Shock!

június 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater: The Astonishing

1203dreamtheaterDraveczki-Ury Ádám: Marha nehéz mit írni az új Dream Theaterről, és kicsit tanácstalan is vagyok, viszont sajnos nem kerülgethetem a forró kását: a The Astonishing tökéletesen mutatja meg, mi siklott félre a jelek szerint végérvényesen valamikor az utóbbi szűk másfél évtized során a zenekarnál, amely olyan, a mai napig etalonnak számító mesterműveket tett le az asztalra, mint az Images And Words, az Awake vagy igen, a Scenes From A Memory. Már akkor sejtettem, hogy baj lesz, amikor John Petrucci nyilvánosságra hozta ezt az egész 130 perces, dupla konceptlemezes tervet, és a végeredmény sajnos pont azt igazolja, amitől tartottam. És ezen az sem változtat, hogy más szemszögből nézve egyébként több fantázia rejlik ebben az albumban, mint mondjuk az utolsó kettőben. A megvalósítás mégsem szerencsés.

Ha most azt várod, hogy sietve értékelhetetlen hokiorgiának, netán valami zavaros sztoriba csavart értelmetlen művészkedésnek minősítem majd a The Astonishinget, csalódást kell okoznom: az az igazság, hogy most, bő két hét után már tök más miatt idegesít a lemez, mint eleinte. Az első pár napban ugyanis szimplán, minden indok nélkül csak idegesített, méghozzá olyannyira, hogy csupán negyedik nekifutásra sikerült végighallgatnom, ami azért valljuk be, elég súlyos, ha egy régi elsőligás favoritról beszélünk. Aztán valahogy kinyílt a dolog, elkezdtek a helyükre kerülni a részletek, és most már pont az bosszant, hogy átláttam: ez az album bizony simán lehetett volna akár a Dream Theater legjobb lemeze is a számomra utolsó igazi kedvencként szeretett Train Of Thought óta. Minden adott volt ehhez, de ismét nem bírtak magukkal, és olyan túlzásokba estek, mint talán még soha. A banda tevékenységét évek óta bíráló rajongók – köztük néha magam is – rendszerint két dolgot szoktak mantrázni: hogy 1.) tartsanak pár év szünetet és töltődjenek fel, 2.) ne menjenek külső fül nélkül a stúdióba, hanem szerződtessenek le egy producert. És miközben az utóbbi években elsősorban az első pont mellett törtem lándzsát, most kezdem úgy látni, hogy talán inkább mégis a második lenne az igazi megfejtés.

megjelenés:
2016
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
Draveczki-Ury Ádám: 6 /10
Kiss Gábor: 7/10
Koroknai Balázs: 8/10
Pálinkás Vince: 7/10
Polgár Tamás: 8/10

Szerinted hány pont?
( 107 Szavazat )

Merthogy itt van nekünk 130 percnyi zene, amit hiába próbálnék akár még csak felszínesen is kielemezni, nem lenne értelme: vérbeli Dream Theater, nyilván, amely összességében egyik korábbi munkájukra sem hasonlít, mégis van benne szinte mindegyikből valami. Elsősorban ugyanakkor a melodikusabb, finomabb oldal a meghatározó: több a zongora és a konkrétan musicales elem, dallamfordulat, mint valaha, és ezzel szemben kevesebb a hangszeres szólópárbaj, mint bármikor korábban. A tagadhatatlan Disney-feelinget rengetegen fikaként hánytorgatják fel Petrucciéknak, pedig önmagában ez sem működésképtelen: kicsit bugyuta és naiv ez a sztori, de hát istenem, nem is állították, hogy világot váltanak majd vele, az ilyesmit amúgy sem rockzenészektől kell várni, ha egyáltalán. Kétségtelenül markáns arculattal rendelkezik az album, és nem is taszító ez az ábrázat.

És hogy akkor mi a bajom? Az arányérzék totális hiánya. Az, hogy olyan szinten borultak mindenféle kontroll nélkül önmagukba, mint még soha. És tudom, hogy ez tök felszínes megállapításnak hangzik, de tényleg ennyi a probléma. A lényegesen rövidebb Scenes From A Memoryt talán hiba összevetni ezzel az anyaggal, lévén konceptalbum és konceptalbum között is van különbség, de míg a '99-es mestermű egyvégtében és dalonként hallgatva is hatalmasat ütött, a The Astonishinget igazából értelme sincs részegységekre bontani. Sőt, különálló dalok ezúttal gyakorlatilag nincsenek is, egyetlen gigászi áradatként hömpölyög előre az egész mű. Körülbelül olyan, mint amikor nézed a légifelvételeket az Amazonasról: feltartóztathatatlanul kanyarog előre, néhol már-már szinte tengerszerűen hatalmasnak tűnik, a maga nemében nyilván lenyűgöző, viszont roppant ijesztő is egyben, mert egyszerűen elragad, és sehol nincs fogódzó, amiben megkapaszkodhatnál. Ha pedig mégis, azt egy idő után kirántja a kezedből a sodrás, így aztán előbb-utóbb menthetetlenül bele fogsz fulladni. Vagyis valami egészen brutálisan hosszú ez a 130 perc, mert közben viszonylag kevés benne az igazán markáns pont, viszont rengeteg az egymáshoz hangulatokban, tempókban, hangszerelésben túlságosan is közelítő rész. Értem, hogy mindez szándékos, és pont ez volt a cél, csak az a baj, hogy nem működik az elgondolás. Rengeteg nagyon jó ötlet, dallamfordulat bújik meg a lemezen, Petrucci játéka továbbra is minden dicséretet megérdemel, sőt, ezúttal Jordan Rudessre sem tudok rosszakat mondani, pedig ő gyakran idegesíteni szokott. Még Mike Mangini műanyag dobhangzását is megszoktam, komolyan. Tényleg működhetne ez az album – csak éppen minimum kétszer olyan hosszú, mint amilyen időkeretben igazán élvezetes lenne. És ha egyórás lenne, akkor is kellene bele egy-két egyénileg, dalként is ütősebb csúcspont, mert... mert egyszerűen KELL. A musicalekben, sőt, az operákban is vannak kvázi-slágerek, netán elsöprően erős, visszatérő vezérmotívumok. Itt nyoma sincs egyiknek sem.

