult stúdióba, méghozzá Ross saját létesítményébe, az Indigo Ranchbe. Robinson: „Nagyjából két és fél évbe telt, mire összeállt a banda és felkészültünk a lemezre, de maguk a felvételek mindössze hat hétig tartottak, szóval azóta sem volt ennél gyorsabb munkám. Nagyon vidám légkörben dolgoztunk: mind ott laktak a malibui stúdióban, és imádtak együtt lenni, szóval mennyei volt ott élni. Kivéve persze Fieldynek, aki imádta a pörgést, és kikészült a csendtől... Brian meg született tréfamester, végig nagyon vicces kedvében volt, pedig a barátnője épp babát várt, így beköltöztek az énekszobába, és néha napokra elvonultak. Kizárólag a zenével foglalkoztunk. Még csak fel sem merültek bennünk olyan gondolatok, hogy mennyi fogy majd a lemezből, nem rendelkeztünk semmiféle eladási koncepcióval, sőt, azt sem tudtuk, pontosan mi fán terem az ilyesmi. Simán csak teremteni akartunk valamit, ami annyira fasza, hogy egyszerűen senki sem léphet a nyomába. Össze akartuk rakni a legmenőbb lemezt, hogy aztán megmutathassuk a haverjainknak, és tényleg csak ennyi tudatosság rejlett az egész mögött: adni akartunk, meg kifejezni önmagunkat, nem pedig elvenni valamit." A Korn első albuma 1994 nyarára készült el, és októberben került a boltokba.

Már többször felmerült szerintem nálunk is, de nem árt ismételten kihangsúlyozni: a zenekart és a lemezt annak idején korántsem értette mindenki, sőt. Ez ma már talán hihetetlennek tűnik, hiszen a Korn az egész színteret átformálta maga körül, boldog-boldogtalan tanult tőlük, és az általuk szabadalmaztatott elemek ma a súlyos muzsika szerves részei – ráadásul a hatásuk annyira átfogó volt, hogy általában már bele sem gondolunk, ha valami direkten vagy több áttételen keresztül kornos témát, megoldást hallunk. Akkoriban viszont annyira mellbevágóan újszerűnek számított, amit csináltak, hogy sokan simán csak értékelhetetlennek bélyegezték: érdemes fellapozni például azt a régi Hammert, amiben a lemez 3-4 pontokkal végzett valahol a Hangpróba legalján, bár Uzseka Norbi ugyanakkor a maga 8 pontos kritikájában már remekül ráérzett, hogy itt bizony nem valami futószalagon érkezett, újabb extrém metal-üdvöskéről van szó, hanem valami egészen másról. Valami nagyon újról.

1015korn7Mondom ezt úgy egyébként, hogy a nyitó Blind – azóta is a Korn elsőszámú himnusza – egészen arcpirító hasonlósággal kezdődik: a hip hopos hatású gitárnyifogtatásból, cinezésből kibontakozó, földrengésszerű riff a Fear Factory 1992-es Soul Of A New Machine lemezének Scapegoat dalában is gyakorlatilag ugyanebben a formában szerepel. Azt persze nehéz kibogozni, pontosan ki lopott kitől, hiszen a Korn ezt a nótát még Jonathan előző bandája, a Sexart repertoárjából emelte át, és nagyjából párhuzamosan íródhatott a Scapegoattal, de talán nem is ez a lényeg, az összhatás ugyanis mindkét dal esetében más, és mindkettő esetében tökéletes. Jonathan elszállós, utaztatós, elkínzott dallamai, majd a refrénnél robbanó üvöltések helyből megadják a lemez alaphangulatát: ez bizony generációs himnusz, amely azonnal a fülbe ül, és nem igazán engedi el az embert azután sem, hogy befejeződött azokkal a Cypress Hill-ízű kis megoldásokkal... A Ball Tongue azonban sokkal jobban megvilágítja, mitől is volt annyira eredeti a Korn 1994-ben: itt nagyjából minden egyesül, amitől a csapat különlegesnek számított, tényleg az összes stílusjegy felvonul a hatalmas groove-tól az élő hangszerekből előcsiholt, ám amúgy totálisan hip hopos megoldásokig és brutális, nadrágot rezegtető riffelésig. Jonathan is minden létező hangját előszedi a tébolyodott, kontrollálhatatlanul tomboló üvöltésektől kezdve a beteges, leginkább acsargó kutyák repertoárjába kívánkozó állatias recsitáláson át egészen a finom, de mégis lidérces, tenyérizzasztóan feszült dallamokig.

