Shock!

november 17.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater: Distance Over Time

dreamtheater_cAlapvetően kétfajta Dream Theater-rajongó él jelenleg ezen a bolygón: az egyik már belefáradt a New York-iak futószalagon legyártott, „lélektelen" megszólalású legutóbbi lemezeibe, a másik pedig a végletekig kitart, a hiányosságok ellenére is (vakon?) bólogat. Én – ahogy az már lenni szokott – ismét egy köztes réteghez tartozom, hiszen eddig is minden újonnan megjelent Dream-anyag előítéletek nélkül csúszott le a torkomon, és a hibáikat elismerve is úgy döntöttem, hogy szórakozni akarok inkább a friss dalokon, mintsem bosszankodni. Az Arany Középúton állva ezért is lesz könnyű most belebújnom mindkét végletbe.

Először tehát cinikus leszek, és közlöm a rossz hírt: a zenekar sajnos megint nem készítette el az Awake vagy a Metropolis 2: Scenes From A Memory folytatását, de még a Mike Portnoyjal készült későbbi lemezek szintjét sem ugrották meg, hiába is reménykedik ebben hosszú évek óta minden album előtt a kritikus keménymag. El kell fogadni a tényt, hogy Mike Mangini érkezésével mindenképpen új fejezet kezdődött a csapat történetében: a némi rosszindulattal egy maszkulin vonásokkal rendelkező, vigyorgó anyukára emlékeztető dobosguru a vele készült anyagokon – sőt, utólagosan feljavított élő felvételeken – kiölte a lelket az utóbbi szerzeményekből, hiába is próbál az ellenkezőjéről meggyőzni John Petrucci. Mangini túlzott precizitása és megszólalása 2019-ben is leginkább a svájci órák egysíkú kattogására emlékeztet, és valahol itt lehet a kutya is elásva, ugyanis egy rosszul belőtt sound is képes bizonyos szinten kiölni a lelket egy egyébként feelingesen játszó zenész játékából. Jó példák lehetnek erre '80-as évek trendi, kiherélt, agyonvisszhangosított felvételei, bár én még mindig abban hiszek, hogy a hang és az érzelem elsősorban az ujjakból és a lélekből születik. Azonban nem feltétlenül akarom Manginire kenni ezt az egészet, hiszen az eddigiekhez képest azért összességében hallható némi javulás a dobhangzás terén, bár az erőtlenül cincogó cinekkel még mindig nem vagyok képes kibékülni.

megjelenés:
2019
kiadó:
InsideOut
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 67 Szavazat )

De beszéljünk inkább az őszülőszakáll-verseny egyik résztvevőjéről, a Scott Iannel holtversenyben haladó golyófejről, aki a csúcsos bűvészkalap nélkül is képes varázsolni a fekete-fehér, piros-kék, meg még ki tudja, milyen színű billentyűzeten. Gondolhatnánk, Jordan Rudess ezúttal sem volt képes kordában tartani ördögi tehetségét, és most is előcsalogatta a lehetetlennél is lehetetlenebb géphangokat saját maga által továbbfejlesztett, futurisztikus kütyüiből, hogy ezzel is tovább erősítse a „természetes" megszólalást. Ám valami ismeretlen felsőbb hatalom ez alkalommal közbeszólhatott, ugyanis az ezerszer hallott, bugyborékolós maszturbációt szinte teljes egészében száműzték a Distance Over Time-ról (kivétel: S2N), és helyette a hangszerén található milliónyi gomb közül most leginkább az elektromos orgona- és a Hammond-hangszínekre gerjedt rá. Emiatt, ha nem is tiszta szívből, de megérdemel egy jelképes fejsimogatást. James LaBrie persze már keményebb dió. A „szereted vagy gyűlölöd″-hang, ami sokak szerint már a kezdetek kezdetén sem illett a Dream Theaterbe, mégis huszonhét éve hallgatjuk, ha tetszik, ha nem. A hangszálak kopnak, igen, de ebben most talán nem is merülnék el túlságosan, térjünk inkább rá a legtöbb tekintetet és fület magához vonzó motorra, aki ezt az egész gépezetet kitartóan működteti, hajtja, producereli.