Na, hát a fentiek miatt mondom, hogy kellett volna melléjük a stúdióba egy producer. Nem valaki olyan, aki igazából hangmérnök, és szolgaian teljesíti Petrucci meg Rudess minden kívánságát, hanem egy tényleges zenei rendező. Egy vén vagy kevésbé vén róka, akinek nagy tapasztalata van az önmagukon túlnőtt egók megnyesegetésében, és bátran beszól, hogy nem, ez ide már nem kell, ott viszont erre és erre lenne szükség. Egy Peter Collins, egy Bob Rock, egy Nick Raskulinecz. Bárki, de valaki. Mert ez így egyszerűen átfoghatatlan ebben a formában. És mondom, teljesen értelmetlen azzal megkontráznom magam, hogy de ne legyek már velük szigorú, mert mennyire jó már ez meg az meg amaz a rész itt meg ott meg amott. Sőt, még igazából címeket is tök értelmetlen idecitálnom, mert semmit sem jelentenek a grandiózus mű egészéhez képest. Tény, hogy az A Better Life, a When Your Time Has Come, a Three Days vagy az Our New World elsőre is kimagaslik a nagy masszából, de ez sem azért van, mert annyival jobbak a többi résznél, hanem mert dalformátumúbbak, mint azok. Nem is fogsz tudni jobban ráakadni az anyag egészére, ha ezekkel kezded a haverkodást, mert ebből az albumból egyszerűen tök értelmetlen bármit is kiragadni.

0129dt

Komolyan nem tudom, mennyi időt kellene rászánni erre a lemezre, hogy a helyére kerüljön az összes részlet, de gyanítom, hogy amennyiben három hónap vagy két év múlva visszatérünk rá, akkor sem lesz nagyon más a véleményem. Először olyanokat gondoltam, hogy a zenekar ugyanúgy elveszítette maga elől a célt, mint Yngwie Malmsteen, mert kizárólag a tükörbe bámultak. Az ismerkedés azonban megtette hatását, és most már azt gondolom, nagyon is volt cél, csak éppen közben letévedtek az útról, valahová máshová érkeztek meg, amiről valami miatt azt hitték, ide indultak el. Nos, nem. És éppen emiatt nem is hagyom, hogy befolyásoljanak azok az egyébként tagadhatatlanul – és szép számmal – jelen lévő részletek, amelyek akár a maximális pontszámot is megérdemelnék a grandiózus műben, mert ez ebben a kezelhetetlen keretben sajnos nem több egy hatosnál. Viszont paradox módon a The Astonishing döbbentett rá, hogy ebben a csapatban még ma is bőven akad szufla, csak éppen a csatornákat kellene hozzá megtalálniuk, hogy a lehető leghatásosabban aknázzák ki ezt. Tényleg nem lenne hülyeség felhívni a fentebb említett stúdiós guruk valamelyikét... (6)

Kiss Gábor: Bár még csak február elejét írunk, ki merem jelenteni, hogy nem lesz már olyan heves érzelmeket kiváltó korong idén, mint ez. A grandiózus dalcsokor kapcsán ugyanis végképp megerősítést nyert az a tézis, miszerint a Dream Theater hívei minden szempontból külön kasztot alkotnak a rockrajongók között, hisz még saját kedvencükhöz is sok esetben túlzott kritikával viszonyulnak. 2016-ban, a The Astonishinggel úgy látszik, elérkezett az a pillanat, amikor mintha kötelező lenne utálni a zenekart. Az ihletettség hiánya, alkotói- és kreatív válság, vadhajtások elburjánzása – csak néhány a sokat puffogtatott kifejezések közül, én pedig a sok esetben kifejezetten dilettáns kritikákat vagy kommenteket olvasva minduntalan arra gondolok: mégis mit vártatok?

Persze vitán felül áll, hogy a zenekar alkotói válságban van, sőt, személyes véleményem, hogy mindez nagyjából 2007 környékén kezdődött. Aki hallotta az elmúlt tíz év anyagait, tökéletesen tisztában kellett lennie vele, hogy a The Astonishing sem lesz Awake 2. A diszkográfiában talán utolsóként megjelent olyan nagylemez, amelyet a rajongók egyöntetűen hozsannáztak, 1994-es. Azóta eltelt két évtized, és tán az egy szem Scenes From A Memoryt leszámítva – amely lassan szintén nagykorú lesz – mindig óriási felhördülés jellemezte az aktuális Dream-cucc megjelenését, így nem is kellene, hogy a mostani reakciók annyira mellbevágóak legyenek. Mégis, mintha ezúttal a rajongók kissé elvetették volna a sulykot. Egy-egy új Dream Theater-nagylemez kiismerése mindig sok idő, ha pedig dupla, két órán felüli cuccról van szó, egyértelmű, hogy pár nap alatt nem lehet megalapozott véleményt formálni. Sőt, továbbmegyek: bár megjelenése óta folyamatosan hallgatom, mégsem állítanám, hogy teljesen képben vagyok a The Astonishinggel kapcsolatban. Azt viszont már most kijelenthetem, hogy közel sem értékelhetetlen fércmunka, az előző anyagot például egyértelműen veri, hangulatában pedig még hajaz is a szintén koncepciózus, sokak által alapműnek tartott Scenesre.

Persze borzasztóan túlnyújtották a lemezt, akad rajta töltelék is bőven, és az az izgalom sem a sajátja, ami véleményem szerint a Systematic Chaosig bezárólag mindig jellemezte őket, de ettől még szemernyivel sem rosszabb, mint mondjuk az A Dramatic Turn Of Events, akár az egyéni teljesítményeket, akár az összképet nézzük. Ez tehát nem a Dream Theater legjobb nagylemeze, sőt, az első ötben sincs benne. Ennek ellenére az a véleményem, hogy ha az utóbbi korongokat is szívesen hallgattad, akkor a The Astonishingen is találhatsz kedvedre való dolgokat. Persze csak akkor, ha nem elvből szar az egész úgy, ahogy van. (7)

0209dt2

Koroknai Balázs: Bár semmilyen értelemben sem tartom magam az úgynevezett „progresszív" kalapba dobált muzsikák értőjének/rajongójának, de mint bármely hasonló esetben, itt is vannak nálam az átlagosnál többet hallgatott kivételek. A Dream Theaterre valahol az Awake/...Seasons-korszakban kaptam fel a fejem, és bármennyit dolgoztak is érte, feléjük irányuló, kitüntetett figyelmem ma sem szűnt meg teljesen. Minden érintettnek van saját elmélete arról, hogy mi is történt az utóbbi időben Petrucciékkal, azt azonban mégsem gondoltam, hogy 2016-ban, a The Astonishing képében ennyire igazolni látszik engem a csapat.

Meggyőződésem ugyanis, hogy teljesen másként alakult volna A Világ Legjobb Zenekarának sorsa, ha a maga idején a Falling Into Infinity album beváltja a hozzá fűzött, meglehetősen ambivalens reményeket. Ha kivesszük az egyenletből azt, hogy ez ügyben a banda ma már minden felelősséget a kiadóra próbál áttolni (ezt hadd ne vegyem megfellebbezhetetlen igazságnak, hiszen alig ismerjük a másik fél nézőpontját), a kvintett csupán élt az alkalommal, és az össznépi hiszti tetőpontján egyszerűen magához ragadta a kormányrudat, amihez azóta is görcsösen ragaszkodik. Az Astonishing pedig éppen annak az alapgondolatnak az emlékműve, hogy a Dream Theater nyelvén senki sem beszél jobban/többet/hosszabban a Dream Theaternél.

