Shock!

február 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sons Of Apollo: Psychotic Symphony

sonsofapollo_cAmikor mondjuk három nap éheztetés után valaki elé csak úgy odatolnak egy tál gőzölgő sajtos/húsos makarónit, alighanem még annak is összefut a nyál a szájában, aki alapból ki nem állhatja az olasz konyhát. Aki meg szereti, az alighanem enyhe remegést is érezhet ilyenkor gyomortájékon... Valami olyasmit, mint amilyen a Sons Of Apollo összeállításának láttán is jelentkezett, amikor az első hírek megérkeztek a szupergroupról. Bevallom, még engem is roppant kíváncsivá tett, mi sülhet ki abból, ha a szakma krémjét csak úgy összeterelik egy közös próbaterembe Jeff Scott Sotóval, pedig az utóbbi években azért már egyetlen efféle formáció sem olyan izgalmas és átütő, mint akár két vagy három évtizeddel ezelőtt.

Alapvetően ugye két dolog történhet abban a kooperációban, ahol olyan nevek gyúrják össze tehetségüket, mint Mike Portnoy, Billy Sheehan, Ron „Bumblefoot” Thal, JSS és Derek Sherinian: vagy nagyon jó lesz a végeredmény, vagy simán csak kellemes, ami annyira azért mégsem meglepő és izgalmas, mint mondjuk húsz éve. Szar egyszerűen nem lehet... Mindennek köszönhetően a csalódást már valahol tudat alatt akkor is kizártam, amikor még nem is hallottam az anyagot, hiszen például Portnoynál jó ideje megfigyelhető, hogy akármit nem enged csak úgy át azon a bizonyos szűrőn. Gyanítom, hogy a szép emlékű Dream Theater-időkben is övé lehetett az utolsó szó, amikor ötletek kiszórásáról kellett döntéseket hozni. Olyan zeneőrült szerintem nem létezik, aki Billy Sheehan mélyeiben valaha is csalódott volna, de a legnagyobb meglepetés mégis a duplanyakú fretless Vigier gitáron nyomuló Bumblefoot, aki nemcsak azt bizonyítja ezen az anyagon, hogy remek dalkovács és végletekig felkészült gitáros (ezt eddig is tudtuk), hanem azt is, hogy ha kell, úgy tud John Petrucci bőrébe bújni, hogy attól még talán az igazi is elgondolkodik egy percre...

megjelenés:
2017
kiadó:
InsideOut
pontszám:
9,5 /10

Szerinted hány pont?
( 49 Szavazat )

Elég csak a röpke tizenegy perccel nyitó God Of The Sunt megfülelni: nem kell túlságosan vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy elsőre ráüssük a Dream Theater pecsétjét, hiszen ez gyakorlatilag egy ős-DT-nóta, csak éppen nem James Labrie áll a mikrofon mögött, hanem JSS. Ha csak a dallamok alatt ide-oda forgolódó, nyakatekert riffekre vagy Derek kiemelt témáira figyelsz, szinte meg is kapod ugyanazt az érzést, amit a New York-iaktól még évtizedekkel ezelőtt. És akkor nem is említettem a precízen kimunkált instrumentális betéteket, amelyeket nemcsak úgy odahánytak öncélúan, magamutogatóan, hanem valóban szórakoztatóak, és bőven az élvezhetőség határain belül mozognak. A zsigeri, headbangelős Coming Home-mal pedig még a rákenrollt is sikerül becsempészniük a villantások közé, hisz nem csak Portnoy vehemens középtempója, de Sheehan basszusa is húz, mint a bivaly. Utóbbi hangszer egyébként is olyan intenzíven dörren meg gyilkolója kezében, mintha csak valami karvastagságú acélsodronyt csépelnének egy feszítővassal. A Sign Of The Time-ot pedig egyértelműen Thal emberfeletti szólójára építették fel, amely tulajdonképpen a nóta csúcspontját is jelenti.