John Petrucciról beszélek, igen. Arról a Petrucciról, akinek egykori játéka könnyeket csalt az ember szemébe, és libabőrt okozott minden egyes kipengetett hangja. Játéka változatlanul élményszámba megy, hiába jut eszembe mindig róla ma már az, hogy ilyen lehetett a télapó fiatalabb korában. Igen, Petrucci dallamformálása, technikája és játéka – ha nem is kerül már tőle az ember euforikus állapotba – még mindig varázslatos, és ezen a ponton teszem félre a cinizmusomat: ha másért nem is, az ő zenei ötletei miatt igenis megéri többször is végigpörgetni a Distance Over Time-ot. A lemez legnagyobb erősségei ugyanis megint csak elsősorban a gitároshoz köthetők. És persze itt van még a némasági fogadalmat tett másik őstag, a mindig megbízható John Myung, aki ugyan nehezen viseli a turnékat, mégis a kezdetektől fogva kitart a zenekar, a rajongók és Petrucci mellett, ráadásul mélyei egészen kellemes arányban szólalnak most meg.

Már önmagában az is rengeteget javít az összképen, hogy a The Astonishingen hallottaknál sokkal előrébb keverték a hat- és héthúrost, valamint a Hugh Syme által alkotott, félreérthetetlen tartalommal bíró borító is a legjobb a Metropolis 2 óta. A lemezt felvezető Untethered Angel hallatán ugyan egy igazi ősrajongónál nyilván rögtön vegyes érzelmek lépnek fel: amellett, hogy a kompozíció már semmi újat nem mutat, és szerényebb izgalmi faktorral rendelkezik, még mindig mosolyt csal az arcokra. Mert hát azért – ha egy kissé megerőltető is már az a bizonyos szufla – ez még mindig a Dream Theater. És akkor el is érkeztünk a lényeghez: hol is tart jelenleg a Dream Theater, és hogyan értékeljük a friss albumon hallható muzsikát? Még mielőtt túlságosan is belelkesülnék, talán már most is borítékolható, hogy aki még most is rettentően fogós melódiákra és örökzöld dallamokra vágyik a technikás hangszeres villantások mellett, kicsit talán ezúttal is rossz helyen keresgél. Ugyanis a dalok nagy részében, sem a hangszeres betétekben, sem pedig LaBrie énekdallamaiban nem talál az ember a korábbi munkákhoz fogható kapaszkodókat, ami azért ilyen mértékben nem volt jellemző erre a zenekarra. Még a sokak által leköpködött, végletekig nyújtott legutóbbi sorlemez nótáiban is ott voltak azok a védjegyszerű, jellegzetesen Dream Theater-ízű melódiák, amelyek néhány hallgatás után örökre beleégtek az ember hallójárataiba, ellenben itt még a hatodik-hetedik ismétlés után is csak nehézkesen bontakoznak ki az emlékezetes momentumok. Ez persze nem feltétlenül baj, nekem szimpatikus ez a fajta hozzáállás is, hisz nem kell mindig a jól bevált receptet követni és hatásvadász módon alkotni. Ha ilyen hozzáállással közelítünk a dalokhoz, az első három nóta (Untethered Angel, Paralyzed, Fall Into The Light) még úgy rendben is van – az utóbbi felétől hallható kibontakozás például egész pofásra sikeredett. Azonban a lemez közepe tájékától bizony nem egyszer rám tört az ásítozás, aminek nagyon nem szabadna megtörténnie a földkerekség leghatalmasabb progresszív metal bandájának albuma közben. Jó hallgatni őket, sőt, jóra is lehet hallgatni őket, de semmi meglepetés, amitől például megmerevedik az ujjam a bal egérgomb felett.

