Shock!

június 26.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater: Awake

1002drt1A Dream Theater napjainkban a színtér bejáratott nevű, nagy bandáinak életét éli: miközben minden lemezük megbízható sikert hoz, és a világ összes régiójában sokezer ember előtt koncerteznek esténként, a rajongók menetrendszerűen ölik egymást a különböző fórumokon a „régen mennyivel jobbak voltak!" vagy a „Portnoy nélkül ez már nem Dream Theater!" feliratú zászlók alatt. Utóbbi állítással nem értek egyet, előbbivel viszont igen. Ezzel persze még nem árultam el sokat, hiszen természetes, hogy a legtöbb rockzenész a huszonharmincas éveiben teszi le az asztalra a legerősebb teljesítményeit. A szóban forgó esetben azonban kétségtelen, hogy valami egyértelműen hiányzik a mai csapatból, ami például a húsz évvel ezelőtt megjelent Awake-ben még maradéktalanul ott tündökölt, és talán legszebb formáját mutatta.

megjelenés:
1994. október 4.
kiadó:
EastWest / Warner
producer: John Purdell & Duane Baron

zenészek:
James LaBrie - ének
John Petrucci - gitár
John Myung - basszusgitár
Mike Portnoy - dobok
Kevin Moore - billentyűk

játékidő: 74:56

1. 6:00
2. Caught In A Web
3. Innocence Faded
4-5-6. A Mind Beside Itself
I. Erotomania
II. Voices
III. The Silent Man
7. The Mirror
8. Lie
9. Lifting Shadows Off A Dream
10. Scarred
11. Space-Dye Vest

Szerinted hány pont?
( 63 Szavazat )

Az 1992-es Images And Wordsben jóformán semmi olyan nem rejlett, amit a megjelenés idején trendinek lehetett volna titulálni, a New York-i Dream Theater mégis hatalmas sikert aratott a lemezzel. A csapatot a súlyos zenék egyik megújítójaként ünnepelték, és a közönség is ráharapott a komplex, számos rock- és metal-alstílust vegyítő muzsikára. Innentől fogva viszont az ötösfogat bekerült a zeneipar nagy fogaskerekei közé. John Petrucci: „Miután a Pull Me Under sikert aratott, azon vettük észre magunkat, hogy egyre többen jönnek a koncertekre, és egyre több turnéajánlat fut be. Mindez természetes fejlődés eredménye volt, viszont a sikerek hatására hirtelen olyan helyzetben találtuk magunkat, hogy négy hónap alatt kellett letennünk a kiadó asztalára a következő nagylemezt. Ez elég komoly váltást jelentett, hiszen az Images And Wordsön nagyjából másfél évet dolgoztunk..." A szigorú határidő persze nem kevés feszültséget eredményezett a tagok között, amikor 1994 februárjában megkezdték a munkát az új szerzeményeken. Mike Portnoy: „Zenei értelemben véve John és én játszottuk a kulcsszerepet a folyamatokban, Kevin Moore pedig szintén roppant erőteljes személyiség volt ebből a szempontból. Akkoriban még John Myung is kicsit nyitottabban állt a dolgokhoz, így aztán a basszusgitár is elég dominánsnak számított. Soha nem estünk egymásnak nagyon durván, de folyamatos civakodás ment minden egyes apróságon, például azon, hogy pontosan milyen legyen a hatvannegyedik ütem harmadik hangja..."

1002drt7A csapatnak maradtak ki nem adott dalai az Images időszakából, de a kiadóval korábban elvben már megállapodtak róla, hogy dédelgetett kedvencüket, a grandiózus A Change Of Seasons eposzt egy EP-n jelentetik majd meg később, így ezt eleve félretették. Miközben a friss ötleteket gyúrták, a zene szinte észrevétlenül vett némiképp más irányt, mint az 1992-es albumon. Petrucci: „Akkoriban jutottam hozzá az első héthúros gitáromhoz, és ez egy kicsit módosított is a hangzásunkon. Emlékszem, amint megkaptam a hangszert, gyakorlatilag ott, azonnal megírtam a The Mirrort. Akkoriban kristályosodott ki teljesen a zenénkben a metalos és a progresszív élek találkozása, amiről a Dream Theater azóta is megismerszik, és ez a megközelítés kövezte ki az utat a későbbi nagy nótáink számára is." Arról ugyanakkor ellentmondásosak a források, vajon az EastWest mennyire helyezett nyomást a csapatra az irányvonalat illetően. Egyes információk szerint a kiadó kifejezetten presszionálta a bandát a sötétebb, metalosabb megközelítés felé (elvégre az év tavaszán szintén a kiadó gondozásában megjelent Pantera-féle Far Beyond Driven elég jól megmutatta, hogy ha kellően korszerű, a metal 1994-ben is simán lehet szupersikeres), ugyanakkor azon óhajukat sem rejtették véka alá, hogy szívesen hallanának az új lemezen egy Pull Me Under-szerű, potenciális sikerszámot is.

Elsősorban szintén a kiadó döntésén múlt, hogy producerként John Purdellt és Duane Baront ültették a zenekar nyakára (elvégre Portnoy és Petrucci legszívesebben bizonyára már ekkor is maga felügyelte volna a műveleteket) – más kérdés, hogy az elsősorban Ozzy Osbourne 1991-es No More Tears lemezéről ismert párossal a csapat az elejétől fogva remekül megtalálta a hangot. Amit ugyebár David Praterről, az Images produceréről nem igazán lehetett elmondani... James LaBrie: „Prater egy csomó mindenről elfeledkezett, nem hangsúlyozott ki eléggé bizonyos részeket, és úgy általában véve sem igazán értette, mit szeretnénk megvalósítani a végső változaton. Duane és John viszont az elejétől fogva tisztában volt vele, mire van szükség, és hogyan szeretnénk előadni a dalokat." Persze tény, hogy maga a zenekar is professzionálisabban közelített a munkához, mint azelőtt. „Szerintem mindenki érezte, hogy sokkal hitelesebben tudjuk kifejezni magunkat", vélekedett Petrucci. „A turnétapasztalatok, a saját hangzásunk még alaposabb megismerése következtében sokkal felkészültebben álltunk a felvételekhez, és persze azt is tudtuk, mit szeretnénk, és mit nem. Baron és Purdell mindent megtett annak érdekében, hogy megfelelően örökítsék meg a zenekar akkori állapotát, és kellően türelmesek is voltak hozzánk."

