Shock!

szeptember 21.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

System Of A Down: Toxicity

0906soad1Gyakran elhangzik, hogy a 21. században már nem nagyon születtek klasszikus rock- és metallemezek, amelyek tényleg komplett generációk számára jelentettek meghatározó élményt. Mindez természetesen sarkítás, de kétségtelen: elég nagyot változott a világ és a zeneipar a korábbiakhoz képest, és ebben a széttöredezett, központosító csatornák nélküli modellben nem is igazán kedvezőek a feltételek ahhoz, hogy efféle mérföldkő-jellegű lemezekről beszélhessünk. Nem akarom azt mondani a System Of A Down második albumára, a napokban tizenöt éve megjelent Toxicityre, hogy az egyik utolsó ilyen album volt, viszont így is biztos, hogy ez az utóbbi másfél évtized egyik legfontosabb, legkiterjedtebb hatású anyaga.

megjelenés:
2001. szeptember 4.

kiadó:
Columbia
producer: Rick Rubin, Daron Malakian, Serj Tankian

zenészek:
Serj Tankian - ének
Daron Malakian - gitár, ének
Shavo Odadjian - basszusgitár
John Dolmayan - dobok

játékidő: 44:01

1. Prison
2. Needles
3. Deer Dance
4. Jet Pilot
5. X
6. Chop Suey!
7. Bounce
8. Forest
9. ATWA
10. Science
11. Shimmy
12. Toxicity
13. Psycho
14. Aerials

Szerinted hány pont?
( 83 Szavazat )

A System Of A Down 1998-as első nagylemeze kétségkívül eredeti színfoltnak számított az akkor éppen komoly pezsgésnek indult amerikai színtéren, de távolról sem perzselte fel azonnal a világot. A Rick Rubin által felfedezett, örmény gyökerekkel rendelkező zenekar alighanem túl bizarr volt ahhoz, hogy a szélesebb közönség is gyorsan ráharapjon. Mindezt egyébként kivételesen idehaza is viszonylag gyorsan megtapasztalhattuk testközelből: akárcsak még vagy kétezer másik magyar, én is 1998. október 27-én szembesültem először a zenekarral, amint épp az említett debütáló albumot mutatták be a Slayer aktuális budapesti bulijának előzenekaraként a Petőfi Csarnokban.

Ha fényezni akarnám magamat, most azt írnám, hogy elementáris hatást gyakoroltak rám, és egyből rádöbbentem: a 21. század egyik meghatározó metalbandáját látom. Csak sajnos hazudnék, mert igazság szerint egyáltalán nem éreztem rá Serj Tankian, Daron Malakian, Shavo Odadjian és John Dolmayan hullámhosszára. Így aztán pár dal után inkább a söröspult felé vettük az irányt Polgár kollégával, akármilyen gázul is hangzik ez mai fejjel. Kétségtelenül érdekesen nézett ki a csapat a színpadon az akkor még kimázolt arcokkal, Serj izgága rohangászásával, de a zene nem nagyon tetszett. Ha esetleg nem lettél volna ott – nem lenne csoda, régen volt... –, ne legyenek illúzióid: nem csak mi álltunk értetlenül a hallottak előtt, a közönség egyáltalán nem vette az adást, elég komoly fagyást lehetett tapasztalni a nézőtéren. Aztán persze teltek a hónapok, és a Sugar meg a Spiders klipek elég rendszeresen felbukkantak a zenetévék súlyosabb műsoraiban, nekem pedig szép lassan elkezdett derengeni, hogy igenis van ráció ebben a történetben, még ha elsőre túl bizarrnak is tűnt. A vízválasztót aztán a 2000-es Iommi-lemez remekbe szabott, Serj által énekelt Patterns dala, illetve az ezzel nagyjából párhuzamosan megjelent kettes Nativity In Black zseniális Snowblind feldolgozása jelentette. Ekkor esett le végleg a tantusz, hogy mitől is annyira jó ez a furcsa banda.

0906soad6

Ekkorra egyébként a System szép lassan átütötte az ingerküszöböt szerte a világon: ha nem is szegődtek még népszerűség tekintetében a Korn vagy az ezekben a hónapokban mindent túlnövekvő Limp Bizkit nyomdokaiba, 2000 első felében azért bearanyozódott az Államokban a debüt, és a folytatásnak már úgy kezdhettek neki, hogy a vég nélküli turnézással kialakítottak maguk körül egy fanatikus és lojális rajongói magot. Rubin szimata tehát az ő esetükben is kétségtelenül működött: „Ott volt ez a hihetetlen zenekar, négy örmény srác, akik úgy szóltak, mint senki más. Minden kiadó elutasította őket. Elmentem megnézni őket a Viper Roomban, ahol zsúfolt teltház előtt nyomták, és életem legviccesebb koncertjét láttam, nem bírtam abbahagyni a röhögést. Hihetetlenül intenzív élményt jelentett. A kemény zenével az a fő gond, hogy majdnem az összes zenekar teljesen egyforma, mert a heavy metalnak nagyon szigorú szabályai vannak. A System Of A Downban pedig pont az volt szép, hogy nagyon furcsán, nagyon groove-osan nyomták, viszont eközben is kibaszott kemények tudtak maradni."