A Yes munkásságával rokonítható Barstool Warrior sokadik repetaként még egész kellemes, viszont a nem túl izgalmas Room 137, netán a már említett, Petrucci és Rudess félelmetes szólójával értékesített S2N önmagában véve sem rendelkezik túl sok vonzó tulajdonsággal. Sőt, a kilenc percet ostromló, reményteljesen indító At Wit's Endet például olyan felesleges és semmitmondó pillanatokkal nyújtják a végtelenségig, hogy ezért – szörnyű, hogy ezt kell mondanom – kár volt felkapcsolni az áramot a stúdióban. Itt is leginkább a gitáros utolsó percekben lekevert, dallamos szólója menti meg menthetetlent, de szerencsére a két-három akkordra „lebutított", pihentető Out Of Reach – még ha nem is ér fel a zenekar korábbi, kommerszebb nótáihoz – némileg visszahozza az ember kedvét. Az eseményekben szintén csak módjával bővelkedő, nehezen kibontakozó Pale Blue Dot komplex villantásai azért persze felidézik pár másodpercre az ősidőket, sőt, a bónusz Viper King is legalább kicsit szokatlanul, súlyosra vett Rainbow-stílusjegyekkel dübörög kifelé a hangfalakból, bár persze LaBrie rossz szokásához híven itt is jócskán túlvállalja magát. Tehát valószínűleg nemcsak egyedül nekem támadtak megint olyan érzéseim, mintha mostanában kicsit megkopott volna a varázslat, de akár még az is lehet, hogy a friss mű csupán a zenekar legnehezebben befogadható, jó értelemben vett slágermentes lemezének készült, és pár hét pihentetés után felfedi valódi értékeit. (Vagy nem.)

Mint fentebb is említettem, legfőképpen Petrucci továbbra is élvezetes játéka és szólói miatt érdemes többször próbálkozni a Distance Over Time-mal, ugyanis a dalok most önmagukban nem igazán emelkednek ki az életműből. Mindenféle bűntudat nélkül merem kijelenteni, hogy az album nem több csípőből elnyomott, átlagos (!) Dream Theater-anyagnál: az a fajta lemez, amelyet akár nulla ráfordított melóval is bármikor összedobnak ezek az arcok, ha akarnak. Ugyanakkor ha az ember hagyja beérni, ma is szórakoztató tud lenni, bár a Sons Of Apollo ötletesebb bemutatkozását tuti, hogy többet fogom hallgatni nála.

A Dream Theater július 25-én Székesfehérváron, a FEZEN-en koncertezik. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#26 Túrin 2019-03-14 12:58
A Black Clouds óta nem igazán tudtam rendesen végighallgatni az albumaikat, de ez tényleg jó.
Kicsit vákuumcsomagolt DT érzés árad belőle, de legalább jó alapanyagokkal, minimális hokizással.
Idézet
 
 
#25 Gazdag Illés 2019-03-03 18:30
Most juttottam el odáig, hogy meghallgassam. Eddig csak 1X értem a végére, de így is pozitív a véleményem róla. Részemről kapott egy kövér 8-ast. Külön örültem, hogy végre nem fürdőztek a megalomániában, hanem egy korrekt lényegretörő lemezt készítettek. Meg is lepett, hogy a bónuszdallal együtt 1 óra a játékideje. Számomra a csúcspont a Paralyzed ami megidézte a későbbi Portnoy éra hangulatát.

A Maginivel szemben támasztott kritikákkal csak részben tudok egyetérteni, ugyanis nem kell minden dobosnak feelinges stílust képviselnie. Ebben a stílusban teljesen helytálló a gépi precizitás (Érdekes módon John Myung soha nem kapott egy rossz szót sem a "lélektelen" színpadi kiállása miatt). A gyenge láncszem sokkal inkább Labrie, neki énekesként tudnia kéne, hogy mi megy és mi nem (Pl Ian Gillan)
Idézet
 
 
#24 Tompika 2019-03-03 04:36
Velemenyem szerint az elso igazan ondefinialo Falling Into Infinity ota messze a legjobb Dream album, rockopera es Rudess [email protected] mentes, de amugy mindenbol megint van egy kicsi, ugyhogy egy masodik ondefinialas, estleg egy ujabb utkereses. Ket tovabbi gondolat, hogy sztem a Room 137 abszolut kilog, es nem tudtam meg jora hallgatni idaig (Marylin Manson utanerzes - The Beautiful People era). a masik pedig a Pale Blue Dot, ahol sztem nem sikerult teljesen kidolgozni a dalt... Szerintem kiraly az enekdallam-gitartema kombo, gyonyoru ivben halad a dal, de vegul se fule se farka... kicsi szolozgatas, majd ugyanaz az enektema meg egyszer, es vege... Ettol fuggetlenul 9-10 napja non-stop hallgatom oket, es alig varom marcius 24-et. (Slim's in SF)
Idézet
 
 
#23 Carlito 2019-03-01 13:21
Idézet - Adam:
Idézet - Carlito:
Véleményem szerint ez egy jó lemez lett de nekem is a második hallgatásra tetszett meg ,de jó minőségben van meg HDtrack.Szerintem az is számít min hallgatja az ember.
Szoktam olvasni véleményeket és örömmel láttam,hogy a Metalstorm,vagy a Sputnikmusic amik elég népszerű oldalak nemzetközi szinten jó pontszámokat adtak rá,de az előző lemezét már kevésbé díjazták. nekem is a The Astonishing úgy tetszett ,hogy három számot letöröltem és ezzel az is egy jó lemez lett.