1002drt9Egy ponton ugyanakkor a zenekar tagjainak is nagyon komoly türelemre és beleérzésre volt szüksége, ugyanis 1994 júliusában, a lemezfelvétel legvégső fázisában a Dream Theater egyik nélkülözhetetlennek hitt zenei oszlopa, Kevin Moore bejelentette távozási szándékát. „Elég sokat változott a dalszerzéshez való hozzáállásom az elmúlt pár évben, és eljutottam arra a pontra, ahol ezen a téren már annyira eltérő nézeteket vallottam a többiekkel szemben, hogy nem igazán tudtunk kapcsolódni egymás ötleteihez", indokolta döntését a billentyűs. „Mindeközben pedig szabályos kiteljesedést éreztem, miközben a saját dolgaimat írtam és rögzítettem – egy idő után minden másnál fontosabb lett számomra az önállóan szerzett muzsikám. Miután erre rádöbbentem, úgy döntöttem, inkább a saját zenei identitásom fejlesztésével kell foglalkoznom, és mind a zenekar, mind én úgy járunk a legjobban, ha elválnak egymástól az útjaink."

Mondani sem kell: a többiek teljesen kiakadtak a derült égből villámcsapásként érkező húzáson, különös tekintettel Mike-ra, aki totálisan amatőrnek és inkorrektnek bélyegezte Moore időzítését. A többiek a mai napig esküsznek rá: a billentyűs konkrét formában azelőtt egyszer sem utalt rá, hogy távozni akar a Dream Theaterből. „Teljesen váratlanul ért minket Kevin bejelentése, ugyanis nem fokozatosan adagolta be a dolgot", nyilatkozta ekkoriban Petrucci. „Miután közölte velünk a döntését, említette, hogy egy ideje már gondolkodott a távozáson, de az biztos, hogy mi nem tudtunk erről. Éreztük, hogy kicsit eltávolodott tőlünk, talán még azt is, hogy kissé boldogtalan, de azt sosem hittük volna, hogy kilép a zenekarból, hiszen kölyökkorunk óta közösen építettük ezt az egészet. A lemez felvételeinek közeledtével jelentette be, hogy menni akar, ami roppant furcsán jött ki, hiszen még el sem készültünk a munkával... Nyilván semmikor sem lett volna megfelelő az időzítés, de így külön bizarr lett az az időszak. Igazság szerint nehezen is értettem, miért döntött így, mert nagyon sikeressé vált a csapat, és mindannyian elégedettek vagyunk a friss albummal. Egész életünkben azért dolgoztunk, hogy eljussunk idáig, szóval innentől kezdve elég nehéz átéreznem, miért lépett le pont akkor és ott."

James LaBrie ugyanakkor évekkel később már úgy látta: a billentyűs távozásának akadtak bizonyos előjelei. „Kevin roppant fontos szerepet játszott az Awake elkészítésében, és úgy általában véve is hihetetlenül tehetséges ember. És ugyan akkoriban ezt nem akartuk elismerni, valahol azért látni lehetett, merrefelé tartunk. Ha utólag visszatekintünk erre a szituációra, ma már elismerjük: legbelül éreztük, hogy valami nincs rendben. A távozása előtti nagyjából fél évben Kevin már teljesen más irányba haladt zeneileg, mint mi, és egyre inkább elkülönültek egymástól az ötleteink." Petrucci: „Egy sor olyan zenét demózott fel, ahol mindent ő maga játszott, ő is énekelt, és totálisan másfelé indult el bennük: kicsit ilyen technós, indusztriális irányba. Ez nálunk biztosan nem fért bele a képbe, Kevin pedig rádöbbent erre, és úgy döntött, hű marad a saját zenei vízióihoz. A lényeg, hogy akármi is történt az életében, akár a turnézás okozta ezeket a változásokat, akár más, már nem dobbant meg a szíve azért a zenéért, amit a Dream Theater játszott. Elveszítette az érdeklődését a súlyos, progresszív vonal iránt."

1002drt2

Ha a banda előbb értesül Moore szándékairól, bizonyára a lemez végső változata is más koncepció mentén épül fel. Hogy csak a legnyilvánvalóbb példát említsük, az eredeti tervek szerint a To Live Forever lett volna a zárószám, amely évek óta teljesen készen állt, és már az Images And Wordsről is csak kényszerből, a kiadó A&R-eseinek nyomására hagyták le a fogósabb Surrounded kedvéért. A zenekar imádta a dalt, ám az egy személyben Kevin által jegyzett, a Dream Theater stílusától elég rendesen elütő Space-Dye Vest kedvéért végül a felvezető maxi, a Lie B-oldalára száműzték. Portnoy később többször is hangsúlyozta: ha előbb értesülnek Moore szándékairól, garantáltan nem mennek bele ebbe a cserébe, és a To Live Forever kerül fel a lemezre. Mivel azonban a Space-Dye Vest ekkorra teljesen készen állt, utólag nem akartak módosítani... A keverésből viszont már kihagyták a billentyűst. Nyilván ennek köszönhető, hogy Kevin a későbbi évek interjúiban többször is kritizálta a lemez hangzását. Portnoy: „Szerintem a végeredmény javarészt teljesen jó lett keverési szempontból. Kevinnek inkább csak azért lehettek ellenérzései, mert a dalszerzési és a felvételi fázisban még a banda része volt, a keverés során született döntések meghozatalába viszont már nem vontuk be, hiszen tudtuk, hogy a jövőben nem kíván velünk tartani. Vagyis valószínűleg tényleg akadnak olyan elemek a lemezen, amiket ő inkább más formában hallott volna vissza, de hát ő maga mondott le a szavazati jogáról, amikor kilépett a csapatból..."