A zenekar mítoszához persze elég alaposan hozzájárult az egzotikus származás is, bár – akármilyen furcsa ez – sokan a mai napig nincsenek tisztában vele, hogy a System tagjai közül valójában egyedül Shavo született ténylegesen Örményországban. Viszont jóformán ő sem tudta még az eszét sem, amikor családja Kaliforniába emigrált az akkoriban még szovjet tagköztársaságnak számító államból. Malakian Hollywoodban látta meg a napvilágot (szülei ráadásul eleve Irakból és Iránból vándoroltak ki Amerikába), Tankian és Dolmayan pedig a libanoni Bejrútban. Utóbbi persze nem számít különösebben vidám helynek, de ahhoz, hogy a System Of A Down azzá válhasson, amivé lett, igenis szükség volt Kalifornia, azon belül is a '80-as évek-beli Los Angeles megtermékenyítő levegőjére. A zenekar tagjai tinédzserként élték át az évtized nagy amerikai metalőrületét, és szivacsként fogadták magukba a legkülönfélébb rock- és punkmuzsikákat. Ezeket a hatásokat párosították aztán saját zenei és szellemi örökségükkel, és létrehoztak belőle valami egészen sajátosat. Zenéjüket teljesen természetesen turbózták fel a vérükben rejtező különböző folkos-világzenei elemekkel, keleti hatásokkal, ám attól még maga az alap változatlan maradt, így a nyugati tinédzserek is simán tudták fogni az adást. Sőt, még érdekesebbnek is találták azt a keleti beütések miatt, mint a többiekét, a tipikus amerikai bandák egyforma hangzását és szövegeit. Viszont a zenekar teljesen természetesen passzolt a '90-es évek közepén kibontakozó kaliforniai színtérre is, amelyet az ezredforduló idején már jobbhíján mindenki nu metalként emlegetett. A lánglelkű politikai üzenetek szintén célba találtak. Vagyis jó helyen voltak a lehető legjobb időben, a lehető legjobb zenével.

0906soad2Az első pillanattól roppant tudatosan építkező System tisztában volt vele, hogy második lemezük meghozhatja a remélt nagy áttörést, ám azt is tudták, hogy ehhez kevés lesz megismételni a bemutatkozást. Daron: „Tudtam, hogy Serj többet szeretne énekelni a dalokban, és én is úgy gondoltam, hogy ez fejlődést, előrelépést jelenthetne a zenekar számára. Vagyis abszolút támogattam az elképzeléseit, de természetesen azzal együtt, hogy ne veszítsük el a zenekar súlyosságát, és megmaradjon az a kemény, punkos és metalos íz, ami jellemző ránk. Ezt ugyanis sok zenekar elveszíti, amikor eklektikusabb irányba indulnak. Mi inkább egyfajta egyensúlyra törekedtünk." A második lemez azonban már csak az eltérő élethelyzetek miatt is más lett, mint elődje. Shavo: „Hazatértünk a turnéról, aztán azt mondtuk a kiadónak, hogy most mindenki hagyjon békén bennünket. Magunkra zártuk a stúdiót, és minden este ott lógtunk: nem kötött minket semmiféle határidő, és valaki mindig hozott egy jó ötletet. Ha tovább dolgozunk, lehet, hogy még tíz-tizenöt nótával több jön össze, mert folyamatosan gyűltek a témák. Viszont az első lemezhez képest komoly változást jelentett, hogy ezúttal egy nagylemezt kellett megírnunk, míg akkor csak azért írtunk dalokat, hogy élőben elnyomhassuk őket, és mind a közönségnek, mind saját magunknak a kedvére tegyünk. Ezeket gyűjtöttük aztán össze az első lemezre. A másodiknál viszont célirányosabban dolgoztunk: minden dalt szétboncoltunk, és megvizsgáltuk, melyik passzol a nagy egészbe, melyek fűzhetők össze egységes kompozícióvá."