Szia! Ha penzt koltesz a HDTracks-re, akkor ha tudsz, nezz elotte utana mit vasarolsz, pl itt:
http://dr.loudness-war.info/album/view/159292
Sajnos a HDTracks sokszor csak annyiban tobb, hogy dragabb, de ugyan az a master mint a Cd eseteben. Meg 24bit (esetleg 96kHz, de csak oversampled). Aminek nem sok ertelme van a vegfelhasznalo szempontjabol, a dinamikus tartomanyt amit tarolni tud, senki nem hasznalja ki, foleg nem a Dream Theater. A 16bit adta lehetosegekkel sem elnek, az audio lancrol pedig nem is beszeltunk. Akarhogy is, sajnos ebben az esetben csak a helyet foglalja az album, teljesen felesleges a HDTracks valtozat, nem nagyobb a dinamikaja (az egyetlen tenyleges metrika ami szamit, az pedig mastering/mix fuggo). Ellenben nezd meg az oldalon amit linkeltem, hogy mely verziot erdemes beszerezned, mert lattam, hogy van tenyleg job minosegu. Na ott lehet, hogy hallod majd a kulonbseget.


Köszönöm,megnéz em. Nekem a stúdió hangzás jön be, otthon is olyan technikám van még a Hit Space üzletéből lettek véve. (hangkártya+akt ív hangfal)Ezeken a monitorokon én kihallom a Flac (amiből nekem is ebből van a legtöbb 500GB) és a HDtrack közötti hangkülönbséget . Energikusabban szól ,és tisztábban.Hozzáteszem ,hogy a zenei anyagokat én Külső HDD-ről hallgatok.
Idézet
 
 
#22 Adam 2019-03-01 10:27
Idézet - Carlito:
Véleményem szerint ez egy jó lemez lett de nekem is a második hallgatásra tetszett meg ,de jó minőségben van meg HDtrack.Szerintem az is számít min hallgatja az ember.
Szoktam olvasni véleményeket és örömmel láttam,hogy a Metalstorm,vagy a Sputnikmusic amik elég népszerű oldalak nemzetközi szinten jó pontszámokat adtak rá,de az előző lemezét már kevésbé díjazták. nekem is a The Astonishing úgy tetszett ,hogy három számot letöröltem és ezzel az is egy jó lemez lett.


Szia! Ha penzt koltesz a HDTracks-re, akkor ha tudsz, nezz elotte utana mit vasarolsz, pl itt:
http://dr.loudness-war.info/album/view/159292
Sajnos a HDTracks sokszor csak annyiban tobb, hogy dragabb, de ugyan az a master mint a Cd eseteben. Meg 24bit (esetleg 96kHz, de csak oversampled). Aminek nem sok ertelme van a vegfelhasznalo szempontjabol, a dinamikus tartomanyt amit tarolni tud, senki nem hasznalja ki, foleg nem a Dream Theater. A 16bit adta lehetosegekkel sem elnek, az audio lancrol pedig nem is beszeltunk. Akarhogy is, sajnos ebben az esetben csak a helyet foglalja az album, teljesen felesleges a HDTracks valtozat, nem nagyobb a dinamikaja (az egyetlen tenyleges metrika ami szamit, az pedig mastering/mix fuggo). Ellenben nezd meg az oldalon amit linkeltem, hogy mely verziot erdemes beszerezned, mert lattam, hogy van tenyleg job minosegu. Na ott lehet, hogy hallod majd a kulonbseget.
Idézet
 