Az 1994. október 4-én kiadott Awake hallatán először természetesen mindenki azzal szembesült, hogy súlyosabb megközelítésű két elődjénél. Ezeket a törekvéseket maga a csapat sem tagadta – viszont lehetetlen volt nem észrevenni, hogy az EastWest által olyannyira remélt Pull Me Under-utódot sem írták meg. „Nem erőlködtünk azon, hogy slágeres albumot írjunk, és az Awake is csak annyira könnyen befogadható, mint amennyire az Images And Words is volt", magyarázta ekkoriban LaBrie. „Ebbe sem lehet első hallgatásra beleásódni, hanem legalább öt-hat alkalommal le kell ülni, és figyelmesen végig kell hallgatni ahhoz, hogy tisztában legyünk az értékeivel. A rajongóink ehhez már hozzászoktak. Azok, akik csak most ismerkednek meg a csapattal, talán azért tudnak majd jobban ráhangolódni erre a lemezre, mert ez egy még agresszívebb, még heavy metalosabb anyag, mint az előző volt, és manapság számos zenekar tért vissza újra a súlyos, brutális hangzáshoz. Emellett az Awake-nek van egy nyilvánvalóan sötét oldala is, természetesen amellett, hogy továbbra is a tőlünk megszokott zenei változatosság és komplexitás jellemzi. Én annak örülnék, ha a Dream Theatert mindenki olyan aktuális, mai zenének tartaná, amelyből hiányoznak a divatos elemek."

1002drt6

A nyitó 6:00 ebből a szempontból még egyáltalán nem radikális: nekem mindig is az jutott eszembe erről a dalról, hogy valami ilyesmit játszott volna a klasszikus Deep Purple, ha a '60-as évek vége helyett a '90-esek közepén kezdenek el zenélni. Erről elsősorban Moore vastag hammondos témái tehetnek, de egyébként a nóta szólóinak jammelős, elszállt zeneisége is ezt az iskolát idézi. Mondanom sem kell, a szám elejétől végéig briliáns, és különösen nagyot üt benne a hétköznapi mókuskerékkel elégedetlen, de abból kiszállni képtelen ember fásultságát ecsetelő szöveg, illetve az ahhoz tökéletesen passzoló zene kettőssége. (A sorokat egyébként Kevin írta, ami elég egyértelművé teszi, hogy tényleg komolyan vívódott a zenekarban az utolsó időszakban.) A csúcspont ugyanakkor nem a fogós, masszív orgonás-riffes refrén, hanem a leírhatatlanul hangulatos, lebegős „the pain inside comin' outside..." betét, majd az abból kifejlődő szólóorgia. Tökéletes darab: egyszerre rejlik ott benne az Images eleganciája és a klasszikus progresszív muzsikák leheletfinom intelligenciája, a súly és az összhatás mégis egy új korszakot jelöl.

Ha lehet, a Caught In A Web még tovább halad ezen a mezsgyén: Petrucci riffjei itt már kifejezetten brutálisak – az ezekben az években a teljes metalszakmát megdelejező Pantera-őrület bevallottan a Dreamet sem kerülte el –, és ugyan hangulatilag a szám alapvetően az Images megközelítését viszi tovább (hallgasd csak meg a döbbenetesen jól éneklő LaBrie magasait!), valahol megértem, hogy akik a Yes vagy a Kansas felől közelítve szerették meg az első két lemezt, itt már némiképp felhúzták a szemöldöküket. Moore éteri szintetizátoros futamai csak még jobban ráerősítenek a gitárok brutalitására, a nóta melodikus húzása azonban zseniális, a refrén simogató dallamai pedig gyilkosak, akárcsak a szokásosan perfekt, leállósabb elemekkel is szolgáló szólóorgia. Az Innocence Faded némileg visszavesz a súlyosságból, itt inkább a csodálatosan kidolgozott, AOR-osan lágy dallamok, egymásnak simuló hangszeres szólamok viszik a prímet, meg persze a dúsan alávokálozott refrén. A dallamosabb hard rock-vonal mellett a '70-es évek progresszív nagyjainak hatása persze kézzelfogható, de ugyan kit zavar ez ilyen minőségnél? Pláne, hogy a hangszeresek mellett LaBrie is ismét brillírozik...

1002drt4

Az ezt követő három dal egybefügg, és közösen alkotja az A Mind Beside Itself trilógiát. A kezdő Erotomania számomra a csapat valaha írt legtökéletesebb instrumentális szerzeménye, amely a hétperces játékidőt közelítve, a maga roppant komoly technikai bravúrjaival együtt sem fullad értelmetlen hangszermaszturbációba, és mindenki igen komolyakat villant benne. Petrucci lélegzetelállító megmozdulásait és a hihetetlen ízléssel játszó Moore futamait nem is méltatnám külön feleslegesen, inkább Portnoyt emelem ki, akit az utóbbi években nagy divat lett köpködni. Tény, hogy a dobos nyilatkozatai roppant fárasztóak tudnak lenni, és az is, hogy élőben a bohóckodás mindig is a pontosság rovására ment nála, viszont azok a témák, amik kipattantak az agyából, egyszerűen tökéletesek. Olyan érzéssel, ízekkel dobol, hogy pusztán csak a dobmeneteket hallgatni is roppant élvezetes, a számos hangulatban megmártózó Erotomania pedig tökéletes példát szolgáltat erre. A belőle kifejlődő Voices már bevezetőjében is egyesíti a csapat klasszikus hard rock/heavy metal-hatásait a hagyományos progos elemekkel, majd nagyívű és monumentális eposzt kanyarítanak ki a dologból. Nekem mindig az jutott eszembe, hogy rejlik a számban valami musicales érzés, és nem kizárólag a drámaiság, hanem a dallamok, a hangulat is ebbe az irányba mutat. És persze itt is annyi minden történik, hogy elég nehéz lenne érzékeltetni. Mindenkit emlékeztetnék rá: akkoriban az ilyesmi még teljesen újszerűnek számított a színtéren, nem igazán dolgozott senki olyan perspektívából, mint a Dream Theater. Nem csoda, hogy az itt hallható megoldásokat is számos követő lemezein hallhattuk viszont a következő években... A Voices íve után jól is jön az Erotomania egyik legszebben elcsípett motívumát visszahozó The Silent Man finom, akusztikus lírája, a lemez legszimplább, leghagyományosabb darabja.