A hullámvasút-szerű hangulati utazás a Need To-ban is folytatódik, ahol a némiképp felpörgetett tempóra fogósabb énektémák érkeznek, az elkínzottan radírozó gitárok mögött azonban igazából Fieldy és Silveria ritmusszekciója viszi a prímet (az egész lemezen roppant frissen, izgalmasan játszanak), a refrén pedig egyből kiüti az embert. Az összkép persze továbbra is roppant beteges, a hangulat pedig csak fokozódik a Clownban („just fuckin' do it, dammit!"), ami újabb csúcsnóta. Tényleg tegyél fel találomra akármilyen lemezt 1994-ből, ilyen felfogásban dolgozó zenekar egyszerűen nem létezett másik... A masszásan zúzó gitárok és Jonathan öncsonkító előadásmódja letaglózó elegyet alkotnak, a kórus pedig itt is egyből örökre bevésődik, nem is beszélve a jellegzetes, fokozatosan bevaduló középrészről... Az album legpörgősebb tempóban menetelő témája a Divine, valószínűleg itt hallhatók a legtipikusabban metalos riffek is, de a hangzás és a ritmusszekció teljesen más színezetet ad az összképnek. Tökéletes átvezetés a Clownból az anyag egyik központi darabjához, a Fagethez, amely egyben a korai Korn talán legeltaláltabb dühhimnusza is volt, és azt a bizonyos jellegzetes, mindenki által ismert tinédzserkori frusztrációt alighanem soha senki nem öntötte ennél hatásosabban dalba a rockzene története során. És ehhez bizony a megfelelő életkorban akkor sem volt nehéz kapcsolódni, ha az embernek mondjuk hozzám hasonlóan történetesen teljesen boldog, normális gyerek- és kamaszkora volt... A szám felépítése egyszerűen hipnotikus, ahogy Davis mintegy kézen fogja a hallgatót, és végigvezeti a legsötétebb bugyrokon, a nyomasztó leálláson át egészen a legendásan gyilkos „Oh my life, who am I?" részig.

1015korn9A skótdudás Shoots & Ladders annak idején abszolút favoritnak számított nálam a lemezről, és mai fejjel is telitalálat, ahogy a lüktető ritmusokra, kínzóan nyögő-síró-morgó gitárokra Jonathan ráritmizálja a gyermekmondókákból összemontázsolt szöveget. Aminek persze jó oka volt: „Minden kiskölyök boldogan énekli ezeket a dalocskákat, és közben fogalmuk sincs az eredeti jelentésükről. Vidáman mosolyogva dalolásszák a Ring Around The Rosie-t (magyarul Körbe-körbe rózsa néven ismeretes – D.Á.), miközben a szöveg a pestisről szól, és az összes hasonló rigmus mögött ilyen gonosz, beteg sztorik húzódnak meg..." A knick-knack paddy wack... résznél persze itt is minden robban... A következő négy téma mára elfeledettebb darabnak számít, pedig nagyon rendben vannak. A Predictable-ben hallható az album egyik legjobban eltalált, gonoszul örvénylő riffszörnyetege, és a beteg középrész is tökéletesen illeszkedik a nóta tengelyébe, a Fake pedig a törékenyen szép, fájdalmasan dallamos részek és a mindent szétzúzó, őrjöngően durva betétek kettősségével játszadozik. A Lies ezzel szemben maga a megtestesült önkínzás, roppant nyomasztó, perverz szerzemény számos sávon érkező, vad és formabontó énekmegoldásokkal, ahol a sodró ütemek csak még gonoszabbá teszik az összképet. A Helmet In The Bushban pedig ugyanez megy tovább, ám maga a szám talán könnyedebb falat a maga effektezett dobjaival és ragadósabb dallamaival. Ez azonban csak a felvezetés a végéhez...