Tény, hogy újra a sorsfordító ezredforduló óta nem tapasztalt magasságokba csaptak a hullámok a zenekar körül, és ezek a habok bizony zömmel köpetként hullanak alá az értelmi szerzőkre és kisegítőikre, amit a tábor vérbe borult szemű lakossága nekifutásból ereszt meg feléjük. Bár sokakkal egyetemben én is a bizalommal való többszörös visszaélés minősített eseteként fogom fel az utóbbi anyagaikat, éppúgy igaz, hogy a meglévőnél több önkritikával és kevésbé zárkózott hozzáállással itt-ott az utóbbi évtizedben is tartósan maradandó dolgokat produkálhattak volna, hiszen az emberanyag ehhez náluk folyamatosan adott, és ötletből sincs akkora hiány. Az Astonishing kapcsán is sokkal inkább a bátorságot, mint a jó zenét díjazom most, fenntartva, hogy Dream Theater-rajongónak lenni továbbra sem a világ legkifizetődőbb elfoglaltsága.

Petrucci és Rudess hallhatóan valóban minden kreatív energiáját ebbe a történetbe csatornázta be, a felfokozott izgalmi állapot pedig kimondottan érdekes, hivalkodásmentes végeredményben öltött testet. Gyógyíthatatlan sebeket talán csak azokon ejtenek ezzel hosszabb távon, akik eleve a lehetetlennel határos elvárásokat támasztanak a mai Dream Theaterrel szemben. Csodák pedig nincsenek: Petrucci nem lett jobb dalszövegíró az elmúlt évtizedben, és természetesen a 130 perces műsoridőt sem képes mindvégig teljes értékű tartalommal feltölteni ugyanaz a társaság, amely korábban ennek a felét is csak az ősidőkben abszolválta kifogástalanul. Mindezek ellenére ismét úgy megy élményszámba egy DT-album hallgatása, mintha egy frissen kiszellőztetett szobában élvezném a tavaszt.

Amikor ragyogóan összerakott sztorik százai állnak sorban a polcokon hasonló megmutatkozásra várva, önző, ambivalens érzéseket keltő, barátságtalan monstrumként tornyosul előttem ez a dupla anyag, mégis megadom neki magam. Az, hogy Petrucciék legnagyobb vállalkozása végül képes volt begördülni a nappaliba, elsősorban a zeneszerzők és -szerkesztők érdeme, és nem a nagyszerű daloké. Egy mostoha sorsra ítélt történet, ami egy vitaképes nyolcast összességében azért bármikor megér nálam. (8)

0209dt3

Pálinkás Vince: Már a Megadeth esetében sem volt semmi az előre okoskodás volumene, de némileg talán meglepő módon most ott már ott tartunk, hogy a Dystopia fogadtatása legalább 80-20 arányban pozitív. A Dream Theater legalább ennyire megosztó, ha új megjelenésről van szó, mindemellett pedig itt ugye nemcsak a metÁlosok, hanem a kifinomult, értő, igényes, vájtfülű (legalábbis magát annak gondoló) zenehallgató tábor is hallatni szokta hangját véleményileg. Polgár Tamás barátunk szíves bosszantására olykor mi is meg-megengedünk magunknak egy-két ízléstelen élcet a Dreammel kapcsolatban, de ez általában inkább bájos ugratás, részemről legalábbis mindenképp, hiszen az én viszonyom sosem romlott meg a csapattal. Túl az alapműveken, az albumaik hol tetszettek, hol nem, emez beérett, amaz kevésbé, némelyik sose – és bár magam is a homlokomat ráncolom, amikor minden évben jön a hír, hogy stúdióban a banda, tudomásul veszem, hogy nem bírnak leállni. A huszonhatezredik Dream-lemezt egész egyszerűen annak kell hallgatni, ami: a huszonhatezredik Dream-lemeznek. És mint ilyen, nem szabad tőle azt az érzést várni, amit az Images, az Awake vagy a Falling Into Infinity adott megjelenésekor. Amikor amúgy is fiatalok voltunk, és hadd ne puffogtassam el azt a közhelyet, mennyi fikázást kapott maga a Falling lemez is anno (nem beszélve arról, hogy ma ugyanazok istenítik, akik a maga idejében megköpködték).

Ezzel együtt is elmondható, hogy a Petrucci-művek mindig próbál megújulni, még akkor is, amikor ez már lehetetlennek tűnik. És tényleg, mi a francot tudnának máshogy, másképp csinálni közel harminc éves lemezkészítő pályafutás során? Most úgy gondolták, hogy érdemesebb még monumentálisabba venni a figurát, mint eddig valaha, valahogy úgy, ahogy azt Arjen Lucassen teszi az Ayreon-művekkel – mert az bizony kizártnak tartom, hogy James LaBrie ottani élményei nem ültettek bogarat szerzőtársa fülébe. Több mint kétórás rockopera – ám legyen! Ahogy a Megadethnél is elmondtam, én alapvetően csípem az ilyen utópisztikus sztorikat, de inkább azt a vonalat, amit Mustaine követett, tehát a borultabb, sötétebb verziót. Olyasmi tehát a megközelítésbeli párhuzam s egyben különbség, mint egy fajsúlyosabb Philip K. Dick-adaptáció és mondjuk a Holnapolisz között (és ezzel semmiképpen sem akarom PKD-szintre emelni Mustaine-t!) – és valóban, többen aposztrofálták disney-snek a The Astonishinget úgy külcsínileg, mint belbecs szempontjából. Teljesen jogosan: ez itt egy teljesen papírforma szerint készült rockopera/musical, kicsit néha dagályosan, terjengősen, modorosan, máskor viszont nagyon is hatásosan, ötletesen, jópofa zenei gegekkel és nyilván a progmetalt nem nélkülözve. Ami persze tudjuk, hogy „már nem progresszív", és nem is a Dream találta fel, de ettől függetlenül annak felfutásában meghatározó szerepet játszott, ma pedig a stílus egyik legfontosabb ikonja. Amely ikon – ahogy már említettem – leszállította huszonhatezredik lemezét, amelyben mindenképpen több van annál, mint hogy egyetlen prekoncepcionált meghallgatás után vörös fejjel fröcsögve régenmindenjobbvolt-frázisokkal fikázzuk. A remekbe szabott olvasói komment analógiájára: hallgatni, odafigyelni, értelmezni. Ha pedig nem tetszik, továbblépni. Kicsit elviccelve a dolgot: jobbat csinálni.