A puhaság persze itt is csak felvezetés, a The Mirror és a Lie kettőse ugyanis a lemez legsúlyosabb, legbrutálisabb pillanatait hozza – nem csoda, hogy az ős-proggerek ezeket a dalokat már jellemzően nem szerették. A Lie eredetileg a Mirror része volt, ám LaBrie-nek annyira megtetszett az alaptéma, hogy unszolására ezt is továbbfejlesztették, viszont ettől még a zenei keret is egybefogja őket. A Pantera nevét persze itt is muszáj megemlíteni, és a csapat sem is tagadta ezeket a hatásokat. Portnoy: „Nagyjából egyszerre váltunk ismertté, ráadásul ugyanannál a kiadónál, menedzsmentnél és koncertügynökségnél is dolgoztunk. Emlékszem, amikor kijött a Cowboys From Hell, már kezdett begyűrűzni a grunge, a Pantera viszont kibaszott súlyos volt, és magasra emelték a metal zászlaját. Nagy rajongóik voltunk, hiszen betöltöttek egy űrt a '90-es években. Személyesen is jól összehaverkodtunk velük az évek során." A két nóta közül egyértelműen a Mirror a nehezebb falat, Petrucci tényleg olyan súllyal facsarja benne a riffeket, ami akárkivel versenyre kelt az akkori színtéren, de a hangulat is igen zaklatott („How in the hell could you possibly forgive me / After all the hell I put you through"), és – ugye mondanom kell – a szerkezeti felépítés is tökéletes. Ahogy pedig a kimérten radírozó, ismét nem kicsit dimebagesen facsart riffeket hirtelen felváltja a Lie mélyen döngölő, zseniálisan elcsípett groove-okkal operáló főtémája, azt tényleg tanítani kellene. Utánozhatatlan az az elfojtott feszültség, amivel LaBrie Portnoy hatalmas ütésein keresztül elvezet minket a berobbanó refrénig, majd a második verzében már Petrucci staccato riffjei is kíméletlenül zúznak. Utána pedig egy fokozatosan bedühödő elszállós részen át jutunk el a csúcspontig, a gitárszólóig, ami számomra John valaha alkotott talán legtökéletesebb megmozdulása. Hihetetlenül precíz, lehengerlő fölénnyel elővezetett, minden ízében teljesen kompakt alkotás, amely a csuklógyilkos tekerés mellett is olyan melódiákkal szolgál, hogy azokat többé az életben nem vered ki a fejedből.

1002drt3A Lifting Shadows Off A Dream kissé visszaszállítja az embert a földre Myung csodálatos basszusfutamaival, Moore nagy szőnyegeivel és Petrucci csilingelő gitárhangjaival, amelyekről nehéz eldönteni, hogy ismét '70-es évek-beli proggerek vagy a U2 hatása tükröződik bennük jobban. Ez végső soron talán mindegy is, a lényeg, hogy a dal nagyon szép és mély – tökéletes felvezetés az Awake leggrandiózusabb vállalkozásához, a Scarred-hoz, amely ugyanolyan méltó utódja a Metropolisnak és a Learning To Live-nek, mint a Voices. Ismét nem kerülhetem meg a musicales drámaiság emlegetését, itt ugyanis talán még meghatározóbb ez a hangulat, mint a Voicesban. A 11 percesre dagadó óriás sikeresen egyesít magában mindent, ami csak valaha is felvonult a Dream Theater zenéjében, ám a számos részegység ellenére is végig dalformájú marad, arról már nem is beszélve, hogy az egész lemez talán legkatartikusabb bridge-e és refrénje is itt hallható.

A már többször említett Space-Dye Vest tényleg elüt a lemez többi dalától, minden bizonnyal azért is építették bele a főtémáját a Mirrorba, hogy ne legyen ennyire mellbevágó a különbség – ugyanakkor soha nem éreztem ANNYIRA radikálisnak, mint amennyire divat ezt hangoztatni róla. Tény, hogy ez a fajta mély, sötét melankólia sosem volt a Dream Theater sajátja ebben a formában, de teljesen jól sikerült átültetniük Moore tulajdonképpeni szólónótáját a maguk stílusába. Az érdekes effektek és hangfoszlányok csak még reménytelenebbé teszik az összhatást, buliba menet az ember garantáltan nem ezt a számot teszi fel, ám ezzel együtt is nagyon-nagyon lehet szeretni, mert mélyen őszinte és igaz. Szerintem nem kizárólag a megszokás mondatja velem, hogy ez a dal hatásosabb zárás a To Live Forevernél, pedig utóbbi egyébként szintén száz százalékos Dream-eszencia csodálatos dallamokkal, gyönyörű hangszeres betétekkel. Viszont a Lifting Shadows és a Scarred után elsütve kétségtelenül homogénebb lenne tőle a lemez vége, mint így. (Ha már itt tartunk, a The Silent Man maxin elsütött, eredetileg szintén a '92-es lemezhez írt lírai instru Eve is tökéletes darab.)