A turnén önmagát felszívó banda nem küzdött éppen ötlethiánnyal: mintegy negyven dalt írtak a második anyaghoz, amelyek közül harminchármat fel is vettek a továbbra is végig mellettük bábáskodó, a zenekart gondos apukaként terelgető Rubinnal. Viszont nyilvánvaló volt, hogy ennyi dalt nem lehet feltenni egy nagylemezre, így végül tizennégyet válogattak ki a végső verzióhoz. Viszonylag hamar eldőlt az is, hogy az album a Toxicity címet kapja majd. John: „Éreztük, hogy a toxicity erős szó, és amikor a lemezcímen agyaltunk, már tudtuk, hogy a Hollywood-jel kifacsart változata szerepel majd a borítón, mert ezt Shavo már korábban kitalálta. Végül Daron kötötte össze a kettőt: a felirat Hollywoodot jelképezi, a szó pedig szintén jellemző: felülnézetből csodálatos az egész, de ha a felszín alá tekintesz, bizony mérgező." Shavo: „Pontosan ismerjük Los Angelest, azt az oldalát is, amit a többség nem lát, hiszen ezek az arcok csak a Rodeo Drive-ot látják maguk előtt, nem pedig mondjuk a Kingsley-t meg a Sunsetet, ahol ott strichelnek a kurvák."

0906soad3

A dolgok olajozottan, de korántsem feszültségmentesen zajlottak. A zenekar széthajtotta magát a stúdióban, így mindennaposak lettek az ordítozások, sőt, Daron és John egy ponton olyannyira összeveszett, hogy egymásnak is ugrottak. Végleges kenyértörés viszont szóba sem jöhetett, noha a bunyóban szerzett sérüléseket kórházban kellett ellátni. Malakian: „Szerintem ebben a zenekarban rengeteg olyasmi történt már, ami miatt mások simán feloszlanának, viszont itt lép be a képbe a származásunk, hogy örmények vagyunk: családot alkotunk, és tisztában vagyunk a kivételes helyzetünkkel. Tudjuk, hogy még soha, egyetlen örménynek sem sikerült elérnie azt, amit nekünk. A Toxicity munkálatai közben időnként Serjdzsel is nagyon összebalhéztam: sokszor keményen felhúztam magam, és ő is haragudott rám. De a szülés nem tartozik a világ egyszerű dolgai közé, elkerülhetetlen közben a fájdalom."

A csapat úgy készült a lemezmegjelenésre, hogy érezték: különleges pezsgés alakult ki körülöttük. Felvezető single-nek a Suicide című dalt választották, amelynek a címét a kiadó kérésére szó szerint az utolsó pillanatban változtatták Chop Suey!-ra. A szám 2001 augusztusában debütált a rockrádióknál meg a zenetévéknél, és egyből rengetegen felkapták rá a fejüket. A banda azonban akkor szembesült csak vele igazán, hogy valami tényleg megmozdult, amikor nem tarthatták meg a lemezmegjelenés előtti napra, szeptember 3-ára tervezett ingyenkoncertjüket: a kiszemelt hollywoodi parkolóban mindössze háromezer ember fért volna el, de ehelyett tízezren jelentek meg, a rendőrség pedig biztonsági okokból lefújta az eseményt. Mivel a közönséggel mindezt elfelejtették közölni, a bő egy órán át várakoztatott tömeg a zenekari molinó leszerelése után annak rendje és módja szerint megrohamozta a színpadot, majd többórás zavargásba torkollott az este. A zenekar aligha ilyen reklámra áhítozott a Toxicity előtt, de kétségtelen, hogy ennél nagyobb publicitást a Columbia legavatottabb marketingesei sem tudtak volna biztosítani nekik...

0906soad5Az egyes System-lemez kétségkívül kiváló, de a Toxicityn maximálisan hallatszik, amit a fentebb idézett interjúrészletben Shavo is említ: egységesebb, összefogottabb, rendszerezettebb, mint elődje. Mindjárt a nyitó Prison egyesít mindent, amitől ez a csapat olyannyira különleges volt: a legtöbb zenekarnak nem megy, hogy egyszerre legyen gúnyos, szarkasztikus és súlyos, mert valamelyik irányba elcsúszik a dolog, és a végeredmény hallatán aztán csak kínosan feszengsz. Na, hát itt nincs ilyen: simán megférnek egymás mellett a pokoli súllyal zúzó riffek (Malakian gitársoundja egészen gyilkos!) a jellegzetes kis trükkökkel, gegekkel, Serj ezer hangon káráló-üvöltő-gajdoló-játszó dallamaival és a többiek háttérvokáljaival. Az eredmény egy hibbantságában is azonnal letaglózó himnusz, és vigyorogsz közben, mert valahol vicces, de közben mégis halálosan komoly, nem lehet félvállról venni. Ha ez nem bravúr, hát nem tudom, mi az.

A Needles punkos tempókat vegyít már-már slayeresen-panterásan súlyos riffeléssel, ahol a keletiesen csűrdöngölős „pull the tapeworm out of your ass" refrén mindent visz. A következő csúcspont azonban mégis a Deer Dance, ahol tényleg mintha csak egymás után varázsolnának egy közel-keleti nagyváros poros utcáira, majd rögtön utána egy amerikai metropoliszba. A verzékben Serj szinte transz-szerűen kántál, hogy aztán magából kikelve üvöltsön a tonnasúlyú gitárokkal alápakolt refrénben, a keleties középrész pedig csak fokozza a hatást a vonszolós-brutál zárás előtt. És lehet, hogy a System hatásai is egyértelműek a Faith No More-tól a Dead Kennedysen át a Panteráig, de hétszentség, hogy valami nagyon-nagyon egyénit gyúrtak belőle össze.