Egyetlen rendesen nekiülős és néhány felületes, útközbeni, de fülessel történő hallgatás után nekem egyelőre tetszik az anyag zenei része, a szinopszis alapján a sztori pedig persze, hogy disney-s, de hát mégiscsak amerikai zenekarról beszélünk, fonto,s hogy győzzön a jó és mindez motiválja a hallgatót a mindennapok harcában. Neccesnek tűnhet, hogy egy az egyben előadják a turnén az egészet, de pont ez mutatja, hogy a zenekar lényegében bármit megtehet – ami legalábbis arra enged következtetni, hogy szellemiségében ez a Dream a fikaáradat ellenére is ugyanaz a Dream. Ilyenkor pedig nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy nem az irigység beszél-e az okoskodókból – saját életünkre vetítve ugyanis tényleg frusztráló, hogy mi nem cselekedhetünk mindig úgy, ahogy valóban szeretnénk.

Személy szerint tehát mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de támogatom a bandát továbbra is, ám emellett – akárcsak az Iron Maiden esetében – egyszer, még ebben az életben örülnék azért egy odabaszósabb, lényegre törőbb és rövidebb lemeznek is tőlük. (7)

0209dt4

Polgár Tamás: A Dream Theater számára jó ideje, de különösen Mike Portnoy távozása óta szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik megfelelni az egymásnak homlokegyenest ellentmondó rajongói várakozásoknak. Úgy értem, a hardcore tábor jelentős része komoly érzelmi túlfűtöttséggel viszonyul Petrucciék minden megmozdulásához, és személyes sértésként éli meg, ha az adott szerzemény nem találkozik a saját ízlésével. Mással legalábbis nehezen lehetne magyarázni azokat a szenvedélyes, de egymásnak totálisan ellentmondó bírálatokat, amelyeket különböző felületeken a kritikákban, illetve a kommentcunamiban olvasni lehet. Egyesek azon háborognak, hogy ez már annyira nem Dream, hogy a „köcsög", ismétlem: „KÖCSÖG" Petrucci miért nem saját nevén, szólólemezként adta ki ezt a hulladékot, míg mások azon keseregnek, miért jelentetik meg újra és újra ugyanazt a lemezt ahelyett, hogy a fiatalabb prog-zenekarok hangzását próbálnák átemelni. Egyesek azt kérik számon, miért hoznak ki lendületből újabb és újabb lemezt kétévente ahelyett, hogy öt évig pihentetnék a dolgot és rendesen kidolgoznák, míg mások szerint az a baj, hogy túl sokáig polírozták a The Astonishingot, és elveszett belőle a spontaneitás. Ugyanolyan meggyőzően szokás érvelni amellett, hogy az utóbbi évtized Dream-lemezei kimerülnek az öncélú, végtelenített szóló-orgiákban (Rudess elviselhetetlenül idegesítő hangszíneivel súlyosbítva), miközben az Astonishinggal az a legfőbb baj, hogy Petrucci „észrevehetetlen", túl sok a zongora, és Mangini amúgy is csak egy csicska, aki végig szanaszét triggerelt, puffogó dobokon kettőnégyezik reggel, éjjel meg este.

Nehéz volna tagadni, hogy nálunk, a Shock!-stábon belül sem volt ez másként, és ennek megfelelően ezúttal valóban van is értelme ennek a sokkezes kritikának. Azt hiszem, semmin nem tudunk olyan megszállottan, végtelenítve vitatkozni, mint éppen a Dream Theater újkori munkásságán, s az új lemez ebből a szempontól különösen sok muníciót szolgáltatott „mindkét oldal" számára. Továbbmegyek, dr. Draveczkival immár huszonhárom éves ismeretségünk, közös zenei és egyéb szocializációnk során kevés dologban tért el annyira egymásétól a véleményünk, mint az új Dream-lemez kapcsán, legalábbis az elején. Bevallom, ezek a mantrává szilárduló közhelyekkel agyontömött, parttalan viták már jó ideje inkább fárasztanak, semmint szórakoztatnak, így nagyon sokáig úgy is voltam vele, hogy nincs kedvem írni a lemezről, de végül úgy döntöttem – némi szerkesztői/baráti nyomásgyakorlásnak engedve –, hogy szembeszállok a viszonylagos konszenzussal és összeszedem, nekem miért tetszik alapvetően a The Astonishing. (Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy a konszenzusnak tűnő, lesajnáló fikaáradat viszonylagos és eléggé megtévesztő. Bár a hazai felületeken tényleg szinte egyöntetű a lemez iránti gyűlölet, de külföldön a szaksajtó mellett a mezei kommentelők egy jelentős része is pozitívan viszonyul hozzá. Tudom, a kiadó megvette őket kilóra...)

Ezerszer leírtam már, hogy egyfelől a mai napig jól elvagyok az elmúlt évtized Dream-lemezeivel, bár szerintem is 2003-ban jelent meg a legutolsó valóban kiemelkedő és előremutató albumuk. Másfelől nem gondolom, hogy önmagában Portnoy távozása magyarázna bármit is, hiszen vele is csináltak – szerintem – gyenge lemezt (Systematic Chaos), míg távozása után is készült jó, még ha nem is klasszikus anyag. Az utóbbi hetekben előzetesként kiadott két dal (The Gift Of Music, Moment Of Betrayal) pontosan ugyanezt az érzetet erősítette bennem: nekem mindkettő tetszett, de semmi extra. Pontosan tudtam ugyanakkor, hogy ezúttal kicsit másról van szó, hiszen egy több mint kétórás konceptlemezről nyilvánvalóan lehetetlen lett volna a két előzetes nóta, vagy akár csak az első pár hallgatás után bármilyen, véglegeshez közelítő véleményt mondani.