A legégetőbb kérdés persze az volt, ki áll majd Moore helyére a zenekarban. Portnoyék az első pillanattól kezdve Jordan Rudessben gondolkodtak – noha a sajtóban ekkortájt Jens Johansson neve is rendszeresen felmerült –, ám itt végül egyetlen fellépés után megrekedt az együttműködés: erre még a megjelenés előtt, 1994 szeptemberében került sor a rangos Foundations Forum metalkonferencián, Los Angelesben. Portnoy: „Eleve Jordant akartuk, mert a meghallgatásokon mindannyian úgy gondoltuk, hogy ő a legjobb billentyűs, akit valaha játszani hallottunk, de akkor még nem álltak úgy a csillagok, és eléggé eltért egymástól az életritmusunk. Akkor született az első gyermeke, és nem állt készen arra, hogy belépjen egy csapatba, akikkel aztán utána egy éven át turnézni fog. Nekünk viszont akkoriban még nem voltak gyerekeink, és megállás nélkül koncerteztünk..." Rudess inkább a lazább időbeosztással játszó Dixie Dregs mellett döntött, illetve ekkoriban egy főállása is volt a Kurzweilnél. A Dream Theaterben eközben folytatódtak a meghallgatások, és a csapat végül a képzett session-muzsikus Derek Sheriniant igazolta le, aki korábban többek között Alice Cooper csapatában szerzett komoly tapasztalatokat. A billentyűs már a megjelenést követő amerikai klubturnén is részt vett, de rendes tagként csak 1995 februárjában csatlakozott a zenekarhoz.

1002drt8

Ekkorra egyébként nagyjából dugába dőltek az EastWest reményei az Awake elődjéhez méltó sikereit illetően. Az album világszerte a csapat legjobb listás helyezéseit produkálta a megjelenés hetében: a nagy lemezpiacok közül Japánban egyenesen a hetedik helyig jutott, de Németországban is Top 20-as lett, az Egyesült Államokban pedig több mint 36 ezer példány ment el belőle a nyitóhéten. Ehhez egészen hasonló első heti eladásokkal a banda utolsó három albuma lazán a Billboard Top 200 első tíz helyezettje közé került, akkoriban azonban még más időket írtunk: az Awake a 32. helyen kezdett, ami a Dream Theater skatulyán kívüli voltának fényében kifejezetten jó eredménynek minősült. Mivel azonban a bandának nem született amerikai MTV-s és rádiós játszásra írt száma, az eladások viszonylag gyorsan esni kezdtek.

Mellbevágó, hogy csak a történtek után bő egy évtizeddel derült ki, de a csapatnak ezekben a hetekben ugyanakkor kisebb gondja is nagyobb volt azzal törődni, hogy fogy a lemez. A tagoknak elsősorban LaBrie miatt támadt komoly aggódnivalójuk, aki a turné első szünetében, 1994 karácsonyán leruccant egy kis sütkérezésre Kubába a feleségével – és ott kis híján meg is halt. „Malacsültet ettem babbal és rizzsel, és körülbelül két órával a menü elfogyasztása után már a földön fetrengtem a fájdalomtól", idézte fel az énekes. „Olyan súlyos ételmérgezést kaptam, ami tényleg csaknem végzetes lett, és konkrétan azt hittem, hogy ott helyben meg fogok halni. Miközben pedig hosszú órákon át hánytam és öklendeztem, a hangszálaim is nagyon súlyosan megsérültek. Három különböző specialistához is elmentem, és mind azt mondták, sok időbe telik majd a felépülésem – azt javasolták, legalább fél évig pihentetnem kellene a hangszálaimat. Na, nekem ehhez képest két hét múlva Japánban kellett lennem a turné folytatásán..." A Dream Theater ebben a helyzetben nem mondhatta le a bulikat, de LaBrie-nak gyakorlatilag úgy kellett kiállnia a színpadra, hogy eleinte elég komoly fájdalmakkal küzdött, teljesítménye pedig teljesen kiszámíthatatlanná vált, méghozzá saját maga számára is. „Az volt az egészben a legszarabb, amikor Európában minden kibaszott este úgy kellett kiállnom a színpadra, hogy nem tudtam, totálisan cserbenhagy-e a hangom vagy sem. Hihetetlenül sötét szakaszként emlékszem vissza erre az időszakra..."

1002drt10Az említett európai turnén egyébként az Inside Out lemezt turnéztató Fates Warning kísérte el a Dream Theatert 1995 februárjában és márciusában, és ugyan eleinte szó volt egy esetleges magyarországi fellépésről is, ez végül nem jött össze. Jellemző ugyanakkor, hogy ebben a korszakban a metalmédiában még nem nagyon emelték ki LaBrie hullámzó énekteljesítményét: az európai és japán lapok istenítették a csapatot az Awake miatt, és a szakma gyakorlatilag bármit megbocsátott a bandának, a közönség meg aztán főleg. Amerika már sokkal kevésbé bizonyult lelkesnek: miután a Lie nem igazán vert nagy hullámokat odaát, a kiadó nyomására a banda a lemez balladáját, a The Silent Mant hozta ki maxin 1995 elején, ám különösebben ez sem érdekelt senkit a tengerentúlon. Az EastWest egy idő után letett a lemez további nyomatásáról, és pár önálló bulit ugyan adott a zenekar az év során az Államokban, második turnékört már nem kapcsoltak az Awake-hez. Európában ezzel szemben olyan népszerűnek és keresettnek bizonyult az album, hogy nyáron még egyszer visszahozták őket a kontinensre.

Az Awake végül kizárólag a sokkal gyengébb amerikai eladások miatt nem tudta megközelíteni az Images And Words eladási eredményeit: itt végül mintegy 280 ezer példány talált gazdára a lemezből, vagyis nagyjából feleannyi, mint elődjéből. A világ többi táján ezzel szemben még sikeresebbnek is bizonyult az 1992-es anyagnál: Európában kiemelkedően jól fogyott, Japánban pedig a maga több mint 200 ezer példányos eladásával a mai napig a Dream Theater legkelendőbb kiadványának számít. És nagyjából ekkortájt kezdtek el megjelenni a színtéren azok a csapatok is, amelyeken már egyértelműen érezni lehetett Petrucciék hatásait: a Dream sikere új lendületet adott a komplex, összetett metalt játszó bandáknak, és szép lassan virágzó underground színtér alakult ki ezen a vonalon. „A sikereink alapján rengeteg fiatal csapat kezdett el hasonló zenét játszani, vagy éppen azért tartanak ki a stílusuk mellett, mert látják maguk előtt a példát, de ennek ellenére nem tudom, hogy jó ötlet-e a progresszív rock feltámadásáról beszélni", nyilatkozta ekkoriban Portnoy. „Eleve mindig voltak és lesznek olyan bandák, akik komplex rockzenét, komplex heavy metalt játszanak. Előttünk is ott volt a Watchtower, a Queensryche, a Fates Warning és még egy rakás kiváló banda. Nekünk egyszerűen csak szerencsénk volt, hogy sikerült kikerülnünk a nagyközönség elé, de ettől még nem hinném, hogy eljöhetne a progresszív rock új diadalmenete." Főleg, hogy az EastWest egy idő után a hullám vezérbikájának tökeit is satuba fogta. A Dream Theater 1995 végén a már említett A Change Of Seasons EP-vel folytatta a diadalmenetet, ám a későbbiek lényegesen nehezebbnek bizonyultak számukra a vártnál: a reméltnél gyengébb amerikai eladások miatt a kiadó bekeményített, és a következő soralbumon a banda részben engedett is nekik. Ez azonban már a következő fejezet, akit érdekel, úgyis olvasta, vagy ha nem, hát most remélhetőleg megteszi...