Merthogy a Daddy elé nem lehetett habkönnyű szerzeményeket pakolni, a zárószámról pedig húsz év távlatából is elég nehéz mit írni. Maga a téma is pokoli nehéz, és ugyan utólag sokan vádolták miatta hatásvadászattal a zenekart, ez itt bizony nem az volt: amit itt Jonathan lerendez, az egyszerűen nem lehetett kiszámított vagy műanyag. Éppen ellenkezőleg, ennyire bátran, nyíltan nem nagyon állt ki senki a nyilvánosság elé a rockszíntéren ilyen személyes horrorral... Ebből fakadóan a dal élvezeti értéke a szó klasszikus értelmében véve a nulla felé konvergál (régen is képtelenségnek tartottam rendszeresen meghallgatni), viszont ettől függetlenül sem fér hozzá kétség, hogy valóságos mestermű, minden bizonnyal a legszuggesztívebb szám, amit csak valaha is rögzített a Korn, a hatás alól egyszerűen nem lehet elmenekülni. Tényleg szabályosan fáj minden dobütés és gitárhang, de az a legszörnyűségesebb, leginkább gyomorba markoló benne, ahogyan Fieldy végig rendíthetetlenül tolja az alapokat az ezer hangszínen tomboló Jonathan teljesen hisztérikussá váló előadása alá. És a végén sincs feloldozás vagy könnyebbség, csak az a bizonyos elhíresült zokogás marad, ami egyébként nem volt tervezett, Davis állítólag nem is tudta, hogy Robinson a sírást is felvette.

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen típusú szám ezer kérdést vetett fel a későbbiekben – ebben az esetben ez olyannyira szó szerint értendő, hogy Jonathan kifakadása előtt a zenekar tagjai sem tudták: a szöveg mögött valójában személyes élmények húzódnak meg. Davis: „Általában azt hiszik, hogy a Daddy azért íródott, mert az apám molesztált, pedig nem. Gyerekként valaki más molesztált, és amikor a szüleimnek elmeséltem a dolgot, azt gondolták, hazudok és csak viccelődöm. Soha semmit nem tettek az ügyben, egyszerűen nem hitték el, hogy az ő fiukkal is megtörténhet ilyesmi. De nem szeretek beszélni erről a dalról, már ez is több, mint amit valaha elárultam róla." Ezek után persze nem véletlen, hogy a Korn pár instrumentális részlettől eltekintve egyszer sem játszotta élőben a dalt, és ez is csak a korai időkben volt jellemző. „Jonathan alapból is teljesen kifacsarja magát érzelmileg egy koncerten, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt is bevegyük a repertoárba, aztán ha vége, simán csak lemenjen a színpadról", indokolta Munky a döntést. „Ha minden egyes nap eljátszanánk a számot, elveszítené a jelentését", mondta az énekes is. „A stúdiófelvétel ráadásul egy mágikus, speciális pillanatban született, és nem szeretném, ha bárki is abban reménykedne, hogy még egyszer úgy kikészítem magam, mint akkor. Egyszer megtörtént, a végeredményt pedig megörökítettük. Ezzel nem szabad tovább baszakodni." (Az őszi évfordulós koncerteken ugyanakkor állítólag előkerül majd a Daddy is, kíváncsi leszek rá...)

1015korn11

Amint az várható is volt, egy ilyen nehéz és radikális lemez nem lehetett instant siker, és senki nem is várt tőle hasonlót. Jellemző, hogy az első heti kétszáz példányos eladás hírére mind a csapat, mind Robinson pezsgőt bontott... Viszont mindenki eltökélt volt, hogy ezt megsokszorozzák, hiszen tudták, hogy amit csinálnak, az újszerű. Davis: „Hazugság lenne azt állítani, hogy nem akartunk lemezeket eladni, és nem szerettük volna, ha az emberek hallják, amit elmondtunk a dalainkban. Mi értelme van albumot csinálni, ha senki sem hallgatja meg? De pontosan tudtuk, hogy a Korn nem olyan típusú csapat, amelyik azonnal hatalmas slágerekben és masszív rádiós játszásban reménykedhet. Így aztán azt mondtuk, akármit kipróbálunk, hogy beindítsuk a szekerünket." Ennek jegyében a zenekar a megjelenést követően ugyanúgy simán koncertezett a Biohazarddal, mint a House Of Painnel, majd 1995 januárjától a Sick Of It All vendégeként indultak neki az útnak az Egyesült Államokban.

Ezt tavasztól a Danzig túrája követte, ahol a másik előzenekar a Portrait Of An American Familyt bejátszó Marilyn Manson volt, majd megállás nélkül folytatódott a verkli: a Megadeth, a Monster Magnet vagy a KMFDM előtt egyaránt felbukkantak az év folyamán. Davis: „Senki sem tudta, mit kezdjen velünk, így aztán mindenkivel együtt játszottunk a KMFDM-től a Pennywise-ig. Igazság szerint kicsit fárasztott is, hogy noha magunkat nem tekintettük metalbandának, többnyire mégis metalturnékat csíptünk meg, bár a Danzig például jó volt, mert ők is elütöttek a hétköznapitól. Aztán jött a Megadeth, és noha szerettük a zenekart, ott már kiszakadt belőlem, hogy basszus, miért állandóan ezekkel az old school bandákkal koncertezünk? Valami másra vágytam... Ennek tetejében pedig a Megadethékkel nem is bizonyult egyszerű menetnek közösen játszani, mert Dave Mustaine elég bunkó módon viselkedett velünk. Kifejezetten rémisztő volt a helyzet, így aztán mivel akkoriban elég sokat piáltam, rávettem őt is, hogy megint igyon. Ezt persze nem lett volna szabad, de hát úgy álltam hozzá: az ott Dave Mustaine, én meg fiatal kölyökként úgy gondoltam, ha piálni akar, viszek neki egy italt..."

