Shock!

március 21.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Avenged Sevenfold: Nightmare

Amikor a tavalyi év utolsó napjaiban tragikus hirtelenséggel elhunyt az Avenged Sevefold dobosa, Jimmy „The Rev" Sullivan, nem fogadtam volna arra, hogy ennyire gyorsan elkészülnek a folytatással, de láss csodát, bő fél év alatt kihozták az új albumot.

megjelenés:
2010
kiadó:
Warner
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 38 Szavazat )

A dalokon Jimmyvel kezdtek el dolgozni, még a demókon is ő játszott, de magát a lemezt végül igazán illusztris vendégként egyik példaképe, Mike Portnoy (nem mellesleg a csapat fanatikus rajongója) dobolta fel, és a turnén is ő lép majd fel velük. A helyettesítést tehát aligha oldhatták volna meg ennél jobban. Zeneileg két kérdés adja magát leginkább a Nightmare kapcsán, de mindkettőre nemleges a válasz. Vagyis The Rev halála miatt M. Shadows-ék nem alakították át direkt gyászlemezzé az albumot, noha az eredeti koncepció alaposan megváltozott a történtek miatt, és a szövegek nagyrésze direkt vagy indirekt formában a tragédiát dolgozza fel. Ugyanígy Portnoy sem módosított a banda jellegzetes hangzásán, hanem kivételesen képes volt a háttérbe húzódni, noha stílusa, játéka természetesen így is azonnal felismerhető.

Itt-ott olvasni ettől eltérő véleményeket, de apróságoktól eltekintve nem hallok eszelős különbségeket a legutóbbi albumhoz képest, a csapat maradt, ami volt. Tehát ha eddig nem voltál képes megkedvelni a Guns N' Rosestól, Iron Maidentől, Metallicától, Panterától eltanult elemeket Danny Elfman-féle képregényfilmes, halálmadár bombaszttal ötvöző A7X hangzást, most már próbálkoznod sem érdemes, hiszen a stílus nemcsak végérvényesen kialakult, de mára megcsontosodni is látszik. Ha viszont szereted őket, akkor se várj tőlük olyan kaliberű albumot, mint a City Of Evil volt. A Nightmare hallatán már teljes bizonyossággal merem kijelenteni, ami egyébként legutóbb is nyilvánvalónak tűnt: az Avenged Sevenfold soha többé nem lesz képes felülmúlni a 2005-ös teljesítményt.

A banda abban is hű maradt önmagához, hogy változatos lemezt készítettek. Ez is olyan tényező, ami a kezdetektől fogva ellenszenvessé teszi őket sokak szemében, másoknak meg éppen a kirakodóvásár-szerűen tarka összkép és az egyes rock/metal stílusok közötti ugrálás miatt jönnek be. Most talán némileg sötétebb az alaptónus, mint eddig, de ezen nincs mit csodálkozni, az előző albumon itt-ott túlpörgetett képregényességből pedig visszavettek, ami nem vált az anyag hátrányára. Azt ugyanakkor nem akarom elhallgatni, hogy még így sem érzem olyan maximálisnak az összes szerzeményt, mint szeretném. Fogalmam sincs, mi ennek az oka, szerintem minél gyorsabban be akarták fejezni a munkát, hogy aztán új fejezetet kezdhessenek, ami emberileg maximális mértékben érthető is lenne a történtek után. Ugyanakkor már az előző albumon sem tetszett minden dal maradéktalanul, szóval elképzelhető, hogy ha The Rev nem hal meg, akkor is egészen hasonló lett volna a végeredmény. Ez az, amit már sajnos soha nem fogunk megtudni...

A nyitó címadó dal baromi gyorsan beeszi magát az agyba, vérbeli Avenged himnusz minden kötelező elemmel, bár a refrén nem száz százalékos, és nem a több helyen kikezdett „your fuckin' nightmare" sor miatt. A Pantera-ihletésű riffekre és melodikus gitárfutamokra épülő Welcome To The Family is azonnal hat, a masírozós kezdésű Danger Line azonban furcsán befejezetlennek tűnik lefojtott gitárjaival és balladisztikus középrészével, a true metalos refrént is mintha csak úgy beleszuszakolták volna. Ez legfeljebb részleteiben tetszik, a legnagyobb kihagyott ziccer azonban egyértelműen a God Hates Us, ahol a lendületes kezdés után megint a Pantera szelleme kísért elég komolyan, a refrén is üvöltözős, mégsem működik. Ezen még bizony agyalni kellett volna egy kicsit. Még szerencse, hogy ellentételezésnek ott a Natural Born Killer, ami stílusát tekintve szakasztott olyan, mintha csak a klasszikus Guns N' Roses kezdene neki 2010-ben thrasht játszani. A dal szerkezete eleve izgalmas, a szenvedélyes refrén talán a legjobb az egész albumon, és még az a rövid Alice In Chains-szerű dallamokkal teli betét is maximális mértékben ül benne.