1002drt5A Dream Theater táborában a mai napig megy a vita arról, melyik lemez is jelenti a korai korszak csúcsalkotását. Én a magam részéről ezzel az albummal ismertem meg a csapatot, így mindig különösen közel állt hozzám, de volt egy időszakom, amikor az Images And Words számított tőlük a favoritomnak. Az utóbbi években azonban ismét azt veszem észre magamon, hogy ha Dream Theaterre támad kedvem, elsősorban az Awake ugrik elő – így aztán szép lassan visszatértem az eredeti kiindulópontomhoz, és ma már ismét azt mondom: számomra az 1994-es lemez a banda legjobbja. És ez egyben azt jelenti, hogy az album simán ott van az általam legnagyobbra tartott metallemezek között is. Ízléseken persze nincs értelme vitatkozni, de így is simán ki merem jelenteni: a zenekar azóta már csak egyetlen alkalommal került igazán közel ehhez a színvonalhoz (nyilván kitaláltad, hogy az 1999-es Scenes From A Memoryre gondolok, amit Polgár kolléga hamarosan szintén kiveséz majd ugyanebben a rovatban), utolérni vagy pláne felülmúlni azonban akkor sem tudták az Awake-et. Azóta meg olyannyira nem, hogy az utolsó két album nekem kis túlzással olyan, mintha egy másik zenekar készítette volna. Hiába vannak a helyükön a megszokott stílusjegyek, és hiába borulok le akármikor John Petrucci napjainkban is hihetetlenül ízléses, zseniális gitárjátéka előtt, a húsz évvel ezelőtti és a mai Dream Theater közötti különbség bizony ég és föld.

 

Hozzászólások 

 
-1 #30 Jackoff 2018-05-20 15:13
Biztos velem van a baj, de engem az Octavarium kapott el és mindmáig az a kedvencem.
Idézet
 
 
#29 BB 2018-05-07 12:46
Idézet - tama1975:
Idézet - loup:
Nagyon köszönöm a cikket. Külön köszönöm a Kevin és James történetek kifejtését. :) Az 1994-es év eseménydús volt. :)
Szerintem abban az időszakban a zenekar ha úgy tetszik prog-metalt/rockot játszott most meg már dream theater-t játszik. :)
természetesen az utőbbi halmaz része lehet az előbbinek.


Igen, ez a jó megfogalmazás :)

Én pont fordítva gondolom...
Idézet
 
 
+2 #28 nikfisz 2015-04-25 22:52
Sokszor meg 'kellett' hallgatni mire beérett.De még vagy ezerszer meg fogom hallgatni!Nálam nagyon kevés a 10 pontos lemez.Ez ilyen.
Idézet
 
 
+2 #27 pumpika666 2015-02-24 21:01
megrendeltem lp-n, mióta hazahoztam a postáról, csak ez szól egész du/este, annyira jó, ááá, nincsenek rá szavak :) nem 10, hanem 100 pontos lemez
Idézet
 
 
+4 #26 kamikaze 2014-10-03 17:15
Idézet - saszi:
Idézet - silverfuture:
Vicces ez a rangsorolósdi! :)

Számomra például mindig az első lemezük lesz a kedvenc. Mikor meghallottam, teljesen lehidaltam tőle.


Detto. Nem csak a ToT-ot (és a többi ,,megosztó" albumot) szokás tőlük kipellengérezni , hanem a WDADU-t is, főleg Dominici hangja miatt. Pedig simán 10 pontos lemez az is, hiába jobb énekes James. Ezzel együtt a DT-nek szerintem legalább 4 max. pontszámot érdemlő sorlemeze van, mely szint csak a legnagyobbak sajátja.
Sokan elfelejtik azt az utólagos értékelésekkor, hogy minden albumot csak a maga közegében, a pályatársakkal összevetve szabadna minősíteni. Rég(ebb)i zenék tanulmányozásak or a hallgatót óhatatlanul is megtévesz(he)ti az addig szerzett tapasztalata, és önkéntelenül is a friss produkciókkal hasonlítja össze.
Természetesen az Awake is benne van az említett 4-ben. A kritika pedig hozza a szokásos szintet, a pályatársakhoz képest ez is a legjobbak között van. :)
Idézet
 
 
+5 #25 Simple 2014-10-03 15:32
Ezzel értek egyet leginkább. (Lehet, hogy azért, mert én is '75-ös vagyok, és a Tama az egyik kedvenc dobom:) És azt is gondolom, hogy akik állandóan avékolnak, azok nem rajongói a bandának, ami nem baj, csak igazán értékelni sem tudják szerintem azt a folyamatot, ami lejátszódott azóta. Én például a Scenest jó, ha egy évben egyszer meghallgatom, viszont az utolsó két album meghatározó DT történelem. Ha valaki engem megkérdezne, hogy mit hallgasson először az együttestől, egyértelműen az utolsó cd-t ajánlanám. Pedig én '96 óta hallgatom őket. De ellentétben sokakkal, amikor egy új album kijön, mindig izgalommal hallgatom először, másodszor... egész a következő megjelenéséig.
A cikk amúgy fantasztikus, köszönet érte.