1015korn4A zenekar ugyanakkor az év második felére azt vette észre, hogy valami pezsgésnek indult körülöttük: a sajtóban egyre többször került elő a nevük, és a kollégák is egyre többször emlegették őket az interjúkban, az élen Robb Flynn-nel és Max Cavalerával. Az ekkoriban pont a Korn debütje miatt Robinsonnal dolgozó Sepultura meg is hívta Jonathant, hogy vendégszerepeljen a készülő Roots lemezen: „Őszintén szólva meglepett, hogy mindenki annyira kedvel minket, főleg, hogy Robb Flynn rendszeresen az egekig magasztalta a lemezünket, mivel köztudott, hogy a kollégákat a legnehezebb elkápráztatni. Az is mellbevágó volt, amikor a Sepultura meghívott, hogy szerepeljek a Lookaway nótában, és először hallottam az új dalaikat a stúdióban, hiszen nagyon rámentek a hangolásunkra. Teljesen nyilvánvaló volt a hatás, és nemcsak azért, mert ők is Ross Robinsonnal dolgoztak. Mindezt én megtiszteltetésnek veszem, hiszen ha súlyos zenéről van szó, a Sepulturának nem sok párja akad." Elismerően nyilatkozott a csapatról Steve Vai, az általuk használt héthúros Ibanezek atyja is: „Amikor először meghallottam őket, teljesen ledöbbentem! Úgy szólt a zene, mint egy csordányi megvasalt patájú bölény, akik tüzet fújnak az orrlyukaikból! A srácok nem játszottak éppen virtuóz dolgokat, de tényleg úgy használták az általam fejlesztett héthúros modelleket, ami nekem például eszembe sem jutott azelőtt."

A felszín alatt fortyogó Korn-láz akkor tört a felszínre, amikor Ozzy Osbourne táborából is befutott hozzájuk egy ajánlat. A csapat ennek jegyében 1996 elejétől az énekes előzenekaraként már tényleg hatalmas arénákban lépett színpadra a tengerentúlon, majd az év januárjában átvehették az aranylemezt a debüt amerikai eladásai után – az anyag pedig továbbra is eszelős mértékben fogyott a boltokból. A Korn ebben a helyzetben további folyamatos koncertezéssel ütötte a vasat: második nagylemezüket is a turné szüneteiben készítették el, és noha Európában előzőleg csupán pár szórványos buli fért be, 1996 augusztusában már a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválra is úgy jöhettek át, mint a kisszínpad headlinere. Az októberben kiadott Life Is Peachy ezután az öreg kontinensen is fullosan beindította az őrületet (pedig némileg érződött rajta a rohammunka...), és nagyjából 1997 elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a banda nyomában követők egész serege özönlött be az általuk berúgott ajtón. Az említett bandákat akkoriban még persze senki sem hívta nu metalnak, a hangzásvilágot azonban mindenki a Kornhoz kötötte. A Jonathanékkel egyívású csapatok, például a Deftones vagy a Coal Chamber ezt persze nem is díjazták különösebben. „Furcsa azt olvasni a lapokban, hogy ezt a hangzást a Korn találta fel, ugyanis ha valaki eljön Los Angelesbe, egy komplett szubkultúrát talál ezzel a megszólalással", mondta ekkoriban Dez Fafara, utóbbi frontembere. „Ez egy olyan új sound, amihez mindenki hozzáteszi a saját egyéniségét. Igaz, hogy a világ a Kornt ismerte meg közülünk először, de ez nem azt jelenti, hogy a Deftones vagy mi kevesebb egyéniséggel bírunk. Ez az egyelőre névtelen mozgalom fél évtizeden belül rengeteg emberhez fog szólni. Szerintem olyan hat-hét banda mozgolódik manapság, akik a jövőben megváltoztathatják a rock'n'roll arculatát, és az a legszebb, hogy mindnek vannak közös vonásai, ráadásul mindenki mindenkivel jóban van."