 
#21 Carlito 2019-03-01 08:51
Véleményem szerint ez egy jó lemez lett de nekem is a második hallgatásra tetszett meg ,de jó minőségben van meg HDtrack.Szerintem az is számít min hallgatja az ember.
Szoktam olvasni véleményeket és örömmel láttam,hogy a Metalstorm,vagy a Sputnikmusic amik elég népszerű oldalak nemzetközi szinten jó pontszámokat adtak rá,de az előző lemezét már kevésbé díjazták. nekem is a The Astonishing úgy tetszett ,hogy három számot letöröltem,ami egy picit fárasztott és ezzel az is egy jó lemez lett.
Idézet
 
 
#20 And9876 2019-02-28 09:12
A cikkíróval nem értek egyet, velemenyem szerint az utobbi albumok kozul ez a lemez egyértelműen kiemelkedik, az utolsó kettőnél jobb anyag ez.
Sok ismert mar korabban hallott megoldasok hallhatoak, es mar nem tud egy Petrucci szóló sem ujat mutatni.
Labrie legalabb felveteleken hozza amit kell,
Rudess visszafogottsag a es Myung jobban hallhatósága miatt viszont jár a pacsi
Az elmult évtized legjobbja tovabbra is a Circus Maximus maradt, várom az uj albumukat :)
Idézet
 
 
#19 Equinox 2019-02-27 16:42
Tegnap hallgattam először. Kijött torrenten előbb? Nem barlangban élek, csak nem kerestem a megjelenés napja előtt, és nem tudom, mikor tudták az emberek 6x meghallgatni. Én ma hallgattam másodszor. Még nincs kialakult véleményem róla, és ezen a héten nem is hiszem, hogy lesz.
Idézet
 
 
#18 kamikaze 2019-02-26 17:08
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - kamikaze:
Idézet - pth0mas:
Sírni tudnék.....de a kririka minden szavával egyetértek.

Azért van benne egy ,,kis" ellentmondás.

Jordan Rudess ezúttal sem volt képes kordában tartani ördögi tehetségét, és most is előcsalogatta a lehetetlennél is lehetetlenebb géphangokat saját maga által továbbfejleszte tt, futurisztikus kütyüiből, hogy ezzel is tovább erősítse a „természetes" megszólalást. Ám valami ismeretlen felsőbb hatalom ez alkalommal közbe szólhatott, ugyanis az ezerszer hallott, bugyborékolós maszturbációt szinte teljes egészében száműzték a Distance Over Time-ról (kivétel: S2N), és helyette a hangszerén található milliónyi gomb közül most leginkább az elektromos orgona- és a Hammond-hangszínekre gerjedt rá.
Miért kellett ezt kiemelni (dőlt betűs rész), ha semmi sem igaz belőle?

Elnézést, a szerkesztő (az én vagyok) hibája, véletlenül áldozatul esett a hentelésemnek egy GONDOLHATNÁNK. Visszaigazított am a mondatot úgy, ahogyan a kolléga eredetileg szánta.

Korrekt, ezt viszont én nem gondoltam volna. Így legalább érthető a dolog (bár így sem említettem volna, mert kissé negatív felhangja van.) Rudibá pedig most valóban visszafogta magát, a szereplése teljesen pozitív. Később jelképesen persze meg is lett dicsérve ezért. Respect.
Idézet
 
 
#17 Draveczki-Ury Ádám 2019-02-26 10:42
Idézet - kamikaze:
Idézet - pth0mas:
Sírni tudnék.....de a kririka minden szavával egyetértek.

Azért van benne egy ,,kis" ellentmondás.

Jordan Rudess ezúttal sem volt képes kordában tartani ördögi tehetségét, és most is előcsalogatta a lehetetlennél is lehetetlenebb géphangokat saját maga által továbbfejleszte tt, futurisztikus kütyüiből, hogy ezzel is tovább erősítse a „természetes" megszólalást. Ám valami ismeretlen felsőbb hatalom ez alkalommal közbe szólhatott, ugyanis az ezerszer hallott, bugyborékolós maszturbációt szinte teljes egészében száműzték a Distance Over Time-ról (kivétel: S2N), és helyette a hangszerén található milliónyi gomb közül most leginkább az elektromos orgona- és a Hammond-hangszínekre gerjedt rá.
Miért kellett ezt kiemelni (dőlt betűs rész), ha semmi sem igaz belőle?