És ez bizony így folytatódik tovább: rendszer a káoszban, vagy káosz a rendszerben, nehéz eldönteni, de az egész album hihetetlenül intenzív és jelentőségteljes a folytatásban is, a számok általános rövidsége, sallangmentessége pedig csak rátesz erre egy lapáttal. A Jet Pilot agressziója ismét a hisztérikus-kapkodós zúzda és az orientális melódiák kettősségéből fakad, de még ezt is tudják fokozni az X-ben, ahol tényleg a végletekig fokozzák a brutalitást a szélsebesen kalapáló tempókkal és a crossoveres gitártémákkal, de az ember szinte látja lelki szemei előtt Serj-öt is, amint tébolyult dervisként szólítja harcra a gyülekezetet. Aztán az egész véget ér nem egészen két perc után, a hallgató pedig már itt úgy érzi, mintha átrongyolt volna rajta egy bölénycsorda, amihez az album zseniális, természetes és roppant erőteljes hangzása is hozzájárul.

0906soad11Jól is esik egy kis pihenő a Chop Suey! finom bevezetőjével, de aztán persze itt is más irányba fordítják a dolgokat. Mivel a 21. század egyik legnagyobb metalhimnuszáról van szó, nem kezdek mély műelemzésbe, hiszen mindenki pontosan tudja, miről beszélünk, de a dal hullámzása mindenesetre tanítanivaló, és ahogy ide-oda ugrálnak benne a stílusok és hangulatok között, egyenesen zseniális. Rubin: „Azért olyan különleges ez a dal, mert a verze annyira őrjöngő és vad, és ez a széttöredezett stílus teljesen szokatlan. Mindenképpen nehéz utánaénekelni, sőt, pontosan kivenni is, mi történik, de aztán bejön az a nagyívű, szárnyaló, felkavaró és csodálatos refrén, a végén meg az a hihetetlen bridge: Father, father, father, do you commend my spirit? / Father, why have you forsaken me? Súlyos, biblikus és grandiózus. Teljesen szokatlan, hogy egy dal ilyen őrült, ritmikusan robbanó verzéken át jusson el ehhez az érzelemgazdag, himnikus végkifejlethez. Serj-nek amúgy nem volt kész a szövege a nóta végéhez, és nálam dolgoztunk az énektémákon, amikor eszembe jutottak a megfelelő sorok az Istenről. Utána megpróbáltuk valahogy tudatosan bibliai jellegűvé tenni a dolgot, és tényleg nagyon súlyos lett. Nem tudom pontosan, mit jelent a szöveg, de azt igen, milyen érzésem támad tőle. Kicsit olyan ez, mint sok Neil Young-nótában, ahol maga a szöveg nem feltétlenül megfogható, viszont mégis érzed, hogy valami fontosat hallasz. Azt is érdemes megfigyelni, hány énekharmónia feszül egymásnak a kórusban, miközben ma már senki sem gondolkodik ilyen megoldásokban." Nem véletlen, hogy a mai napig ez a System legismertebb, legnagyobb slágere.

A Bounce címéhez méltóan pattogós kezdőtémákat hoz, majd ismét csúcsra jár benne a banda őrülete Serj teljesen kattant, ezerszínű szövegmondása és üvöltése révén, de még így is inkább csak előkészíti az album eddigi leghosszabb dalát, a négyperces Forestet. Amely egyébként szintén pattanásig feszített téma, de egy fokozattal visszakapcsolnak benne: Tankian bizarrul kavargó gitártémák és robbanó riffek hátán egyensúlyoz, mindezt valami egészen briliáns módon. Az ATWA (azaz Air, Trees, Water Animals) törékenyen szép, finom kezdése a banda másik arcát mutatja, aztán persze itt is kíméletlen riffek szaggatják darabokra a látszólagos nyugalmat – az egész lemez egyik legjobb dala ez, de majdnem ilyen erős a folkzenész Arto Tunçboyacıyannal megerősített Science is. Malakian gitártémái helyből lemarják az arcbőrt ezekkel a groove-okkal, de Serj is újból mesterien fokozza a feszültséget, a világzenés beütésű középrész pedig pont ott következik és addig tart, ameddig erősíti az összképet. Hatalmas kedvenc.