1015korn12Amiről Dez itt még jövő időben és feltételes módban beszélt, az ma már persze történelem: a következő bő fél évtized főáramát ilyen-olyan módon a Korn által dominált hullám jelentette, és hirtelen egészségtelenül sok klón, illetve teljesen lényegtelen, sokadvonalbeli tucatzenekar lepte el a világot az általuk megálmodott hangzással, a rockszíntéren elsősorban általuk meghonosított ruhákban (ha már itt tartunk: a banda esküszik rá, hogy az Adidas csak utólag kezdte el szponzorálni őket). Ez persze a stílusalapítóknak egyáltalán nem volt ínyére, így már az 1998-as Follow The Leaderen más irányba indultak el, és miközben a követők javarésze még azon agyalt, hogyan kopírozhatnák le a '94-es alapreceptet, Jonathanék még inkább kiteljesítették a dallamosabb, érettebb irányt az 1999-es Issueson: „Legalulról kezdtük, és mivel súlyos muzsikát játszottunk, senki sem akart nagyon foglalkozni velünk, az ilyesmi ugyanis nem számított menőnek akkoriban. A végén persze mi győztünk, de ha nem kezdtünk volna el más irányokba is tapogatózni, a Kornnak gyorsan kitelt volna az ideje. Egyszerűen annyi zenekar bukkant fel, hogy lemásolja a hangzásunkat, hogy egy idő után már nem is számított igazán különlegesnek a dolog. Szóval rákényszerültünk, hogy azt csináljuk, amit korábban is: mindig egy lépéssel a többiek előtt haladjunk. Mi kezdtük el ezt az egészet a Deftonesszal karöltve, aztán jöttek a Staindek, a Disturbed-ök, a Godsmackek – az ember fel sem tudja sorolni mindet... És nem is tagadom, hogy dühített egy kicsit ez az egész. Nekünk kurva keményen kellett dolgozunk. Senki sem érti, mennyit izzadtunk, mire elértük, hogy elfogadjanak minket, ezek a zenekarok azonban már mind az általunk kitaposott ösvényen haladtak. A rádióállomások meg azt mondták: ó, súlyos zene? Jöhet! Miközben eredetileg rettegtek már a gondolatától is annak, hogy játsszák a dalainkat..."

1015korn10A zenekar történelme a későbbiekben persze elég viharosnak bizonyult: sikereik csúcsán, a harmadik-negyedik lemez idején ők is megéltek egy elég irritáló, arrogáns korszakot, de nem segítettek az egók féken tartásában a folyamatos drogproblémák sem, amikhez Jonathan esetében még különböző mentális problémák is kapcsolódtak az évek során kisebb-nagyobb rendszerességgel. (Soha nem felejtem el például, amikor a 2007-es VOLT-on sikerült öt kemény percet kapnom az egykedvű, de a maga módján amúgy egész barátságos Fieldy idejéből, ám előzetesen egyből legalább hárman figyelmeztettek rá: a backstage-be lépve eszembe ne jusson megszólítani vagy lefotózni az énekest, sőt, az a lehető legbiztosabb, ha rá sem nézek, mert abból nem lehet baj...) Ezekkel a túlkapásokkal soha nem tudtam mit kezdeni, de a lényeg, hogy ma is itt vannak, alkotnak, és többnyire nem engednek a rajongói elvárásoknak sem (ha meg néha mégis, abból általában nem sül ki sok jó, halld a 2003-as Take A Look In The Mirrort vagy a 2010-es III: Remember Who You Are-t). Akkora sztárok nyilván soha nem lesznek már, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt, de szerintem ők sem bánják ezt. Ahhoz pedig nem férhet kétség, hogy a húsz éve megjelent első album forradalmi jelentőségű kinyilatkoztatás volt – és ahogy a bevezetőben is céloztam rá, nagyjából az utolsó is a műfajban e minőségében (mondjuk karöltve az undergroundban velük nagyjából egyszerre felfutó göteborgi iránnyal meg a Meshuggah-val). Lehet őket utálni, de elvitathatatlan: a '94-es lemezzel Jonathanék egyszerűen újraírták a játékszabályokat a súlyos muzsikák sakktáblájához. Azt pedig ma már csak kevesen emlegetik, hogy a banda áttörése újra megnyitotta a kapukat az Egyesült Államokban az egész '90-es években mellőzött igazán kemény zenék előtt.