A lemez egyik legpofásabb instru betétje mégis inkább a soron következő Labyrinthben hallható, amely szintén helyet kaphatott volna egy korábbi Dream Theater-albumon is. Megdöbbentő, mennyire sikerült újrateremteniük azt a feelinget, amit annak idején Petrucciék zenéjének hallgatása közben éreztem... Ezzel szemben az Alive inkább Soto parádés dallamérzékéről szól, a harmadikként megklipesített Lost In Oblivion viszont ismét a zúzdáról és a feszkótól szétrobbanó riffekről, tempóváltásokról. Még egy talismanos basszus- és gitárskálázást is ügyesen belepréseltek, és ugyan a néhai Marcel Jacob már elsütött korábban egy pontosan ugyanilyen megoldást a Tears In The Sky-ban Jeffékkel, egyáltalán nem zavaró itt sem. És ha már Soto: nekem mindig is a Talismanban nyújtott teljesítménye számított mérvadónak, s bár LaBrie-vel sincs különösebben nagy bajom, azért a Puerto Ricó-i felmenőkkel rendelkező őstehetség mindig is nagyobb kedvencem volt nála.

Derek a Hammond-recsegtetős Figaro's Whore-ban lép elő főszereplővé, majd a Divine Addiction képében egy olyan kvázi-Deep Purple-tétellel folytatódik a lemez, amilyet Gillanék gyakorlatilag a The Battle Rages On... óta nem írtak. Amikor például Sherinian csak úgy lazán odatenyerelget az akkordokra, az emberben egyből beindul az a bizonyos Joe Cocker-féle légbillentyűzős mozdulat. A nóta végén hallható Hammond-szólónál talán még Jon Lord szelleme is elégedetten mosolyog, miközben Ritchie Blackmore elgondolkodhat rajta, mi a fenének akarja még erőltetni a Rainbow-t. És annak ellenére, hogy Derek soha nem lesz akkora varázsló, mint Jordan Rudess, és kevésbé futurisztikus hangzása sem passzolna a progmetal-császárok jelenlegi produkciójába, a Sons Of Apollo muzsikája mégis sokkal „álomszínházasabban” dörren meg, mint manapság az eredeti. Érzésem szerint ez nagyban Portnoy érdeme is. De az anyag végére odarakott Opus Maximus instru-maszturbációjában például azokat a Transatlantic-ízű harmóniákat sem nehéz felfedezni, amelyeket egyértelműen Neal Morse ragasztott rá a dobosra.

A pontozással szokás szerint megint csak gondban vagyok. 2017-ben ugye a technikai tudást, a zenészek teljesítményét és a megszólalást már nem illik pontozni, a dalok viszont abszolút csúcskategóriásak a stíluson belül. Így hát megint röhejesen kínosan érzem magam az ismételt magas pontszám miatt, de ez a lemez már megint nem lehet kilencesnél kevesebb. És csak azért nem tíz, mert az mondjuk a Scenes From A Memory a Dream Theatertől, a Life a Talismantól és a Krush a Niacintól. Azonban mindez nem zárja ki, hogy a Psychotic Symphony ott üljön majd az év végi listám felső harmadában. Reménykedjünk, hogy Portnoyt is kielégíti még egy ideig ez a formáció, és a jövőben is születnek majd még ehhez hasonló albumaik!

 

Hozzászólások 

 
+3 #17 shmonsta 2018-01-18 17:17
Az eltelt idő és a rengeteg hallgatás nemhogy nem csökkentette a lelkesedésemet, hanem még fokozta is. Ez nálam egy tökéletes lemez. Minden pillanatát imádom, a minden idők listámon is előkelő helyre kerülne, ha nekiállnék írni egy olyat. Ilyen, rocklemezként is helytálló prog. albumokat szeretnék még sokat. Remélem, hogy együtt marad ez a brigád, nagy dolgokat vihetnek véghez!
Idézet
 
 
+6 #16 varecza 2017-11-25 23:01
Idézet - pth0mas:
Kiváncsi lennék Petrucci fejére,amikor meghallgatta a lemezt!:) Biztos elgondolkodott picit...

az a baj hogy valószínűleg nem
Idézet
 
 
+5 #15 pth0mas 2017-11-12 12:55
Kiváncsi lennék Petrucci fejére,amikor meghallgatta a lemezt!:) Biztos elgondolkodott picit...
Idézet
 