0209dt5

Az első néhány kör után ugyanis nekem nagyjából az jött le, hogy van pár kifejezetten erős momentum a lemezen, de valahogy túl sok a hirtelen váltás, és az egyes részek nem állnak össze valamiféle koherens egésszé. Hagyományos értelemben vett dalokat sem nagyon találtam rajta (a harmincnégy trackből talán hármat-négyet), mint ahogy azt a – zenei értelemben vett – vezérmotívumot sem, amivel összekapcsolták volna az egész művet. Azt viszont már az első hallgatásnál is éreztem, és ezt most is tartom, hogy a The Astonishing egyvalaminek biztosan alkalmatlan: háttérzenének. Mert bár valóban elég hangsúlyos a zongorás/andalító, helyenként már-már hollywoodian szirupos vonal, a sok váltás és a lemez dinamikája miatt csakis fülessel, teljes odafigyeléssel működik. Néhány ilyen hallgatás után pedig összeállni látszott a kép: a váltások kezdtek értelmet nyerni, a dal(foszlány)ok témái egyre inkább kezdtek megragadni a fülemben, és emiatt már egyáltalán nem zavart, hogy a legtöbb esetben nem 4-5-6 perces kerek dalokat, hanem a sztorinak maximálisan alárendelt rövidebb, egymásrra felfűzött részeket hallok. A klasszikus Broadway-musicalek világában egyáltalán nem szokatlan mindez, hiszen ahogy a Jézus Krisztus szupersztár vagy A nyomorultak is tele van a történetet narráló, vagy akár a párbeszédeket megzenésítő rövidebb átkötő részekkel a viszonylag kevés igazi dal mellett (vagy mondhatnám az István, a királyt is), úgy itt is erről van szó. Ugyanez áll a két lemez látszólag összefüggéstelen nyitányára is: ezek a monstre szerzemény legjellegzetesebb pillanatait villantják fel némileg átvariálva, áthangszerelve, kifejezetten élvezetesen. Azt viszont ezzel együtt is sajnálom egy kicsit, hogy nincs igazán emlékezetes, visszatérő zenei elem, amely a történet során többször is visszatérne – mint mondjuk az Evitában, vagy akár a legutóbbi Ayreonon, nem is beszélve a Scenes From A Memoryről –, ez ugyanis egyértelmű fogódzót jelenthetett volna. Illetve talán az egyetlen ilyen jellegű próbálkozás a Brother Can You Hear Me, amely a záró tételben is újra előkerül, de legnagyobb sajnálatomra pont ez a lemez leggyengébb szerzeménye. Nyilván bombasztikusnak szánták, de inkább csak dagályosra és feledhetőre sikerült, így sajnálom, hogy pont ezzel zárták a lemezt, ráadásul az egyik legerősebb és önálló dalként is kiváló Our New World után.

Noha értem a sztorinak alárendelt, rövid passzusokra épülő zenei koncepciót, nem tagadom, hogy a Life Left Behindban például én is szívesen hallgattam volna, ha az ígéretesen induló instrumentális részre építik a dal további részét is, vagy ha például a Heaven's Cove kifejezetten húzós doomos, ős-hardrockos témáját hosszabban kifejtették volna, akár egy teljes értékű önálló dal formájában. A Ravenskill súlyos középső része is abszolút lúdbőr nálam, még így is, hogy lényegében két lírai zongorás rész közé ágyazták be. Ugyanakkor ezzel együtt is akad legalább két kifejezetten kiemelkedő dal is a lemezen, amelyek – az imént említett példákkal egyetemben – a zenekar 2003 óta írt legerősebb momentumai közé tartoznak. Talán nem véletlenül mindketten a lemezek utolsó előtti dalai, amelyek a zárófejezetet hivatottak felvezetni. Az A New Beginning tényleg Dream-féle musical-esszencia, minden értelemben nagyon erős szerzemény kiváló énektémákkal, ragadós refrénnel, vintage szólókkal és hangszeres teljesítményekkel. Helyenként a régóta nagy kedvenc Nikolo Kotzev-féle Nostradamus ugrott be róla. A másik pedig a kifejezetten AOR-os Our New World, a lemez minden bizonnyal legfogósabb dala.

Sokan hozzák fel legfőbb kifogásként, hogy a lemez túl hosszú, és kompaktabb formában, a vadhajtásokat lenyesegetve sokkal ütősebb lehetne. Ezt az érvet részben el is tudom fogadni, azzal a kiegészítéssel, hogy itt nincsen szó arról, hogy nótákat nyújtanának túl értelmetlen ismétlésekkel, vagy tízperces instru-onanizálásokkal. Már csak azért sem, mert ilyenek éppenséggel szinte egyáltalán nincsenek a lemezen. Az persze legitim vélemény, ha valaki szerint túl sok a Wither/The Spirit Carries On-jellegű mézesmázoskodás, de nekem egyrészt alapvetően tetszenek ezek a dalok is, másrészt a sztori íve szempontjából is megvan a szerepük. Az átkötő zajokat persze lehagytam volna, hiszen ebben a formában teljesen funkciótlanok (még ha szerencsére csak két-három percről is van szó összesen), ahogy a már említett Brother Can You Hear Me-vel sem vagyok kibékülve, de ezeket leszámítva egyik dal(foszlány)ról sem tudnám jó szívvel azt mondani, hogy kukába való. Helyenként tényleg van egy enyhe Walt Disney-feelingje a dolognak, de mivel én alapvetően szeretem az ilyesmit is (már csak családapai kötelességből is), ezért ez sem vált ki belőlem fröcsögő gyűlöletet. Különösen azután, hogy az ilyemi azért sosem volt teljesen idegen a zenekartól, s különösen nem az általam igencsak favorizált Six Degrees Of Inner Turbulence album második lemezén, amely kétségtelenül a The Astonishing legközelebbi rokona a Dream-életművön belül. Vannak azért szerencsére szigorúbb témák is, mint például a szintén a legjobb szerzemények közé sorolható The Path That Divides, vagy a zúzós riffeket, masszív kórusokat és kifejezetten musicales elemeket egyaránt felvonultató Three Days.

0209dt6

Produkciós szempontból kicsit felemásnak tartom az albumot, mert bár a mindenki által gyűlölt dobhangzás nekem sem tetszik (azért ehhez tegyük hozzá, hogy az Images and Words agyoneffektezett dobsoundját a mai napig nem gyűlöli senki jobban, mint éppen Mike Portnoy!), és egy némileg élőbb, koszosabb hangzás (ami talán leginkább a Falling Into Infinity és a Train Of Thought lemezeken volt a legjellemzőbb rájuk) ráfért volna erre a lemezre is, de például a David Campbell által rendezett, a Prágai Filharmonikusok által elővezetett zenekari részeket és kórusokat kifejezetten erősnek tartom. A napnál világosabb, hogy a hangszerelést is a sztorinak rendelték alá, ezért eleve jóval puhább a hangzás, és a lemez teljes hosszához képest arányaiban sokkal kevesebb a virgázós, szólózós rész is, mint azt megszokhattuk. Rudess önmagához képest kifejezetten visszafogottan játszik, legalábbis abban az értelemben, hogy legfárasztóbb paneljei (beleértve az obligát ragtime-buzulást) tényleg csak másodpercek erejéig kerülnek elő a 130 perc alatt, míg egyértelműen a zongora és a moog/hammond játssza a főszerepet. Petrucci pedig tényleg alázatosan dolgozik alá, de amikor olykor belelendül (halld A New Beginning, Moment Of Betrayal), akkor azért még most is bőven emlékezeteset alakít, és mindenkinek felidézi, miért is számított bő két évtizeddel ezelőtt abszolút iskolateremtőnek a játéka. A ritmusszekció szerintem is viszonylag alapjárat, de ehhez a műfajhoz, illetve koncepcióhoz nem is illene, ha jobban előtérbe tolnák őket. LaBrie pedig szerintem nagyon régóta nem énekelt ennyire változatosan és erőteljesen. (Oké, tudom, autotune, de azért 2016-ban ezen ne akadjunk már fenn!) Ezzel együtt is merész vállalkozás egy sokszereplős sztorit egyetlen énekessel előadni, és nyilván sokat dobna a dolgon, ha az egyes szerepekhez eltérő orgánumú vokalistákat rendeltek volna, de a végeredmény így is bőven vállalható.