Nem állítom, hogy amennyiben Kornra támad kedvem, automatikusan a világszerte több mint 4 millió példányban elkelt első albumot kapom elő (ahhoz azért túl perverz az alaptónusa), de egy dolog biztos: ez a csapat legfontosabb és minden bizonnyal legkerekebb munkája (mondjuk a 2002-es, másként jó Untouchables mellett). Tényleg megkerülhetetlen album, amely nélkül egészen másképp nézne ki ma a színtér.

 

Hozzászólások 

 
+10 #22 notreadam 2016-07-01 17:48
Imádtam ezt a lemezt. A második is jó volt, csak sokkal elvontabb.Az Issues viszont szerintem is a csúcs volt.A többivel pedig el vagyok.
Idézet
 
 
+8 #21 Geri 2016-01-08 15:48
Ez egy kurva jó írás,élvezet volt egy ilyen részletes elemzést olvasni róluk végre.Nagyon tetszett,köszön öm
Idézet
 
 
+9 #20 cápaidomár 2014-10-19 03:32
Idézet - NitRo:
Imádom azt a korszakot, annak ellenére, hogy sosem szerettem igazán a Kornt. Szerintem nagyon eredeti hangzású zenekarok jelentek meg azokban az időkben, ami valakik nu metal hullámnak neveztek. Nagyon bírtam, hogy annyi fajta hangzás és hangszer van egy-egy számban, nem féltek kipróbálni új dolgokat és ha még léteznek ezek a bandák, akkor most sem félnek. Elég megnézni a Korn dubstepes albumát, a Deftones akármelyik lemezét és még a lenézett Limp Bizkit vagy Linkin Park is képes volt mindig valami újat hozni, ellentétben pl, a piedesztálra emelt Slayerrel, akik nem mernek akár még egy hangos sem másképp játszani, mint ahogy megszokták. Ezért tudom még tisztelni a Metallicát, mert mindig próbáltak valami mást csinálni annak ellenére, hogy a rajongóik nagy részének nem jött be. Korn, Deftones, Disturbed, System of a Down, Linkin Park, mind nagyon jó zenekarok, szerintem.


Mondasz valamit. Épp a napokban gondolkodtam el ezen. A Slayer sok esetben a rajongók igényeit szolgálja ki szerintem az ő fejük után mennek, nem a sajátjuk után. Ez meg rendesen ellentmond a senki sem ugathat bele a dolgainkba c. mítosszal.
Idézet
 
 
+13 #19 Necrofaust 2014-10-17 12:59
Iszonyat komoly ez a lemez, sok ember be se merné vallani ,hogy valaha is kedvelte vagy hogy mai napig előveszi, de én simán vállalom. Rengeteg jó élmény köt az első 4 lemezükhöz, azok mindegyikét szeretem, viszont számomra onnantól kb értékelhetetlen , amit műveltek, sajnos.

Mindenképp korszakalkotó volt ez az anyag, és igen, még a Slayer és beKonrosodott a Diabolus-ra, és nekem az a lemez az egyetlen, ami hallgatható a nem-klasszikus lemezeik közül.

Meg is hallgatom rögvest ezt is meg a Peachy-t is :)
Idézet
 
 
+14 #18 Mortanius 2014-10-17 08:42
Egy biztos, őrülten nagyszerű albumok születtek ebben a bizonyos 1994-es évben!
Idézet
 
 
+12 #17 NitRo 2014-10-16 16:00
Igen, a Diabolus in Musica annak a kornak a Slayeres lenyomata volt, de ma úgy tekintenek vissza rá a tagok mint egy tévedésre. Ha megnézed a Metal Evolution Nu Metalra vonatkozó részét, abban Kerry King megmondja kereken, hogy azt a lemezt szereti legkevésbé az életművükből és szerinte az a Slayer Turboja, utalva a Judas Priest albumára. Azóta gyakorlatilag egy kaptafára épülnek a lemezeik, pedig biztos tudnának mást is csinálni, csak talán félnek nehogy úgy járjanak mint a Metallica.
Idézet
 
 
-5 #16 asdasd 2014-10-16 14:54
Idézet - NitRo:
Imádom azt a korszakot, annak ellenére, hogy sosem szerettem igazán a Kornt. Szerintem nagyon eredeti hangzású zenekarok jelentek meg azokban az időkben, ami valakik nu metal hullámnak neveztek. Nagyon bírtam, hogy annyi fajta hangzás és hangszer van egy-egy számban, nem féltek kipróbálni új dolgokat és ha még léteznek ezek a bandák, akkor most sem félnek. Elég megnézni a Korn dubstepes albumát, a Deftones akármelyik lemezét és még a lenézett Limp Bizkit vagy Linkin Park is képes volt mindig valami újat hozni, ellentétben pl, a piedesztálra emelt Slayerrel, akik nem mernek akár még egy hangos sem másképp játszani, mint ahogy megszokták. Ezért tudom még tisztelni a Metallicát, mert mindig próbáltak valami mást csinálni annak ellenére, hogy a rajongóik nagy részének nem jött be. Korn, Deftones, Disturbed, System of a Down, Linkin Park, mind nagyon jó zenekarok, szerintem.