0906soad13A Shimmy tipikus SOAD-téma, nem nevezném csúcspontnak, de punkos-metalos brutalitásával épp megfelelő felvezetés a címadó számhoz, amelyet szintén aligha kell bemutatni bárkinek is, aki idetévedt. Újabb csúcspont, újabb mestermű ez, ahol a hipnotikusan utaztató, pattanásig feszült, melodikusra vett verzék után csak még nagyobbat üt az elszabadult vadságú refrén, a zárásról nem is beszélve. Ami amúgy olyan hirtelen ér véget, hogy a hallgató még csak fel sem készülhetett megfelelően a Psycho teljesen elborult elméjű, mondóka-szerűen kántáló nyitányára és az ezek után még az előzmények ismeretében sem várt, heroikus Serj-dallamokra. Nem mellesleg ez a nóta is igen fontos témát jár körül. Odadjian: „A Psycho a mi ódánk a groupie-khoz. Ebben a világban rengeteg ostoba lány él. Mondhatnám ezt finomabban is, de egy csomó buta csaj van, akik egyszerűen ribancok, tényleg tele van velük a világ. És persze rengeteg pasi is ribanc, rengeteg zenész is, ha már itt tartunk. És ezek a fickók és csajok bizony kéz a kézben járnak. Járod a világot, és csak úgy nyüzsögnek körülötted a nők, akik tényleg mindenre kaphatók: ott vannak, és kizárólag a férfiak döntése, hogy kihasználják-e ezt, vagy sem. Ez a dal róluk szól, mert ezek az őrültek tényleg léteznek, és a legtöbbjüknek komoly pszichológiai problémája van, éppen ezért is viselkednek így. Mi meg bizonyára furcsa arcok lehetünk, mert konkrétan előfordult, hogy lebeszéltünk csajokat arról, amire készültek. Miért vagytok itt? Mit kerestek a buszunkon? Nem azt mondom, hogy mindenki így áll ehhez a kérdéshez a zenekarból, de velem már előfordult ilyesmi. Addig nevettem rajtuk, amíg végre megértették, hogy hülyék, és nem helyénvaló felajánlani a testüket azért, hogy egy zenekar közelébe kerüljenek."

Ezután pedig már csak az Aerials zárása marad, amely nemcsak az album leghosszabb, de egyben legegyenesebb vonalú, leghiggadtabb témája is, akár még epikusnak is simán merem nevezni. Ha ismét csak egy dallal kellene szemléltetnem, mitől is annyira fontos és kivételes banda a System Of A Down, ez is simán lehetne az. Valami nagyon fájdalmas szépség hatja át, ezekre a percekre még a mindig cinikus, gunyoros Tankian is végig komoly marad, és ha valakiben esetleg kétségek maradtak volna, hát itt végleg megbizonyosodhat róla, mennyire komolyan gondolt mindent ez a zenekar, hiába adják elő magukat groteszk módon. A levezetésben pedig ismét Arto Tunçboyacıyant hallhatjuk egy jelöletlen kis bónuszdalban, amint a duduk nevű tradicionális örmény fúvóson játszogat először szólóban, majd folkos ritmusokkal és kórusokkal aláfestve.

0906soad8Nincs nagyon mit megfejteni azon, hogyan kezdhetett a Toxicity 220 ezer eladott példánnyal megjelenésének hetében a Billboard-lista első helyén. Biztos sokan felkapták a fejüket a Los Angeles-i balhéra, de a fokozatos építkezés, a Chop Suey! sikere és az elragadtatott hangú előzetes recenziók bizonyosan nagyobb szerepet játszottak a dologban, mint egy futó balhé. Ahhoz mindenesetre nem férhet kétség, hogy a csapat körül tényleg izzott a levegő ebben az időszakban, a Toxicity amolyan igazi „hallottad már?"-típusú albummá vált (érdemes elolvasni anyánk akkori kritikáját, abból is egyértelműen lejön, mennyire frissnek hatott a maga idejében ez a lemez). Manapság sajnos egyre ritkább az ilyesmi, meg másképp is működik már a zeneipar, de tény, hogy mindenki érezte: ezt a lemezt nem lehet megkerülni. Mindez csak felértékelődött szeptember 11. után, hiszen volt valami morbid fintor abban, hogy a terrortámadások hetében épp ez a vastagon politikus album állt a Top 200 legtetején – bár a Chop Suey! az ekkor életbe léptetett rádiós protokollok értelmében számos más dallal együtt lekerült az amerikai éterből.

Viszont mindez már nem számított: a 21. század meghatározó metalbandája berúgta maga előtt az ajtót, és innentől fogva nem nagyon lehetett kérdés, kivel kell még hosszú távon számolni a Slipknot mellett a színtéren. A két csapat hozzáállása és tudatos építkezése rokon volt egymással, így nem csoda, hogy a következő időszakban közösen turnéztak Észak-Amerikában, természetesen hatalmas sikerrel. A Toxicity már október végére beplatinázódott az Egyesült Államokban. A naptárban 2002 elején Európa következett önállóan és fesztiválokon, majd ismét odahaza jártak körbe az azévi Ozzfesttel, ahol a csapat már közvetlenül a headliner Ozzy Osbourne előtt játszott a nagyszínpadon. Eközben a lemez címadó dala, illetve az Aerials is roppant komoly karriert futott be a rádióknál és a zenetévéken.