Az amúgy szövevényes(nek szánt) sztoriban két dolog miatt nem merültem el különösebben, és nem fogok itt sem: egyrészt sosem volt kenyerem a sci-fi, másrészt be kell valljam, az átfutott plotok nem győztek meg arról, hogy pont ezzel a kicsit erőltetett, kicsit butuska sztorival kellene elkezdenem felfedezni ezt a világot. Maradjunk annyiban, hogy Petruccit a jövőben sem szépirodalmi tevékenységéért fogom kedvelni.

Ismét hangsúlyozom, természetesen semmi bajom nincs azzal, sőt, tökéletesen megértem, ha valakinek nem tetszik a The Astonishing, vagy akár bármi, amit az utóbbi időben elkövetett a zenekar. Tisztában vagyok vele, hogy kisebbségben maradok az alapvetően pozitív véleményemmel, és ez teljesen rendjén is van. De az asztalra felpakolt lábakkal, tarkón összekulcsolt kézzel, becsukott szemmel elböffentett, gyomorból jövő, felületes, fölényeskedő véleményekkel, miszerint hallgathatatlan, értékelhetetlen fekália, nem tudnak már dalokat írni stb., egyszerűen nem tudok mit kezdeni, és nem is tekintem őket vitaalapnak. Nálam ez egy korrekt, nem kiemelkedő, de élvezetes alkotás, amit biztosan hallgatni fogok évek múlva is. Sőt, a lemezt teljes egészében bemutató koncertet is nagy reményekkel várom, hiszen egyben előadva, megfelelő vizuális elemekkel megtámogatva biztosan nagyot szól majd élőben is a The Astonishing.

Abban egyetértek, hogy nem a Dream Theatertől kell 2016-ban várni a műfaj megújítását (ezt tényleg hagyjuk meg a fiatalabb generációnak a Native Constructtól kezdve a Between The Buried And Me-n át a Teramaze-ig), de azért lássuk be, elég sok más zenekart szeretünk évtizedek óta, akik már rég nem újítanak meg semmit, de a saját kereteiken belül azért rendszeresen minőségi anyagokkal rukkolnak elő, és pont annyit változtatnak csak a bevált recepten, hogy az ne legyen totális önismétlés. A The Astonishing esetében pontosan erről van szó: nincsenek egetverő változások, ez még mindig minden elemében a klasszikus Dream-eszköztár, némileg eltérő hangsúlyokkal, sokkal bővebb lére eresztve, néhány apró kikacsintással, se több, se kevesebb. Nem ér fel az Images And Words vagy a Scenes From A Memory zsenialitásához, de teljesen vállalható produkció. Most pedig megyek is, és megnézem, hogy a Roadrunner átutalta-e már a megbeszélt összeget, amit természetesen előre kértem. (8)

 

Hozzászólások 

 
+1 #48 Sandorsaci 2018-04-23 14:24
Két év távlatából annyira nem borzasztó ez a lemez, csak nehéz befognadni. Na meg nem Dream Theater hanem egy színházi előadás.
Idézet
 
 
+3 #47 General Hammond 2016-10-13 15:03
Idézet - DRAZSEN:
A mondás szerint ha a fost elteszik befőttnek,akkor előbb utóbb elkezdi magát lekvárnak képzelni!
Nos nálam ez még mindig FOS abból is az akut gyomorrontás kategória

A mondás szerint ha valaki ennyire szellemes,annak szives örömest kinyalnám a valagát abból is SZÖRCSÖGVE!
Idézet
 
 
+2 #46 DRAZSEN 2016-10-13 08:19
A mondás szerint ha a fost elteszik befőttnek,akkor előbb utóbb elkezdi magát lekvárnak képzelni!
Nos nálam ez még mindig FOS abból is az akut gyomorrontás kategória
Idézet
 
 
+1 #45 Szirányi Miklós 2016-05-22 20:52
3 hónap után, legalább 50x meghallgatva, sokak fikázása ellenére, akik eleve eldöntötték 1-2 hallgatás után, hogy egy szokásos szar dt album, ez egy ZSENIÁLIS ALKOTÁS!!!!
ZENE A KÖBÖN!!!
Idézet
 
 
+11 #44 tarzoli 2016-03-23 22:44
Na, én hallgatom immáron két hete. Jó, talán nem a legütősebb Dream Theater album, de én élvezem. Vannak dalok, amiket napközben még fütyülök is :) Ehhez talán persze kell némi rockopera, vagy ahogy többen nevezték, musical szeretet. A második lemez kicsit lágyabb, dallamosabb. Összegzésképpen : számomra ez egy kuriózum a Dream Theatertől. Megmutatják, ők ilyet is tudnak :) Aki original progmetal zenét akar hallgatni, annak nyilván nem nyeri el a tetszését. Dehát nem született meg még olyan album a Dream Theatertől (sem), ami ne osztaná meg a rajongókat, hallgatókat, kritikusokat, nemde? :)
Idézet
 
 
+2 #43 old shatterhand is d 2016-03-23 20:27
rettenetesen fáraszt és untat ez a lemez.
Idézet
 
 
+3 #42 tarzoli 2016-03-05 19:12
Én a lemez meghallgatása előtt állok, ma jutottam hozzá. Ugyan eddig megszereztem az összes DT stúdióalbumot, bevallom, a 7 hónappal ezelőtt bekövetkező Kisfiam születése óta nem nagyon követtem a badna tevékenységét, saját időhiányom végett. Ez miatt meglepetten álltam a boltban az album előtt, gondolva arra, hogy bakker, tényleg lemaradtam most egy kicsit zenei téren, másrészt pedig meglepődtem a dalok sokasága előtt. Szóval, mondhatni felkészületlenü l érintett a dolog :) Na de mindegy, a lényeg: mielőtt meghallgatom lemezt, gondoltam utána olvasok a kritikáknak. Látom, van bőven, mindenfajta érzületű, hangulatú kritika. Én csak egy dolgot szeretnék ehhez fűzni úgy, hogy -ismétlem magam- még nem hallgattam meg az albumot: nálam eddig az összes DT munka bejött, még a Systemtic Chaos is, sőt nálam az egyik leggyakrabban hallgatott album! Lehet negatívan is kritizálni az albumokat gyerekek, hiszen erre hivatott ez az oldal is, de én azt vallom, és azokkal értek egyet, akik úgy gondolják, hogy azért 50 éves tanult zenészekről beszélünk, akik mögött annyi zenei év van, hogy talán a kommentelők közül sokaknak még szimpla életév sem. Vallom én ezt két gyermekes 37 éves apaként. Lehet fikázni a bandát, az albumot is. De azért könyörgöm, ez a banda (is) az utóbbi közel 30 évben csak letett már pár dolgot az asztalra, nem? Talán kicsit elfogult vagyok, hiszen húsz évesen cseppentem bele a Dream világába, és igazából a mai napig zenei téren az egyik banda (a Pearl Jam, az Alice in chains és a Soundgarden mellett), amit figyelemmel kísérek, beletéve persze egy kis nosztalgiázást is :) A fenntebb említett 3 másik zenekart nézve szóval jobban az alternatív rock téren "nevelkedtem" inkább, de a Dream Theater számomra (is) új betekintést adott a rockzene világába. Ezért is az elfogultság, na meg nosztalgia..... :)
Idézet
 