És a Diabolus In Musica? Egy hangját nem adnám ilyen Disturbedekért meg Linkin Parkokért.
Idézet
 
 
-11 #15 robidog 2014-10-16 13:41
Idézet - NitRo:
Imádom azt a korszakot, annak ellenére, hogy sosem szerettem igazán a Kornt. Szerintem nagyon eredeti hangzású zenekarok jelentek meg azokban az időkben, ami valakik nu metal hullámnak neveztek. Nagyon bírtam, hogy annyi fajta hangzás és hangszer van egy-egy számban, nem féltek kipróbálni új dolgokat és ha még léteznek ezek a bandák, akkor most sem félnek. Elég megnézni a Korn dubstepes albumát, a Deftones akármelyik lemezét és még a lenézett Limp Bizkit vagy Linkin Park is képes volt mindig valami újat hozni, ellentétben pl, a piedesztálra emelt Slayerrel, akik nem mernek akár még egy hangos sem másképp játszani, mint ahogy megszokták. Ezért tudom még tisztelni a Metallicát, mert mindig próbáltak valami mást csinálni annak ellenére, hogy a rajongóik nagy részének nem jött be. Korn, Deftones, Disturbed, System of a Down, Linkin Park, mind nagyon jó zenekarok, szerintem.

Igazad van de a Slayer-t a szádra ne vedd!
Egyébként ők is kicsit grooves zenét toltak ebben az időszakban!
Lásd: http://www.shockmagazin.hu/klasszikushock/slayer-divine-intervention
Idézet
 
 
+15 #14 NitRo 2014-10-16 11:12
Imádom azt a korszakot, annak ellenére, hogy sosem szerettem igazán a Kornt. Szerintem nagyon eredeti hangzású zenekarok jelentek meg azokban az időkben, ami valakik nu metal hullámnak neveztek. Nagyon bírtam, hogy annyi fajta hangzás és hangszer van egy-egy számban, nem féltek kipróbálni új dolgokat és ha még léteznek ezek a bandák, akkor most sem félnek. Elég megnézni a Korn dubstepes albumát, a Deftones akármelyik lemezét és még a lenézett Limp Bizkit vagy Linkin Park is képes volt mindig valami újat hozni, ellentétben pl, a piedesztálra emelt Slayerrel, akik nem mernek akár még egy hangos sem másképp játszani, mint ahogy megszokták. Ezért tudom még tisztelni a Metallicát, mert mindig próbáltak valami mást csinálni annak ellenére, hogy a rajongóik nagy részének nem jött be. Korn, Deftones, Disturbed, System of a Down, Linkin Park, mind nagyon jó zenekarok, szerintem.
Idézet
 
 
+10 #13 bjorn 2014-10-16 10:53
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Sárvári Gábor:
Mi a baj a Take A Look In The Mirror albummal? Én azzal ismertem meg őket, nálam az hasít a legjobban még ma is. Az tényleg ilyen szarnak számít?

Nem nevezném szarnak, de a mai napig tartom, hogy túl gyorsan jött az Untouchables után, és valamennyire hallatszott rajta, hogy eléggé megijedtek attól, hogy 2002-ben milyen bátrak voltak. :) De a III-nál kategóriákkal jobb így is.


A Take a Look elso 5-6 dala zsinorban olyan eros, hogy majd beszartam amikor hallottam, pedig nem vagyok akkora Kornos. Az Untouchables lassabban ert be, de lassabban is ert tul :) Amugy most jut eszembe hogy a legutobbi Paradigm Shift is bitang jo lemez.
Idézet
 
 
+10 #12 Draveczki-Ury Ádám 2014-10-16 10:00
Idézet - Sárvári Gábor:
Mi a baj a Take A Look In The Mirror albummal? Én azzal ismertem meg őket, nálam az hasít a legjobban még ma is. Az tényleg ilyen szarnak számít?