0906soad9Mint ahogy az ilyenkor általában lenni szokott, a Toxicity milliós eladásai persze sokakban kérdőjeleket fialtak, a csapatnak azonban most is megvoltak a maga válaszai. Shavo: „Az én értelmezésemben egy zenekar akkor adja el magát, ha tudatosan úgy ír zenét, hogy azzal jóllakassa az embereket. Ha kizárólag olyan szempontokat szem előtt tartva írsz dalokat, hogy aztán azokat majd játssza a rádió, te pedig pénzt keress ezzel, akkor eladtad magad. Más eset viszont, ha megírod a neked tetsző zenét, amit aztán a rádió felkap, és az MTV játszani kezdi a klipjeidet. Nyilvánvalóan ugyanúgy nem fogunk odaszólni nekik, hogy bocs, ne játsszátok a zenénket, mint ahogy soha nem akartuk magunkat bekönyörögni sem sehová. Viszont az, hogy a rádiók is nyomják a nótáinkat, egyáltalán nem hat a dalszerzési folyamatainkra." Dolmayan: „Nyilvánvaló: a Columbia azt akarja, hogy fogyjon a lemez, és ott legyünk a rádiókban. Ez a dolguk: minél több albumot eladni, és ennek érdekében reklámozni is. A mi dolgunk pedig az, hogy művészként előállítsuk azt a produktumot, amit ők majd eladnak. De minket nem érdekel, milyen szerintük a végeredmény, mert csak az számít, hogy nekünk tetsszen. Ha szerintünk jó, akkor már rendben van."

A System Of A Down több szempontból is megörökölte a Rage Against The Machine státuszát: rengetegen odafigyeltek arra, amit mondtak, ám egyszersmind hirtelen a legkülönfélébb dolgok miatt kellett magyarázkodniuk. Shavo: „Igazából tökéletesen adja magát például az a kérdés, hogy mit keresünk mi egy nagyvállalatnál, amikor folyamatosan a nagyvállalatok ellen emelünk szót. Viszont erre nagyszerű válasz, hogy a nagyvállalatom nélkül aligha beszélgetnék azzal az újságíróval, aki nekem szegezi ezt, hiszen még az interjúkat is ők szervezik le. Vagyis olyan ez, mint a Rage Against The Machine esetében: a gépezet ellen vannak, és magát a gépezetet is felhasználják a céljaik elérése érdekében." Dolmayan: „Én a magam részéről nem vagyok annyira anti-establishment gondolkodású, mint mások a zenekarból. Egy pillanatig sem gondolom, hogy bármi rossz lenne a kapitalizmusban, vagy abban, hogy az embernek versenyeznie kell a jobb élet elérése érdekében. De nekem is határozott meggyőződésem, hogy sokkal érzékenyebben kellene tekintenünk az emberek szükségleteire, a környezetre – ez viszont nem kizárólag a nagyvállalatok, hanem mindenki felelőssége. A Columbia kiadó igazából mindig is tisztelettel bánt velünk, teljes művészi szabadságot kaptunk tőlük, és soha nem akartak minket olyasmire rávenni, ami ellenünkre lett volna. Rengeteg jó ember dolgozik a cégnél, ami természetesen nem kizárólag egy nagy gépezet, hiszen élő emberekből áll. Maga Rick Rubin is elképesztően jó szakember, akárcsak mindenki más, akivel kapcsolatban állunk a cégnél. A Sony ügyvédje meg a legkevésbé sem érdekel. Semmi dolgom vele, nem nekem kell vele egyeztetnem, hanem a mi ügyvédeinknek."

0906soad7

A banda politikai üzenetei persze elég nagy hullámokat vertek a 9/11 utáni érzékeny légkörben. Nem gondolom, hogy ezen a ponton sok értelme lenne belemenni a konkrét részletekbe (a leggyakrabban visszatérő aggály az volt, hogy folyamatosan azt az országot ostorozták meglehetősen kíméletlenül, amely befogadta őket és szüleiket), már csak azért sem, mert sok más politizáló bandával ellentétben a Systemnél mindig is a zenei tartalom volt a lényeg. Utóbbi persze idővel elválaszthatatlanná vált a hozzá csatolt üzenettől, de önmagában is bármikor megállta a helyét, és ebből a szempontból szintén jó párhuzamként adja magát a Rage Against The Machine. Azért meg tényleg nem lehet eleget méltatni őket, hogy bedobták a köztudatba az 1915-ös örmény népirtás témakörét, mert bizton állítható, hogy erről tényleg milliók hallottak először a System Of A Downnak köszönhetően. Viszont fontos hozzátenni, hogy a csapat ezzel együtt sem akart mindenáron, folyamatosan karót nyelve uszítani. Shavo: „Szívesen olvasgatsz egy jó könyvet a fotelben, netán eldumálgatsz egy sör mellett politikáról vagy más komoly dolgokról, de mindez nem zárja ki azt, hogy másnap atomra betépve hajtsd a csajokat a sarki rockklubban. Egy emberben sok minden megfér, és a zenénkre is ez a jellemző." És mindebből a sokdimenziós megközelítésből fakadt az a különleges státusz, amelybe a csapat nagyon okosan belelavírozta magát a Toxicityvel: kevesen engedhették meg maguknak a rocktörténelemben, hogy szó szerint tényleg akármit játszhatnak anélkül, hogy táboruk egy része ne tekintse azt azonnal árulásnak. Itt meg talán két példakép, a Faith No More vagy a Tool lehet jó viszonyítási pont, akik szintén ilyen különleges helyzetnek örülhetnek...