Idézet - tama1975:
Nagyon jó cikk, top album, ha jól emlékszem még év lemeze is lett akkor a Hammerben. Viszont nem értek egyet az utóbbi időszak albumainak osztásával (pl. korábban a Falling-nak is majd két évtized eltelte szolgáltatott csak igazságot, a maga idejében egy meglehetősen alulértékelt lemeznek számított). Bár az újdonság varázsa nyilvánvalóan megkopott már a csapatnál, de engem minden új DT lemez egy újabb hihetetlen zenei utazásra visz úgy, ahogy ebben a műfajban egyetlen más banda sem képes. Nem is lehet szerintem a zenekarnak a korai időszakát a mostanival összehasonlítan i, mivel a már megszilárdult stílussal rendelkező bandában most már teljesen más jellegek dominálnak, mint egy pályája elején járó, sikerre éhes és folyamatosan új utakat kereső csapatnál. Kb. mintha egy oldtimer-t próbálnék egy király új autóhoz hasonlítani. Mindkettő jó, csak másképp. Szóval "Keep the dream alive!"
Idézet
 
 
+3 #24 nausea 2014-10-03 15:32
Újfent Kossuth-díjat Draveczky Ády novellistának!: )
Idézet
 
 
+2 #23 Blaze 2014-10-03 15:13
RobertThorn: Egyetértek, én is imádom a TOT-ot, mégha nem is az a kedvencem. Nekem pont azért tetszett, mert teljesen más volt mint amit előtte csináltak, valóban nem volt prog, de valahogy pont ezért hatott frissnek számomra. És telis-tele volt jobbnál jobb témákkal, valamint Rudess is a háttérben volt - valahogy ő eléggé idegesít az utóbbi időben. Elismerem hogy óriási billentyűs, de egyszerűen nem jön be a stílusa. Komolyan én már visszasírom Sheriniant is, pedig őt is mennyit ekézték akkoriban. Amúgy érdekes ez a Metallica dolog, sokan azt mondták hogy a TOT lett A Metallica lemez, nem a St.Anger, (ezen mindig mosolygok, a 'tallica sosem csinált volna ilyen lemezt, csak hatások vannak rajta), anno '96-ban pedig ugyanez az Iced Earth Dark Saga-ja volt. Azt a lemezt meg istenítették.
Idézet
 
 
+1 #22 saszi 2014-10-03 14:23
Idézet - silverfuture:
Vicces ez a rangsorolósdi! :)

Engem kifejezetten érdekel, mások hogyan látják egy zenekar munkásságát. mert nyilván mindenki másképpen, és az is nyilvánvaló, hogy szokott az embereknek kedvenc művük lenni egy zenekartól. Ha nem érdekel más véleménye, csak a cikk írójáé, nem kell a hozzászólásokat elolvasni. Számomra például mindig az első lemezük lesz a kedvenc. Mikor meghallottam , teljesen lehidaltam tőle.
Idézet
 
 
#21 tama1975 2014-10-03 14:08
Idézet - loup:
Nagyon köszönöm a cikket. Külön köszönöm a Kevin és James történetek kifejtését. :) Az 1994-es év eseménydús volt. :)
Szerintem abban az időszakban a zenekar ha úgy tetszik prog-metalt/rockot játszott most meg már dream theater-t játszik. :)
természetesen az utőbbi halmaz része lehet az előbbinek.


Igen, ez a jó megfogalmazás :)
Idézet
 
 
#20 loup 2014-10-03 13:15
Nagyon köszönöm a cikket. Külön köszönöm a Kevin és James történetek kifejtését. :) Az 1994-es év eseménydús volt. :)
Szerintem abban az időszakban a zenekar ha úgy tetszik prog-metalt/rockot játszott most meg már dream theater-t játszik. :)
természetesen az utőbbi halmaz része lehet az előbbinek.
Idézet
 
 
+8 #19 RobertThorn 2014-10-03 13:01
Számomra az A Change Of Seasons az igazán kikezdhetetlen mesterművük (bár bevallom, a feldolgozásos számokat szökőévente hallgatom csak meg), viszont érthetetlen számomra az az elsöprő utálat, ami a Train of Thought lemezt éri, kábé a megjelenése óta.
Valaki vezesse már le, hogy metálrajongókén t mégis mi a hátamért kéne utálnom egy olyan lemezt, ami telis-tele van kőkemény, sötét hangulatú riffekkel, amiknek a használata a zenekar akkori életszakaszát tekintve szerintem az egyetlen következő lépcsőfok lehetett, amit csak megléphettek.
És akkor mi van, ha Metallica-wannabe témák vannak rajta? Most komolyan olyan borzasztó volt azokat hallgatni, meg tekintsük 'tévútnak'? Pláne, hogy akkortájt a kedves említett Metallica épp az olajoshordók ütlegelésével foglalta el magát...
Az olyan istenített lemezeket, mint a Cowboys From Hell, vagy a Contradictions Collapse, azokat miért nem köpködjük ugyanígy - amikor nyilvánvalóan hallatszanak ott is a Metallica hatások?
Mert ha a DT-től a két legutolsó lemezt ekézi valaki, hogy már tényleg semmi újat nem nyomnak rajta, na azt még megértem. De hogy a TOT-ot miért bántják?
Fúj, menjünk okádni a vécére, mert Metallica riff van egy DT lemezen, miközben amúgy ha Petrucciék úri kedve úgy tartotta volna, akkor simán telerakhatták volna Blink182, sramli, Snoop Dog, Eros Ramazotti témákkal az új dalokat, istenadta joguk lett volna ezt tenni :P
Idézet
 
 
+4 #18 mamsiplény 2014-10-03 12:36
Hát igen, a Space-Dye Vest. Sok éve megvan már a lemez, de azóta sem sikerült rájönnöm, hogyan képesek mindössze néhány hanggal (az első 5) kitépni az ember szívét. Amikor pedig bejön a basszus, rántják utána a többi belső szervedet is. Minden egyes rohadt alkalommal. Soha az életben nem hallottam még ennyire szomorú dalt. Az elejétől a végéig kataton bámulok ki a fejemből, mélységes ürességet érzek és elönt a bánat. Iszonyatosan megrázó.
Idézet
 