Nem nevezném szarnak, de a mai napig tartom, hogy túl gyorsan jött az Untouchables után, és valamennyire hallatszott rajta, hogy eléggé megijedtek attól, hogy 2002-ben milyen bátrak voltak. :) De a III-nál kategóriákkal jobb így is.
Idézet
 
 
+11 #11 bjorn 2014-10-16 08:35
Idézet - Sárvári Gábor:
Mi a baj a Take A Look In The Mirror albummal? Én azzal ismertem meg őket, nálam az hasít a legjobban még ma is. Az tényleg ilyen szarnak számít?


Ugyanezt akartam kerdezni. Nekem az Untouchables es a a Take a Look a kedvenceim. Ez az elso sem rossz amugy. :)
Idézet
 
 
+11 #10 Sárvári Gábor 2014-10-16 08:11
Mi a baj a Take A Look In The Mirror albummal? Én azzal ismertem meg őket, nálam az hasít a legjobban még ma is. Az tényleg ilyen szarnak számít?
Idézet
 
 
+9 #9 cápaidomár 2014-10-16 03:14
Hát ez kurva jó! Már tényleg vártam ezt a cikket. Remek lett! Sok új infót tudtam meg így.
Abba viszont belekötnék, hogy a KoRn debüt annyira új (inkább eredeti - így a helyes) lett volna. A Blind elejét a Primus írta meg Too Many Puppies címen.
És az is hallatszik rajta, hogy szerették a RATM-t.
Sok ügyes nyúlás van ezen az egyébként döbbenetes lemezen. Vér klasszikus. Ha kedveled, ha nem szó nélkül elmenni mellette nem lehet. Sehogy. Ez pedig valószínűleg tényleg azért van így, mert ilyen (nem csak) zenei elgondolások - pontosan ilyen -, valóban nem létezett csak náluk.
Ez a kedvencem tőlük, meg a következő kettő. Gondolom, azokról is lesz írás.
Az első 4 KoRn tuti klasszikus nem?

Clown... Úr Isten. Beszartam rajta amikor először hallottam. Shoots And Ladders és Lies ugyanez. Hidegrázás. Van ebben a lemezben minden súlyossága ellenére valami megfoghatatlanu l atmoszférikus.

"(...) a hatás alól egyszerűen nem lehet elmenekülni."
Idézet
 
 
+16 #8 RobertThorn 2014-10-15 21:23
Fuh. Kétség nem fér hozzá, hogy alap klasszikus ez a lemez. Ehhez amúgy az is hozzátartozik, hogy egy olyan korszakban jelent meg, amikor még nem volt ez a 'lehúzom a lemezt netről gyorsabban, mielőtt a cipőmet bekötném' jelenség.

Ezt a lemezt a maga idejében (sőt, a Life is Peachy megjelenése után is) kifejezetten nehéz volt beszerezni (akár kazettán akár cd-n. A másik ilyen lehetetlen lemez a Destroy Erase Improve volt - fél éven keresztül hiába vártam a debreceni MCD-ben hogy a nyilvántartásba n szereplő példányt leszállítsák 'vidékre', utána a Scenes-es Dream Theater koncert dedikáláson vásároltam meg, csak úgy teljesen mellékesen, miután begyűjtöttem Portnoyék aláírását...), semmilyen lemezbolt nem árulta, akárhova mehettél.
Abban az időszakban a cimboráimmal úgy gyógyultunk rá erre a lemezre, hogy ilyen netről leszedett 11 kHz-es wav fájlokban - amiknek a hossza nem lehetett több egy percnél, mert szállításkor akkor már az átjumperelt winchestert kellett volna magunkkal vinni a kislemez helyett, és még ilyen körülmények mellett is, ha minden hangszer egyszerre szólalt meg, akkor a hangszóróból kijövő hanghullámot leginkább a 'PBBBRRRCSCSFFRC SSSS' hangeffekt írná le a legjobban, mert annyira torz volt a túlhangosítástó l - hallgattuk a debütlemez legnagyobb himnuszait (Clown, Divine, Faget, Shoots & Ladders). Képzelhetitek hogy ilyen előzmények után amikor sikerült cd-n is beszerezni, milyen libabőr volt a kristálytiszta kisérőcint meghallani a play gomb megnyomása után...
Ezek az élmények egyszerűen leírhatatlanok.
Ez a lemez egy jelenség volt a maga idejében, ami mint egy villanykapcsoló t, úgy váltotta át az agyunkat egy teljesen más gondolkodásmódb a amit addig a (súlyos) zenéről vallottunk.
Ehhez hasonló flasht ezután max csak a debüt Slipknot váltott ki belőlem. De már ott is az volt a vélemény, hogy 'bazmeg ez olyan, mint a Korn, de mégsem, mert közben ömlik belőle a death metál is.' :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.