A kevéssé sikerült darabok mellett még egy komoly problémám akad: egyértelműen túl sok a lírázás, ráadásul az album második felében képesek egymás után elsütni három lassú dalt. Értem és elfogadom, hogy egy barátnak állítanak emléket, de ez még akkor is baromi komoly aránytévesztés, ha külön-külön mind a repülős dallamokkal teli Victim, mind az akusztikus alapú Tonight The World Dies, mind a zongorapittyegésre épülő lidérces Fiction bejön (utóbbiban még szegény Jimmy is énekelt). És ezek mellett még két másik líra is szerepel a lemezen, a metallicásan zakatoló középrésszel ellátott, amúgy remek Buried Alive power-ballada és a szintén pofás So Far Away. Ennyi könnyes elérzékenyülés minden körülmények között túlzás egy rocklemezen, azt meg már inkább meg sem említem, hogy a 11 perces Save Me záróeposzban is nem kevés balladisztikus rész akad... Utóbbi ettől még persze úgy tökéletes, ahogy van. Rosszindulattal nyilván rá lehet fogni, hogy üres témahalmozás, pedig tökéletesen építették fel, minden okkal történik benne: már sokadszorra példázza remekül a csapat tehetségét. Kötelező jelleggel most is kiemelhetem Synyster Gates és Zacky Vengeance professzionális gitárjátékát, illetve Shadows rekedtes hangját is, de ha ismered a bandát, pontosan tisztában vagy, mitől számítanak ezek olyan jelentős fegyverténynek. A lemez hangzása sem tér el jelentősen az előzőétől, ugyanazt a kicsit steril, mégis dinamikus megszólalást kapjuk most is (a producer a pop- és hip hop-vonalon mozgó Mike Elizondo volt, a keverést azonban Andy Wallace végezte).

Mivel a Nightmare a Billboard-lista első helyén nyitott (163 ezer eladott példány – ez még a letöltögetős korszak előtt is komoly teljesítménynek számított volna!), nem nehéz megjósolni, hogy az Avenged Sevenfold mánia az elkövetkezendő hónapokban újabb fokozatba kapcsol majd, felerősítve mind az ömlengő, mind a köpködő hangokat. Én a magam részéről igyekszem ezzel nem foglalkozni, hiszen tinédzserek által körülrajongott ügyeletes sztárok (jóindulatúbban fogalmazva: belépőzenekarok) mindig is léteztek, az meg úgyis csak hosszabb távon derül ki, ki bérel magának tartósan is helyet a színtéren. Az Avenged Sevenfold esetében ezen már elég régóta túl vagyunk, így nem is látok különösebb okot a „hiteles – nem hiteles" vitára. Sokak számára talán hihetetlen, de Magyarországon is élnek olyanok, akik már akkor ismerték és hallgatták őket, amikor a Tokio Hotel még kizárólag sajátos német betegség volt, vagy még az sem. Ennyit erről.

Összességében tehát kicsit felemás érzéseim vannak a Nightmare-rel kapcsolatban: sajátos helyzetben készült lemezről beszélünk, ami távolról sem tökéletes, összességében mégis szerethető. Új dolgokba nem kaptak bele, igazi A-kategóriás – amolyan Bat Country, Seize The Day, Almost Easy szintű – slágert sem hallok itt, viszont továbbra is roppant muzikálisak. A City Of Evilre 10 pontot adtam, az előző lemezre 8-at, ennek fényében most egyelőre maradjunk 7-nél, aztán ha utólag kevésnek találom, legfeljebb néhány év múlva, a következő lemeznél korrigálom magam. Az igazi vízválasztó úgyis az lesz majd...

 

Hozzászólások 

 
+4 #4 GTJV82 2012-10-01 09:07
Nálam olyan 8,5/10 jelenleg, nekem kifejezetten tetszik.
Nem City Of Evil, de az előzőnél jobb, ami szerintem nagy baklövés volt.
Viszont a lassú lírázás tényleg lehetett volna kevesebb..
Idézet
 
 
-4 #3 M 2011-04-28 23:37
sztem elég gyenge lemez lett, mondjuk én sosem kedveltem igazán őket.
10/5,5
Idézet
 
 
-7 #2 Draveczki-Ury Ádám 2010-12-03 14:51
Igen, pedig reméltem, hogy jobban beérik majd...
Idézet
 
 
+6 #1 Guest 2010-12-03 14:45
Ez a lemez 4 hónap után is megállt 7 pontnál nálad? :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.