Shock!

március 22.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Dream Theater: Scenes From A Memory

Mit lehet még erről a csodáról írni, amit nem írtak le előttem mások? Hogy lehet ezerszer elkoptatott és oly szürkének tűnő szavakkal lefesteni ezen 5 zenész ajándékát nekünk, parányi földi halandóknak? Egy elvarázsolt világ. Meseország. Hangjegyekkel is lehet színházasdit játszani, azt már tudtuk. Álomszínházat. Viszont most tökéletesedett ki teljes pompájában a játék.

megjelenés:
1999
kiadó:
Warner
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 45 Szavazat )

Nem titok, hogy konceptalbummal rukkoltak elő Petrucciék, egy fura, nehezen megfejthető történet szálát követhetjük végig úgy 70 percben. (Úgy hiszem, a rajongók meg is sértődtek volna, ha rövidebb albumot kapnak.) Ezen a korongon mutatkozik be az új billentyűmágus Jordan Rudess, akit már itthon is megcsodálhattunk ugye, de még önállóan. Nem is választhattak volna tökéletesebb társat maguknak, együtt lélegzik az egész produkció, félelmetes a hatása az egész műnek. Ha kell, becézően puha és selymes, ha kell, pusztítóan durva (bár ez nem a megfelelő szó erre, de nincs jobb), ha kell, fület (agyat) gyönyörködtetően komplex és bonyolult (az Awake legjobb pillanatait idézve), illetve egy kis mókázásért sem mentek a szomszédba, a The Dance Of Eternity-t fülelve szerintem mindenki meglepődött a kis bárzongorás ragtime-os betéten, mely után olyan szólóorgiával folytatódik az őrület, hogy az ember vére azonmód felpezsdül. Hihetetlen, mit művelnek ezek az emberek (?), nem is számolom, mennyiszer hallgattam meg, de minden másodpercét ugyanúgy élvezem, mint elsőre. Talán egy kicsit másképp, de a fénye nem kopott, ha lehet inkább egyre csillogóbb. James LaBrie tökéletesen adja vissza a legapróbb hajlítással is a zene és szöveg játékát, érzelmektől átfűtött hangja hab a tortán.

Számomra a leghátborzongatóbb tétel a Scene Six (itt keleti dallamfüzéreket vegyítettek a muzsikába, csodálatos, csodálatos!!) és a Scene Seven mellett a záró rész, a Finally Free nevet viselő 12 perces végjáték, melyben először a pisztolylövéseknél állandósult a borzongás minden porcikámon, most pedig tengernyi hallgatás után már az elejétől fogva libabőrös vagyok, és ez nem vicc. Futkározik a hideg egyfolytában rajtam, a lelkem együtt repül a hangokkal. Ez valami eszméletlen. Minél többet hallgatom annál jobban a hatása alá kerülök, ez maga a CSODA! Olyan nagyon nyomorúságosnak érzek minden fennköltnek ható szót, hogy megpróbáljam érzékeltetni miért '99 legjobb albuma a Scenes From A Memory. (Arról nem is beszélve, hogy Mike Portnoy még mindig egy földre szállt dobosisten.)

A Falling... albumon sokan fanyalogtak - személy szerint annyira nem értettem egyet velük, bár az igaz, hogy ehhez képest az meselemez - viszont a Scenes egy tökéletes alkotás, minden porcikájában a csúcsok csúcsa a progresszív albumok között. Most olyan nagyon unalmasnak és sekélyesnek tűnik minden e 70 perc után...

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.