Elnézést, a szerkesztő (az én vagyok) hibája, véletlenül áldozatul esett a hentelésemnek egy GONDOLHATNÁNK. Visszaigazított am a mondatot úgy, ahogyan a kolléga eredetileg szánta.
Idézet
 
 
#16 kamikaze 2019-02-25 23:12
Idézet - pth0mas:
Sírni tudnék.....de a kririka minden szavával egyetértek.

Azért van benne egy ,,kis" ellentmondás.

Jordan Rudess ezúttal sem volt képes kordában tartani ördögi tehetségét, és most is előcsalogatta a lehetetlennél is lehetetlenebb géphangokat saját maga által továbbfejleszte tt, futurisztikus kütyüiből, hogy ezzel is tovább erősítse a „természetes" megszólalást. Ám valami ismeretlen felsőbb hatalom ez alkalommal közbe szólhatott, ugyanis az ezerszer hallott, bugyborékolós maszturbációt szinte teljes egészében száműzték a Distance Over Time-ról (kivétel: S2N), és helyette a hangszerén található milliónyi gomb közül most leginkább az elektromos orgona- és a Hammond-hangszínekre gerjedt rá.
Miért kellett ezt kiemelni (dőlt betűs rész), ha semmi sem igaz belőle?
Idézet
 
 
#15 pth0mas 2019-02-25 22:21
Sírni tudnék.....de a kririka minden szavával egyetértek.
Idézet
 
 
#14 Tamas 2019-02-25 20:17
Idézet - Oldboy:
Nekem első hallgatásra bejött az album. Ilyen már nem is tudom mikor volt egy aktuális DT kapcsán... És túl egy tucat fülelésen, még mindig tetszik! Érdekes módon számomra pont hogy nem az első három, klipesített nóta jelenti a lemez erősségeit (bár azok se rosszak ám!), hanem az utánuk következők. A Barstool Warrior Falling Into Infinity-s kezdése, majd Scenes from a Memory-s kiteljesedése roppant szimpatikus, de a két abszolút kedvencem a S2N, és az At Wit's End. Mindkét dal számomra a csapat fénykorát idézi, a refrénjeik is telitalálatok. Több szerzeményben is elhelyeztek olyan apró finomságokat, amik leginkább fejhallgatón jönnek át. Halld pl. az S2N-ben 4:00-nál, a 3. röpke leállásnál azt a kis "váó"-t! :) Én is érzem azt a görcsmentessége t, örömzene-jelleget, amit Chris92 is említett. Személy szerint rég szórakoztam már ilyen jól, önfeledten egy friss Dream korong hallgatása közben!

Szinte szó szerint ezt érzem én is, én is 3-4szer végighallgattam már, és jólesik újra és újra, ami nagy szó tényleg. Kerek, átgondolt, vltozatos dalok, ha kell többször is csak 4 percben, jelentősen visszavett Ruddess témák és felesleges jellegtelen szólórészek, LaBrie is jól énekel sok helyen. A hangzással én se vagyok kibékülve teljesen, de az is sokkal jobb, mint az előző lemezen. Szóval egy magát most görcsmentesen hallgattató, kompakt lemez ez, örülök!
Idézet
 
 
#13 Xanadu 2019-02-25 19:42
Idézet - George:
Nekem másé 15 éve az a problémám velük,hogy elfelejtettem jó számokat írni...Én nem tudom,hogy Kevin Moore hiányzik,vagy Portnoy..az első három lemezről kapásból énekelni tudok refréneket, dallamhegyek maradtak a fülben..mára csak zenei massza amit találok, rendkívüli zenészektől... Sons of Apollo,Winery Dogs,Fates Warning..őket már jobban szerettem..


Az a kemény, hogy nem csupán refréneket, de pl. Kevin Moore szintitémáit vagy Petrucci egyes gitárharmóniáit is dúdolni lehetett, olyannyira karakteresek és fülbemászóak voltak. Szerintem bármilyen remek is a Scenes..., de máig tartom, hogy Kevin kiválása indított el egy kreatív lejtmenetet náluk, még ha ez nyilván egy lassabb folyamat része is volt, a többiek pedig azért még sokszor odatették magukat, lásd: Falling, Scenes, Train, SDOIT... Ezek után azonban már egyre jobban kezdett elfogyni a szufla. Mondjuk számomra még a Black Clouds-szal újfent felrázták magukat, de azóta egyik anyag sem érintett meg, simán elmentek mellettem. Régen minden jobb vót, na. :D
Idézet
 