 
+5 #41 Rcooley 2016-02-22 11:58
Miket beszéltek gyerekek? Ez (is) akkora 10/1000000000000000 0000000000 mint a szar. Hát még élőbe hogy oda fog verni. Labrie the God!
Idézet
 
 
-10 #40 JoeB69 2016-02-20 09:03
Szerintem egyszerű a képlet: Portnoy kiválása óta valami elveszett, nem találja önmagát a csapat!
Idézet
 
 
+1 #39 névkötelező 2016-02-15 15:03
Belehallgattam ezekbe a bandákba, akiktől állítólag a műfaj megújítását kéne várnom.
Native Construct - össze-vissza bedobált témák kavalkádja, de azok legalább mindenféle eredetiséget nélkülöznek, amatőr banda.
Between The Buried And Me - unalmas, dallamtalan, ötlettelen, a hörgős részek nevetségesek.
Teramaze - primitív riffek, mi ez, Pokolgép? Hagyjuk már...

Hát akkor ezek se újítják meg a műfajt. Ennyike.
Idézet
 
 
+2 #38 devilstrueface 2016-02-10 21:01
130 perces lemezhez 130 perces kritika :)

amúgy én sem találtam olyan vészesnek, igaz jónak sem. olyan ez az album mint a tottenham. a korábbi anyagokon én mindig találtam magamnak azért olyan dalokat amire azt tudtam mondani, hogy na ez fasza volt. ezen nálam a chosen, meg vicces, de pont a brother can you hear me áll ehhez közel egyelőre. mondjuk asszem 2-3 hallgatás volt csak, de majd érik még a dolog.
Idézet
 
 
-1 #37 senkise 2016-02-10 16:56
Ez egy musical. Ami tökéletesen bejöhet annak, aki szereti az efféle musicaleket.
Azonban mint metallemez teljesen üres, unalmas, semmitmondó, karácsonyi giccsparádé, csodálkozom, hogy nem aludtak be rajta mikor készítették.
Sajnálom, a DT valaha írt jó zenéket is.
Idézet
 
 
#36 DRAZSEN 2016-02-09 20:54
Idézet - P:
Fura, hogy egyébként a külföldi portálokon nem ekézik a lemezt még a kommentekben sem. Itt most a véleményt formálók sem ekézték, félreértés ne essék, de itt mind a stáb, mind a közönség írja azt, hogy valami nem annyira stimmel. Én is végighallgattam (igaz csak kétszer), de a több mint két óra alatt összesen kb. háromszor volt olyan pillanat, amire azt mondtam, hogy ejj ez de el van kapva. Ezt a véleményt kb. sehol nem látom leírva, vagy csak rossz oldalakat nézek.


Rossz oldalakat néztél,olvastál . Már ha ténylegesen beleolvastál a kommentekbe,mer t az elmúlt héten vagy 30-an írták amit te,köztük én is. Ekéznek is érte engem,persze mindenféle ellenvetés,okfe jtés,önálló vélemény nélkül.
Idézet
 
 
+1 #35 ddrum77 2016-02-09 18:58
Annyi betű, ahány hang a lemezen, mindkét vonalon feleslegesen...
Csak az Awake.
Idézet
 
 
-2 #34 P 2016-02-09 18:22
Fura, hogy egyébként a külföldi portálokon nem ekézik a lemezt még a kommentekben sem. Itt most a véleményt formálók sem ekézték, félreértés ne essék, de itt mind a stáb, mind a közönség írja azt, hogy valami nem annyira stimmel. Én is végighallgattam (igaz csak kétszer), de a több mint két óra alatt összesen kb. háromszor volt olyan pillanat, amire azt mondtam, hogy ejj ez de el van kapva. Ezt a véleményt kb. sehol nem látom leírva, vagy csak rossz oldalakat nézek.
Idézet
 
 
-1 #33 1984robidog 2016-02-09 17:53
Hát gyerekek elkövettem egy óriási hibát, mielőtt megjelent volna Dream kúrát tartottam és sora pörgettem le a régi klasszikusokat!
Nem kellett volna mert ennek fényében még nagyobb rettenetnek gondolom ezt az új izét, kb. ötödik nekifutásra tudtam egyáltalán végig hallgatni.
Mi ez de komolyan mi ez?
Blöff semmi más egy qrva nagy blöff, szar steril hangzás, semmilyen szólók, idegesítő James nyafogás, Jorden gyermeteg zongora szinti szólamai, Mike totál jellegtelen dobolása, többiek talán rendben vannak csak egyszerűen semmilyenek.
Ja és a sztori, édes drága jó Istenem most komolyan,
Arról nem is beszélve hogy pont ők ne hallották volna a 2112 Rush -tól, nem ismerős onnan koncepció!?
Hihetetlenül csalódott vagyok, pedig én eddig minden lemezüket megszerzése.
Idézet
 
 
-3 #32 vitya121 2016-02-09 17:49
A Megadeth lemez jobb.... az Aldi olcsó
Idézet
 
 
-6 #31 vitya121 2016-02-09 17:40
Ja egy kerdes?
Metalosabb gyerekeknek mi a top 10 dal ?
Idézet
 
 
+4 #30 vitya121 2016-02-09 17:34
Szerintem ez egy szinhazi zene es ugy kell hallgatni nem mint metallemezt mint en vartam a Train ota
Idézet
 