A csapat lendülete mindenesetre kifogyhatatlannak tűnt ekkoriban, és addig ütötték a vasat, amíg még meleg volt. Már 2002 végén kihoztak egy speciális lemezt a beszédes Steal This Album! címmel, rajta a Toxicity sessionjei során írt, de onnan végül lemaradt dalokkal. Tulajdonképpen vicces, de színvonalát tekintve ez a gyűjtemény is bőven több volt, mint valami reszlis kamubónusz. Bőven megérdemelte a figyelmet, amit egyébként meg is kapott, és szintén átlépte az egymilliós eladási példányszámot az Államokban. Ekkorra a Toxicity már háromszoros platina volt a tengerentúlon, és érdemes megjegyezni, hogy ezt a bravúrt egyetlen azóta kiadott metalalbumnak sem sikerült abszolválnia, még a Metallica két időközben megjelent sorlemeze is megállt a dupla státusz után. (De ha szélesebbet merítünk, és a teljes rockműfajt nézzük, akkor is csak az Evanescence Fallenjéből, illetve pár Linkin Park- és Nickelback-albumból ment el több odaát ennél.)

0906soad10

A folytatás ismert: a banda következő megnyilvánulása egy tulajdonképpeni dupla album volt két felvonásban, Mezmerize és Hypnotize címmel 2005-ben, további sokmilliós lemezeladásokkal, immáron visszavonhatatlanul a világ egyik legnagyobb metalcsapataként. Szerintem ezen a két albumon sikerült még a Toxicitynél is messzebbre merészkedniük, ma is briliánsnak tartom ezeket az anyagokat is, ugyanakkor egyértelmű, hogy a 2001-es lemez volt a System magnum opusza. Azért pedig külön becsülöm őket, hogy amikor úgy érezték, jót tenne egy kis pihenő, akkor másokkal ellentétben képesek voltak pont a csúcson leállítani a motort. Vagyis tényleg nem darálta be őket a zeneipar gépezete, egyáltalán nem részegültek meg a platinalemezektől, az arénakoncertektől, megmaradtak higgadtnak, tárgyilagosan hétköznapinak. Nem tartom valószínűleg, hogy akkor is ugyanígy sikerült volna nekik a mutatvány, ha más gyökerekkel rendelkeznek, és nem a nulláról indult családokban szocializálódnak Amerikában.

A köztes produkciók a néhol zavarba ejtő Tankian-szólóanyagoktól kezdve a Scars On Broadwayig elég plasztikusan mutatták meg: lehet akármilyen karizmatikus frontember Serj, és lehet akármilyen termékeny dalszerző Daron, igazából együtt erősek. Alighanem ők is pontosan tisztában lehetnek ezzel, így a zenekar pár éve újból aktív, de nem koncertezik szét magukat, friss dalokat pedig immáron több mint tíz éve nem hallottunk tőlük. És ugyan valami elvileg most is formálódik a próbateremben, ha valakiknek, hát nekik elhiszem: amennyiben nem születnek az előzményekhez méltó dalaik, akkor nem lesz új lemez sem. Ez pedig így van rendjén. Viszont akár kapunk következő albumot, akár nem, a tizenöt éve megjelent Toxicity jelentőségével bizonyosan nem fognak tudni versenyre kelni. A System Of A Down 2001-es albuma ugyanis igazi korszakos mestermű volt, olyan lemez, amelyben az adott éra minden fontos jellemzője egyesült. Ha majd valamikor, a távoli jövőben el kell magyarázni valakinek, mi zajlott a világban a 21. század első éveiben, bőven elég lesz a kezébe nyomni ezt az albumot – és ennél elismerőbbet aligha tudnék mondani róla.

 

Hozzászólások 

 
+8 #30 notreadam 2016-09-17 07:24
Újra végig mentem az albumaikon, bár mindegyiket hallottam, valamiért mindig csak az első kettő forgott nálam.Hiba volt.A Steal,Mezmerize ,Hypnotize albumok semmivel sem gyengébbek,sőt! !!
Idézet
 
 
+7 #29 xyxy 2016-09-09 18:08
Idézet - Keptön Csumbó:
Idézet - xyxy:
Egyike azon kevés lemeznek, amelyek az ezredforduló után jelentek meg, és nyugodtan odatehetőek a Paranoid, a Master of Puppets, a Rust in Peace... (kinek mi) mellé.