 
+4 #14 Anomander 2017-10-29 21:04
Nekem is nagyon bejön a lemez, erős, megjegyezhető dallamok, jó zene, meg persze sok technikai okosság :)
Ugyanakkor a technikai tudás szerintem nem ment a dalírás rovására - és ez a lényeg.
És igen, DT jellegű, de hát ez legyen a legnagyobb probléma :)
Idézet
 
 
-7 #13 Kirov F 2017-10-28 17:37
The sons of apollo album is just Not Good at all another portnoy overhyped bore
Idézet
 
 
+5 #12 DéeL 2017-10-28 12:04
Nálam az év lemeze, hibátlan.
Idézet
 
 
+4 #11 Tama1975 2017-10-28 11:13
A DT érzés nálam is ott van, ráadásul engem egészen a Falling into Infinity idejére visz vissza, talán Sharinian miatt nem véletlenül és Bumblefoot tényleg jó pár alkalommal megidézi Petrucci szellemét. Portnoy megint egy jó kis csapatot rittyentett össze:)
Idézet
 
 
+7 #10 s4tch 2017-10-27 22:28
"annak ellenére, hogy Derek soha nem lesz akkora varázsló, mint Jordan Rudess"

hála a jó égnek. rudess "varázslata" nélkül jobb (illetve mindenképp kevésbé modoros és giccses) hely lenne az univerzum.
Idézet
 
 
+4 #9 drughi 2017-10-27 16:57
Az első gondolatom az volt amikor először végighallgattam a lemezt, hogy kb 15 éve nem hallottam ennyire király Dream Theater anyagot (a Train volt az utolsó amiben ugy igazán éreztem a szuflát). A hangulatot tényleg nagyon durván telibekapták, nem egyszern mosolyodtam el hogy VÉGRE! Petrucciéknak ajánlanám ezt az anyagot: így is lehet. Ettől függetlenül a következő lemezen (mert NAGYON remélem hogy lesz) egy fokkal több saját ízt elviselnék de sok sok év koplalás után ez nálam egy szaftos steakkel ér fel.
Idézet
 
 
+12 #8 ihsahn 2017-10-26 18:37
Kiváló kritika, és külön örülök hogy elismerően szólsz a Battle Rages On-ról is!
Idézet
 
 
+2 #7 ez 2017-10-26 14:31
Idézet - cápaidomár:
Idézet - Jézus:
Az a gőzölgő sajtos-húsos makaróni eléggé gusztustalanul hangzik vegánként, de a lemez minden kétséget kizáróan kiváló! :)

Jézusom b*szd meg, hogy lehet lemondani a husiról?!?!?! :-D


rendkívül könnyedén.
Idézet
 
 
+2 #6 cápaidomár 2017-10-26 13:20
Idézet - Jézus:
Az a gőzölgő sajtos-húsos makaróni eléggé gusztustalanul hangzik vegánként, de a lemez minden kétséget kizáróan kiváló! :)

Jézusom b*szd meg, hogy lehet lemondani a husiról?!?!?! :-D
Idézet
 
 
+9 #5 maradonnna 2017-10-26 10:46
az Emperor Of Sand és a Gods Of Violence után számomra is az év csúcslemeze!Oda rakták amit kell :)
Idézet
 
 
+4 #4 Jézus 2017-10-26 09:05
Az a gőzölgő sajtos-húsos makaróni eléggé gusztustalanul hangzik vegánként, de a lemez minden kétséget kizáróan kiváló! :)
Idézet
 
 
+6 #3 dreambarker 2017-10-26 08:17
Igen, ez mindenképpen top3-as lemez lesz.
Idézet
 
 
+7 #2 Kondi István 2017-10-26 07:43
Kiváló kritika, ehhez tényleg nagyon nincs mit hozzáfűzni. Portnoy-tól az Adrenaline Mob debüt óta nem tetszett ennyire lemez, mint ez, pedig nem vagyok egy nagy prog metál fan. Számomra talán az év legkellemesebb meglepetése, biztos, hogy ott lesz év végén a top 3-ban. Nagyon remélem, hogy jövőre útba ejtenek minket is!! :D
Idézet
 
 
+8 #1 a.magyar 2017-10-26 07:20
Remek kritika,sokat nem is lehet hozzáfűzni,mond om ezt,mint Dream rajongó! :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.