 
+1 #29 Chris92 2016-02-09 16:06
Keményvonalas DT rajongónak tartom magam, aki még a legtöbb 2000 utáni lemezük mellett is bátran kiáll, viszont az itteni írások közül sajnos Ádámmal kell egyetértenem. Túlnyújtott, széteső, és aránytalan zenei massza, amiből szinte mazsolázni kell az emlékezetesebb pillanatokat. Ráadásul a lemez közel egyharmada lírai balladákból áll, abból a számtípusból, amit sosem volt Petrucci-ék erőssége. Próbálkoztam vele nem is egyszer, de már az első lemez fele után kezdett elkalandozni a figyelmem és kaptam magam azon, hogy unom. Hiába polírozott, meg profi, egyszerűen tovább nyújtóztak mint ameddig a takarójuk ér, pedig én az előző lemez után azt hittem rövidebb és szikárabb lemezeket fognak csinálni. A Systematic Chaos mellett talán a leggyengébb DT album, én is csak 5-6/10-t tudok adni néhány tényleg jól eltalált szám meg a régi emlékek miatt.
Progresszív fronton inkább a Fates Warning meg a Haken új lemezeibe helyezem a bizalmam, azok biztos jók lesznek.
Idézet
 
 
-10 #28 DRAZSEN 2016-02-09 15:42
Idézet - General Hammond:
Idézet - DRAZSEN:
Annyi előnye van az új DT albumnak,hogy egy Tolsztoj féle Háború,és Béke hosszúságú könyv kezd kibontakozni - kritikák,és vélemények kategóriában a legjobb metal portálon :)
Mert sajnos más semmi! A vita szó van a fókuszban,meg a megosztottság,d e akárhányszor olvasom végig a leírtakat messze nincs itt vitatkozás,elle nkezőleg teljes az egyetértés abban,hogy NEM JÓÓÓÓ !!!!!!
A múltbéli emlékek,az elkötelezett rajongók mentőcsomagjai sem segítenek csupán adagolnak egy hangyányi könyörületet.
A legnagyobb baj véleményem szerint az,hogy olyan ősfanok is mint jómagam most már tényleg lehúzzák a rolót,és bezárják a boltot

Nem volna ez olyan nagy baj, csak csinálnád már végre.


Nézd én megértő vagyok,és elfogadom,hogy hatalmas küzdelem lehet látens homoszexualitás oddal küzdeni,még ebben a multikulti világban is,de nem segíthetek.Hiába vagy rám állva,én hetero vagyok.Már utóbb is jeleztem neked,hogy bármennyire modern is a világ,az,hogy állatokkal próbálod behelyettesíten i a férfi hímtaghoz való vonzalmad egy komoly pszicholizisre vall,és fel kellene keresned egy szakorvost
Idézet
 
 
-1 #27 Adam 2016-02-09 15:34
Azert a Shadow Galleryben siman olyan kaliberu zenészek játszanak mint a Dream Theaterben,csak ok dalokban gondolkodnak.
A lemezről az eltelt idő alatt nem változott a velemenyem,pedi g sokszor nekifutottam. Unalmas. Nem csak DT mércével, hanem minden mércével. Ha elvonatkoztatok a zenekartol,akko r sem találok semmit ami lekotne a figyelmemet. Vannak itt jo dolgok,persze. Portnoy mar valoszinu nem vagyok vissza...
Idézet
 
 
+1 #26 kamikaze 2016-02-09 15:12
Ez lett volna a következő kívánságom, hogy erről a lemezről is többszerzős értékelés szülessen, mint legutóbb a Megadethről. Ez bejött. A The Astonishing már nem annyira. Mindegyik kritikában vannak olyan részek, melyekkel maradéktalanul egyet tudok érteni, akár tetszett a lemez a szerzőnek, akár nem. Feltűnő, hogy senki sem ,,ásta el" az albumot és a zenekart e giga hosszúságú mű kapcsán. A végkövetkezteté seket tekintve az jött át a legjobban, hogy esetlegesen milyen kis változtatás kellett volna egy klasszikus anyag létrejöttéhez. És amiért ez nem sikerült, annak legfőbb oka szerintem is a bandára talán legjobban jellemző dolog, hogy szinte mindig túlzásokba esnek. Mint most is a brutális lemezhosszal. Sem a témában, sem az egész mű kidolgozásában egyszerűen nincs 130 percnyi ,,hasznos" zeneanyag! Jó, ha a fele megvan. A kiindulási pont zeneileg valóban a SDOIT második része lehetett, vagy legalábbis ahhoz hasonlít a legjobban. Amellett, hogy nagyon sok szép dallam van a lemezen, az élvezeti értékét jelentősen csökkenti a sok lassú szerzemény. Ez önmagában még talán nem volna baj, de ilyen hosszú időtartamban ez egyszerűen fárasztó. Nem sok olyan koncept album van, amin hasonló arányban lennének ilyen dalok, de hirtelen a Shadow Gallery Room V anyaga ugrik be róla:
https://www.youtube.com/watch?v=fnfcRErHcAw&list=PLnU00aQvoLrKS6VKZQqNfayDoSmmA1dal
Ez ,,csak" 75 perc, aminek kb. a fele lassú dal, na de milyenek! Érdemes a két lemezt ebből a szempontból egymás után meghallgatni! Bár a DT-ben az egyéni zenészi kvalitásokat tekintve nagyobb potenciál rejlik, a SG-ben ezt a ,,hátrányt" a briliáns dalszerzéssel maximálisan pótolják. Ezt várnám Petrucciéktól is, amit Ádám úgy írt le, hogy ebben a csapatban még ma is bőven akad szufla, csak éppen a csatornákat kellene hozzá megtalálniuk. Erre számítottam most is, de sajnos megint csalatkoznom kellett. Sajnálom, mert egy más hozzáállással a részükről karakteresebb lemez születhetett volna. 7
Idézet
 
 
#25 ukjoci 2016-02-09 15:09
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - ukjoci:
Köszi a kritikákat, érdekes volt olvasni! Valentin Szilvia véleményére még kíváncsi lettem volna! :D


A Valentin Szilvia az első hallgatás alkalmával a 4. percnél kapcsolta ki nagyon idegesen, hogy mi ez a szar. Aztán később meghallgattam párszor, a harmadik alkalommal már kezdett kibontakozni, és jó pár rész rokonszenvessé vált Az utolsó lemeznél mindenképpen jobb szerintem (azt képtelen vagyok meghallgatni). Rudi hálistennek sokkal kevésbé idegesítő, mint bármikor, Mangini unalmas/paneles az Images soundjával, van pár rész, mikor kurvára zavar az autotune Jamesnél, Petrucci alárendelte magát az egész műnek , ami dicséretes, de még nem tudtam annyit hallgatni érdemben, hogy tudjam pontosan hányadán állok vele. Ja és a rajongók nem érdekelnek. :D


Köszi a választ! ;-) Lényegében totál egyetértek a leírtakkal!
Idézet
 
 
+1 #24 Jézus 2016-02-09 14:31
": Bár még csak február elejét írunk, ki merem jelenteni, hogy nem lesz már olyan heves érzelmeket kiváltó korong idén, mint ez."

No majd ha kijön év vége fele a Metallica :))
Persze lehet, hogy az év vége lesz.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.