 
#12 drughi 2019-02-25 19:20
Szórakoztató lemez, élvezet hallgatni és ennyi a lényeg. Ultrastandard DT de elég jó dalokat raktak össze, nincs üresjárat, felesleges ujitási szándék. Jó kis riffelős, súlyos anyag. Azt hiszem 2019ben már nem kérhetünk többet tőlük, a nagykönyvbe már korábban, jó vastag betűkkel beirták magukat.
Idézet
 
 
#11 George 2019-02-25 16:13
Nekem másé 15 éve az a problémám velük,hogy elfelejtettem jó számokat írni...Én nem tudom,hogy Kevin Moore hiányzik,vagy Portnoy..az első három lemezről kapásból énekelni tudok refréneket, dallamhegyek maradtak a fülben..mára csak zenei massza amit találok, rendkívüli zenészektől... Sons of Apollo,Winery Dogs,Fates Warning..őket már jobban szerettem..
Idézet
 
 
#10 Attila56 2019-02-25 15:04
Óriási DT rajongó voltam - még Petruccival is kezet fogtam -, de a zenekar már több sebből vérzik. Mike "Badass" Portnoy baromira hiányzik a bandából, remek páros volt Petruccival. Nem csak a dobjátéka, hanem a személyisége is hiányzik, amely nem a pénzgyártás irányába vitte a bandát, hanem a zenélés szeretete felé. Rudess talán a valaha élt legtehetségeseb b zenész, de nem ebbe a bandába való. A korlátlan rajzfilm szerű hangok teljesen megölnek minden szintű metál- és rockvarázst. James LaBrie hangja nélkül is messzebbre jutna már a zenekar. Képzeljük el Sotoval vagy akár Neal More-zal.
A mostani album is a fentieket erősítette meg bennem. A Viper King zseniális kezdését teljesen szétrombolta LaBrie hangja. Valahogy lelketlenek a számok, szétfolynak a semmibe és Mangini játéka unalmas. LaBrie hangja borzalmas.
De persze ízlésekről kár vitatkozni, annak csak örülök, hogy olvasható pozitív vélemény is a lemezről, nekik kellemes perceket kívánok a koronggal, én megyek Mike Portnoy után...
Idézet
 
 
#9 bjorn 2019-02-25 14:45
Nem vagyok egy nagy DT fanatikus, de minden lemezuket meghallgatom, par meg is van CDn. Azon kevesek koze tartozom aki szerint az Images and Words nem a legjobb DT (messze nem szerintem, en a Scenes 2, Train of Thoughts, Six Degrees-re harmasra voksolok mint Top 3). Ez az uj lemez szerintem tok jo es a hangzasa is jobb mint pl a legutobbi agyonajnarozott Soilworknek, ahol viszont fel sem merult sehol eddig, hogy szarul szol, pedig de :).
Idézet
 
 
#8 antagonyst 2019-02-25 10:35
Beats Studion hallgatom, és egyszerűen nem értem a cineket.
Nem katasztrofális, de nagyon messze van a jótól. Érthetetlen hogy egy DTnél hogy lehetséges ilyen hangzást összehozni.
Idézet
 
 
#7 J 2019-02-25 10:09
Szerintem is teljesen rendben van a lemez. Nem fogják vele megváltani a világot, de miért is várjuk ezt tőlük? Számomra egy album akkor jó, ha át tudom adni magamat a zene sodrásának. Ez itt működik. Az elődjénél egyértelműen nem. Örüljünk, hogy itt vannak, és hogy ilyen minőséget képviselnek az új lemezzel. Persze nem egy Awake, de attól még igenis értékes.
Idézet
 
 
#6 Oldboy 2019-02-25 09:36
Nekem első hallgatásra bejött az album. Ilyen már nem is tudom mikor volt egy aktuális DT kapcsán... És túl egy tucat fülelésen, még mindig tetszik! Érdekes módon számomra pont hogy nem az első három, klipesített nóta jelenti a lemez erősségeit (bár azok se rosszak ám!), hanem az utánuk következők. A Barstool Warrior Falling Into Infinity-s kezdése, majd Scenes from a Memory-s kiteljesedése roppant szimpatikus, de a két abszolút kedvencem a S2N, és az At Wit's End. Mindkét dal számomra a csapat fénykorát idézi, a refrénjeik is telitalálatok. Több szerzeményben is elhelyeztek olyan apró finomságokat, amik leginkább fejhallgatón jönnek át. Halld pl. az S2N-ben 4:00-nál, a 3. röpke leállásnál azt a kis "váó"-t! :) Én is érzem azt a görcsmentessége t, örömzene-jelleget, amit Chris92 is említett. Személy szerint rég szórakoztam már ilyen jól, önfeledten egy friss Dream korong hallgatása közben!
Idézet
 