 
-1 #17 silverfuture 2014-10-03 11:19
Vicces ez a rangsorolósdi! :)
Idézet
 
 
+1 #16 kknc 2014-10-03 10:55
Én a Fallingról most is ugyanazt gondolom, mint akkor, és amit az újakról is: nagyon jó prog lemezek, kiemelkednek a többi közül, de nem említhetők egy napon pl. az Awake-kel, amely minden idők legjobbjai között van, és ennyi év és hallgatás után is érdekes és halhatatlan.
Idézet
 
 
+5 #15 tama1975 2014-10-03 10:47
Nagyon jó cikk, top album, ha jól emlékszem még év lemeze is lett akkor a Hammerben. Viszont nem értek egyet az utóbbi időszak albumainak osztásával (pl. korábban a Falling-nak is majd két évtized eltelte szolgáltatott csak igazságot, a maga idejében egy meglehetősen alulértékelt lemeznek számított). Bár az újdonság varázsa nyilvánvalóan megkopott már a csapatnál, de engem minden új DT lemez egy újabb hihetetlen zenei utazásra visz úgy, ahogy ebben a műfajban egyetlen más banda sem képes. Nem is lehet szerintem a zenekarnak a korai időszakát a mostanival összehasonlítan i, mivel a már megszilárdult stílussal rendelkező bandában most már teljesen más jellegek dominálnak, mint egy pályája elején járó, sikerre éhes és folyamatosan új utakat kereső csapatnál. Kb. mintha egy oldtimer-t próbálnék egy király új autóhoz hasonlítani. Mindkettő jó, csak másképp. Szóval "Keep the dream alive!"
Idézet
 
 
+1 #14 ujper 2014-10-03 09:08
10/10 az album, de a Space-Dye Vest után egyértelmű volt számomra, hogy sokkal inkább Kevin Moore-t kell követem a későbbiekben.
Idézet
 
 
+1 #13 kknc 2014-10-02 19:05
Én az Images/Awake/Scenes hármast rendszeresen előveszem, és egyetlen pillanatot sem akarok áttekerni rajtuk ezredszerre sem. A WDADU meg a Six degrees 2 megy nálam még viszonylag többször, a többi, főleg a legújabbak, szinte soha.
Idézet
 
 
+6 #12 bluevoodoo 2014-10-02 18:48
Nálam az Images, az Awake, a Falling Into Infinity és a Scenes From A Memory mind csont nélkül klasszikus, igazából hangulattól függ, hogy hogyan rangsorolom őket, minőséget és időtállóságot tekintve szerintem nem lehet különbséget tenni köztük. A Scenes-t hallgattam talán a legtöbbet ebből a négyesből, de hihetetlen hatású minden albumuk 1990-2002 közöttről. Sajnos az utolsó, a szó szoros értelmében progresszív lemezük a Six Degrees első lemeze volt (ami nálam csak kicsivel marad el a fent említett négytől, és összességében is csak a második CD cukros Rudess-hangszínek dominálta világa miatt, amit szerintem hiba volt együtt kiadni az igen bátran kísérletezős első lemezzel), az azt követő albumok szerintem totális tévútra vitték a zenekart, és ezen nem segített a Mangini-féle elvileg-vérfrissítés sem. (Köszönhetően valószínűleg a wannabe-Metallica Train Of Thoughtnak, ami a mai napig azon kevés lemezek egyike, amik konkrétan felidegesítenek , ha meghallok róluk bármilyen dalt.)
Idézet
 
 
+3 #11 ddrum777 2014-10-02 17:18
az első és utolsó DT album, amit szeretek oda-vissza, és minden fill a fejemben van, utána már egyet sem hallgattam meg...
ha ez lenne az egyetlen albumuk, akkor is legendásak lennének
Idézet
 
 
+4 #10 Tuonela 2014-10-02 17:13
Tökéletes lemez. Ezzel ismertem meg a DT-t, még kazettán vettem meg, amiről persze a Scarred hiányzott. Sokáig azt a számot csak a Once In a Livetime lemezről ismertem.
A Mirror/Lie pedig a zenekar legnagyobb pillanatait jelenti számomra, az átvezetés és a Lie végi gitárszóló bármikor azonnali libabőrt okoz, ötszázadjára hallgatva is. (Milyen rossz is hallani, ahogy a friss koncertlemezen Jordan "belerudesskedik " az átvezetésbe...)
Idézet
 
 
+3 #9 imi 2014-10-02 16:41
Blaze: "Ízléseken persze nincs értelme vitatkozni, de így is simán ki merem jelenteni: a zenekar azóta már csak egyetlen alkalommal került igazán közel ehhez a színvonalhoz (nyilván kitaláltad, hogy az 1999-es Scenes From A Memoryre gondolok"
Idézet
 
 
+5 #8 Wendiii 2014-10-02 16:40
Nekem a Scenes megjelenéséig szintén az Awake volt a nagy kedvenc. Bár őszintén szólva a Six Degrees albumig bezárólag nagyon nehéz rangsorolni.
"az utolsó két album nekem kis túlzással olyan, mintha egy másik zenekar készítette volna." Ez tökéletes megfogalmazás. A Dramatic-ot kétszer hallgattam meg, mióta megjelent, a Dream Theatert egyszer, és mindkét lemez végénél előjött a "mikor lesz már vége" érzés. Ez pedig gáz.
Idézet
 
 
+7 #7 kknc 2014-10-02 16:34
Nem csak a DT, hanem a világ legjobb lemeze versenyben is komoly esélyekkel indul nálam.
Idézet
 
 
+4 #6 Chris92 2014-10-02 16:17
Bármennyire is klasszikusnak számít az Images meg a Scenes, az utóbbi időkben azt vettem észre, hogy ezt a lemezt kezdem úgy tekinteni, mint a Dream legjobbját. Talán azért, mert itt találkozik a legjobban a keménység és a dallamosság.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.