Shock!

január 29.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

John Norum: Gone To Stay

johnnorum_cAki követi a svéd gitárost, teljesen tisztában lehet azzal, hogyan alakult át zenei világa az elmúlt tíz, de inkább közel húsz évben. Tisztában vagyunk vele, hogy senki nem fiatalodik az évek során, csak rakódik az emberre a sok-sok teher, élmények, úgymond komolyodunk, namármost Norum zenéjében is megjelentek ezek a vonatkozások, és természetesen ezzel párhuzamosan a nagy összeborulás után a Europe zenei színezettsége is a sötétebb árnyalatait mutatta a közönség felé. Bár úgy tűnt, és tűnik a mai napig, a tagság ezt az irányvonalat szerette-szereti, ráadásul a közönség is vevő rájuk, azért tagadhatatlan, hogy a „régi" dalokat fogadja nagyobb üdvrivalgás. Talán nem is csoda ez, az ember nem szeret sokáig búslakodni meg borús hangulatban állni egyik lábáról a másikra, miközben elvileg szórakozni megy egy előadásra.

megjelenés:
2022
kiadó:
Gain Records
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 7 Szavazat )

Nagyon egyszerű, miért elmélkedem ilyen hosszan a Europe-ról, miközben ennek az írásnak John Norum legutóbbi szólólemezéről kell szólnia: mert Norum a Europe fő dalszerzője Joey Tempesttel párban, magyarán neki kell felróni minden vonzó vagy idegen zenei megoldást. John barátunk távolodása az emészthetőbb, felszabadult hangulatú hard rocktól az Another Destination lemeznél kezdődött 1995-ben, de ott még szimplán a vastag, nagyon vastag blues rock kezdett felülkerekedni, kiváló riffekkel és kegyetlen virga szólókkal. Arra az albumra akkor és most sem tudnék kilencesnél kevesebbet adni, ráadásul úgy küldi meg a hangfalakat a megszólalás, hogy szinte a bőrünket karcolja belülről.

Azonban az évek előrehaladtával Norum zenéje meglassult és súlyosabbá vált, ráadásul ő maga se nagyon élvezte elkészíteni ezeket a lemezeket. Az e-klubos Dokken-koncert előtt sikerült vele pár szót váltani, és mikor dedikálásra nyújtottam át a CD-ket, magát finoman cinkelve mesélte, hogy a Slipped Into Tomorrow-t mennyire utálta már kevéssel megjelenés után is. Talán az, hogy 2008-ban elvesztette feleségét, a szintén gitáros Michelle Meldrumot (lásd Phantom Blue), tovább terelte a blues és ezzel együtt a további lassulás felé. Azóta sem lettek sokkal vidámabbak a szólódolgai sem.

A Gone To Stay bőven hordozza ezt a melankóliát, habár vannak rajta némileg felszabadultabb darabok. Az elsőként bemutatott Sail On éppen nem az. Sőt, a korong legkomorabb tétele, a hozzá készült klip pedig pont kifejezi azt a búskomorságot, amelyet a málhacipelő riffek magukba zárnak. Nem tudok rajta szórakozni, pedig szeretném élvezni Norum játékát, egyedi, karcos hangját, de sajnos nem dob fel. A dalok nagy részének voltak társszerzői. Peer Stappe (sok svéd produkcióban működik közre énekesként dalszerzőként, producerként, Dr. Alban, Europe, Gemini Five stb.) többnek is, Fredrik Åkesson (korábban Talisman, majd mindenféle súlyos zenekarok, manapság Opeth) is tiszteletét tette két dalban, jellemzően a két legborúsabb számban (Sail On, Calling). Az album legszellősebb, legfelszabadultabb darabja a Terror Over Me, ami egy elég hagyományos ritmusozású és felépítésű dal. Ebben korábbi zenésztársai is közreműködnek, Åge Sten Nilsen és Kelly Keeling énekel, és ilyenkor teljesen rendben van a dolog. Penge szólót is rittyentett bele főhősünk, ami után már el is hisszük, hogy nincs minden veszve.

Ha már a szólóknál tartunk, meg kell állapítani, hogy bármennyire is saját iskola Norum, a legutóbbi időkben nem hozza azokat az odapirító, elsöprő lendületű figurákat, amiket olyan szívesen hallgatok, hallgatunk, hallgattunk tőle. Virtuóznak virtuóz, de mint általában, ezen a téren is elmarad a sugárzó energia. Nekem nagyon nagy kedvencem a fickó, képes vagyok egyetlen vibratójától libabőrözni, ám mostanra ilyen nem nagyon akad. A lemez végén helyet kapó, az 1992-es lemezről újraértelmezett Face The Truth dal is belesimul a lassú, melankolikus trendbe. Kivételesen nem rossz ugyanakkor: kapott egy kis billentyűs aláfestést, leheletnyi Pink Floyd-utánérzést, bárhangulatú visszafogottságot. Ennek tágabb keretek közt látnám értelmét más dalai kapcsán is.

Nagyon nem kapkodtam sosem a megjelenés óta, hogy újra elővegyem ezt a kiadványt, bőven elég volt átrágnom magam rajta akkor. Míg e sorokat írtam, léptettem előre és vissza, de tényleg semmi vonzerőt nem mutatott sajnos. Nem tudom, mennyire lehet hinni az új Europe-pal kapcsolatos, bizakodásra okot adó előhíreknek, de ha ott mégis felveszik a klasszikus korszak zenei irányát, akkor nagyon köszönni fogom John Norumnak, hogy ezt a lemezt ide tette, hogy így tette ide, mintegy kipakolva magából a lehangoltságot. És akkor rendben leszünk.

Addig értékelésként marad egy rém gyenge, ingatag, múltat nagyon tisztelő hét pont.

 

Hozzászólások 

 
#1 QRman 2023-01-19 12:48
És azt nem mondta, miért csinálta akkor ilyenre a Slipped lemezt? Én mondjuk szeretem azt az anyagot.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.