 
#5 zoli09 2019-02-25 09:30
Teljesen egyetértek a kritikával. A legutóbbi borzadvány után várható volt a visszakanyarodá s és az előzetes számok alapján engem nem ért meglepetés. Félek, hogy több lesz a pozitív kritika a nemzetközi sajtóban és a a srácok azt hiszik jó úton vannak...
Pavarotti valóban nem illik már ide. Eljátszok a gondolattal, hogy hangzana mondjuk Tom Englunddal, Ray Alderrel, vagy mondjuk Jorn Landéval a lemez...nem 7,5, hanem 8,5 pont lenne.
Petrucci játéka még mindig elég jó, viszont egy jó társíró kellene mellé a csapatba. Kövezzenek meg a DT-rajongók, de én Rudess játékát sosem kedveltem, nem való ebbe a csapatba. Nem a tehetségét kérdőjelezem meg, csak az ízlésvilágát. De tény, hogy legalább itt visszafogta magát.
A dobos kérdésével kapcsolatban: ha elég kreatív lenne a zene, sokadrangú kérdéssé válna, hogy Mangini játéka hogy viszonyul Portnoy kolosszusához.
Idézet
 
 
#4 latexbaba 2019-02-25 09:14
Nem tudom, milyen lemezt hallgatott a cikkíró, de ez a legjobb Manginis album, azonban az utóbbi években sokat ekézett LaBrie is jól énekel is és az énektémák pedig igenis beleégtek a hallójárataimba már 2-3 hallgatás után. Első hallgatásra a lemez második fele uncsinak tűnt, de most már teljesen OK; ha nem is klasszikus, de mindenképpen felveszi a versenyt a XXI. század Dream lemezeivel. Azon is lehet vitatkozni, hogy mit várjunk. Mozdultak új irányokba az elmúlt 10 év alatt, nem jött be. Valószínűleg már nem ők fogják megreformálni a prog metalt, de legalább itt azt játsszák, amihez értenek. Igen, a lemez (és főleg Mangini) hagzásával most sem vagyok kibékülve, de a dobos legalább már engedték a saját stílusában játszani, és valóban, Myung sincs elnyomva. Ja, hát Manginitől ne is várjunk Portnoyos megoldásokat. A dobtechnikusát és aki a dobhangzásáért felel viszont száműzném egy lakatlan szigetre...
Idézet
 
 
#3 Chris92 2019-02-25 08:43
A The Astonishing kétórás zenei giccsáradata számomra teljesen emészthetetlen volt, így nagyon félve ültem le a Distance Over Time elé. Ehhez képest nagyon pozitív csalódás volt, meg merem kockáztatni, hogy a Black Clouds óta nem élvezetem ennyire DT lemezt, még a 2013-as self-titled anyagnál is jobban tetszett. Az egy dolog, hogy minden rövidebb, letisztultabb, célirányosabb benne, de jó régóta most éreztem először azt, hogy a srácok nem görcsölnek rá a dalírásra, csípőből-zsigerből jövő örömzenélés megy itt. John Myung végre jobban előtérben van, Rudess meg visszafogta magát, a keverés is sokkal természetesebb, a dalok meg remekül keverik a Dream különböző korszakait, az S2U már-már az Awake korszakot idéző súlyossága, a Pale Blue Dot okos progmetálja, vagy a bónuszként felrakott "Deep Purple szteroidokon" féle Viper King mind-mind ütős.
Szóval nekem tetszett, és vicces, hogy mindenki a Sons Of Apollo-t hozza ellenpéldának, miközben az a lemez ment el úgy mellettem mintha meg se történet volna. :)
Idézet
 
 
#2 Saszi 2019-02-25 07:56
Nekem nagyon tetszik, ahogy az elődje is. Nem kelll mindig a múltat visszasírni. Mangini nagyon jó dobos.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.