Shock!

Két hónappal ezelőtt élőben is meggyőződhettünk róla, majd a Ruhr-vidék bárdistája nemrég saját maga is megerősítette, hogy még mindig nem unja a zenélést – és erre nemcsak az a jó bizonyíték, hogy a Shockon legutóbb elemzett The Sign Of The Times óta még további két alkalommal adott nálunk emlékezetes koncertet, hanem időközben öt lemezt is leszállított a közönségének. Ebből persze egy feldogozások, egy pedig a lassúk újabb gyűjteménye, de kétévente stúdióalbumot kiadni akkor is szép teljesítmény abban a korban, amikor másoknál már egyre hosszabbra szokott nyúlni a szünet két lemez között.

Van persze más honfitársa is szabályt erősítő kivételként, de vele ellentétben itt állandó csapattal van dolgunk, ami már önmagában garancia arra, hogy mit kaphatunk: egy üzembiztos ritmusszekció mellett nemcsak egy fáradhatatlan torkú énekest, hanem egy másik titkos fegyvert is. Ferdy Doernberg ugyanis nemcsak azt érdemli meg, hogy a hangszeres tudásával két Jonhoz is lehessen hasonlítani, hanem a lehető legjobb vokált is adja Johnny Gioeli magas témái mögé. A kérdés már csak az, hogy ezekből a hozzávalókból mit lehet kifőzni akár huszonegyedjére, akár Johnny hangjával tizenötödjére, vagy épp a mostani csapattal hetedjére.

A bevezető instrumentális számból persze még csak az derül ki, hogy A.R.P. Blackmore iránti tisztelete ugyanúgy elmúlhatatlan, mint a dallamérzéke, de a nyitány után jól neki is iramodik: a korábban elsőként nyilvánosságra hozott Guillotine Walk inkább futás, mint séta, de semmiképp sem táncol pengeélen. A Breaking Sealsben visszavesznek egy fokozatot, hogy kellemesen elzakatoljanak egy olyan riffel, amire egyből ráénekelhetjük, hogy „You've got another thing coming" – amíg hirtelen felkaphatjuk a fejünket, hogy Gioeli varangyos békát reggelizett volna két stúdiózás között?! De nem, csak Udo Dirkschneider jött el vendégségbe... ami szokatlan ellenpontozásnak kiváló, de az ő hangját olyannak tartom, ami könnyen tönkre tud vágni egy hangszeresen jól megírt számot – ez alól nem kivétel az Accept és a saját szólómunkássága sem. Szerencsére a mikrofon többségében nem nála van, így nem sikkad el a dal minősége.

Az ismét gyorsító címadóból ugyanúgy nem hiányzik egy ízes, de mégsem túlbonyolított és magamutogató szóló, és Ferdy kétszeres támogatása is jól érvényesül – de aztán szinte pont ugyanezt a kört futják meg a számok többségében, nem egyszer korábbi lemezeken is kipróbált dallamokat visszahalva, bár szerencsére inkább az egyéniség, mint az önismétlés határán belül. Ezek között már a néhány, középtempó is felüdülésként hat, amelyek még ha nem is teljesen gitárcentrikusak, ott is jó riffeket és szólókat kaphatunk. Mennyiségileg viszont nem tömény a lemez, csak a záró Higher Call sikeredett hat perc fölé, és összességében is egy óra alatt marad a játékidő.

Lassú számból most kettőt is találunk, de egyik sem olyan, amelyről feltételezhetjük, hogy majd felkerül a hetedik ilyen tematikájú válogatásra. A Towards The Shore azért, mert inkább kötelezően letudott feladat, aminél sokkal jobbakat is írt már az utóbbi tíz-tizenöt évben is – a mélyebbre hangolt, kicsit Guns-ízű témából hiányzik egy igazán megkapó pillanat. A The Enemy Within ellenben más irányban lóg ki, mert nem éppen az a szokásos „ballada" – abban az értelemben viszont, ahogy a hazai irodalomtudomány ezt a szót használja, nagyon is az. Rudink előtt ugyanis nemcsak Ritchie, hanem egy másik Rudi is nagy példakép – és eléggé hathatott rá az ő keze alól négy évvel ezelőtt kikerült Seventh Sun. A baljós nyitány után a megkeseredett éneket kísérő elefántmasírozás nem éppen olyan, amire táncra lehet kérni egy lányt, mégis ez a lemez csúcspontja, és nemcsak a szokatlansága miatt.

Aki szereti Axel Rudi Pellt és általában a német dallamos metált, annak már csak az évek, a rutin illetve a zenekar névadójának személyes vallomása is garancia lehet arra, hogy most is megkapja azt, amit elvárhat: jó gitártémákat egy minden szempontból erős hanggal és kísérettel megtámogatva. A gyakori megjelenések sem mennek még a minőség rovására, nagy meglepetést viszont nem érdemes várni, még a falakon belül sem – szerencsére viszont még most is akad annyi egyéniség, hogy a „klisés" és „önismétlő" jelzőt ne kelljen előszedni. De azért jó lenne, ha legközelebb ismét egy kicsivel az amúgy magas szintű átlagán felül teljesítene.