Azért ne essünk fiatalos túlzásokba....ezeknek a közelében sincs..


Ha ezt mától számítva 20 év múlva jelenteném ki, akkor is túlzás lenne?
Idézet
 
 
-10 #28 Kékeres Méteres 2016-09-09 15:00
Apátok faszát okoskodtok vég nélkül!
Idézet
 
 
-1 #27 Keptön Csumbó 2016-09-09 11:58
Idézet - xyxy:
Egyike azon kevés lemeznek, amelyek az ezredforduló után jelentek meg, és nyugodtan odatehetőek a Paranoid, a Master of Puppets, a Rust in Peace... (kinek mi) mellé.


Azért ne essünk fiatalos túlzásokba....ezeknek a közelében sincs..
Idézet
 
 
+1 #26 Draveczki-Ury Ádám 2016-09-09 07:47
Idézet - Rcooley:
Ezt a bravúrt (2001 óta) egyetlen azóta kiadott metalalbumnak sem sikerült abszolválnia, de ha szélesebbet merítünk, és a teljes rockműfajt nézzük, akkor is csak pár Linkin Park- és Nickelback-albumból ment el több odaát ennél.

Evanescence - Fallen

Milyen igazad van! Javítottam is! Köszi.
Idézet
 
 
+4 #25 Anomander 2016-09-09 06:19
Nekem a Mezmerize a kedvenc SOAD albumom, de ez is egy vitathatatlan klasszikus. Hihetetlen energia, frissesség, egyedi megközelítés, értelmes szövegek - alapmű!
Idézet
 
 
+2 #24 Rcooley 2016-09-09 00:29
Ezt a bravúrt (2001 óta) egyetlen azóta kiadott metalalbumnak sem sikerült abszolválnia, de ha szélesebbet merítünk, és a teljes rockműfajt nézzük, akkor is csak pár Linkin Park- és Nickelback-albumból ment el több odaát ennél.

Evanescence - Fallen
Idézet
 
 
+4 #23 James Smith 2016-09-08 21:23
Idézet - Scud:
Kicsit talán off, de egy hasonló banda van a világon ,ez pedig a Maximum the Hormone. Nézzetek utánuk. Japánok és totál idegbetegek ők is.


Igen van olyan és sokkal ötlettelenebb, illetve gagyibb zenét játszanak mint a SOAD.
Idézet
 
 
-1 #22 Tulus 2016-09-07 18:36
Sosem kedveltem a System-et, azt viszont elismerem, hogy nagyjából egyéni (ha kivesszük a képből a Faith No More-t) a stílusuk, és tehetségesek.
Idézet
 
 
+3 #21 Scud 2016-09-07 07:11
Kicsit talán off, de egy hasonló banda van a világon ,ez pedig a Maximum the Hormone. Nézzetek utánuk. Japánok és totál idegbetegek ők is.
Idézet
 
 
-6 #20 Kötelezőnév 2016-09-06 23:44
Asszem ez idefér... :)

https://www.youtube.com/watch?v=60sRQO1Cg7U&index=7&list=LLvMzyUc98-HfpgWn0yq8AEA
Idézet
 
 
+9 #19 notreadam 2016-09-06 23:02
Nekem az első albumuk a number one.
Idézet
 
 
+9 #18 BahnScorper 2016-09-06 19:52
Nem vagyok oda sem a túlzott durvulásért, sem pedig a modern metalért, de ez a banda mindig a nagy kivételek közé tartozott nálam... igaz, inkább szimpatizánsnak számítom csak magam. Olyan szintű komplexitása van, hogy ez az a bizonyos pozitív értelemben vett beteg zene, amit csak olyan emberek képesek alkotni, akik valahol nagyon egyensúlyoznak az őrültség és a zsenialitás határán.

Ez a lemez pedig, és különösen a Chop Suey! egy elég rázós életszakaszomat és egy nagyon megrázó emberi kapcsolatomat idézi fel a mai napig, mert az is valahol pont olyan volt...
Idézet
 
 
+6 #17 yoe 2016-09-06 17:07
Két album van, amit először döbbenettel, aztán nagyon-nagy rajongással hallgattam nagyon sokszor: az Appetite for destruction, és sok évvel később a Toxicity. Ja, és a Helldorado a Karteltől :D ..akkor ez három.. :D
Idézet
 
 
+7 #16 iLane 2016-09-06 17:02
Nahát, éppen valamelyik nap hallgattam újra ezt a lemezt és megint rájöttem milyen tökéletes. Én is ott voltam azon a Slayer bulin, de arra se emlékeztem ki volt az előzenekar. Nehéz az előzenekarok élete... :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.