Ugyan Axel Rudi Pell hosszú évtizedekig meglehetősen mostohán bánt a magyar rajongókkal, mostanában mindent megtesz, hogy kiköszörülje a csorbát. 2024 októberében a kisebbik Barba sátorban lehetett elcsípni, és szerencsére a most futó Ghost Town turnénak is volt magyar állomása: Axel nagypénteken a Dürer Kert színpadát vette be.
|
időpont:
2026. április 4. |
|
helyszín:
Budapest, Dürer Kert |
|
Neked hogy tetszett?
|
Az este első fellépője a Neverland volt, akik Svájcból csatlakoztak a körúthoz, egyébként pedig melodikus heavy metalban utaznak, és eddig összesen két nagylemezük jelent meg. Ezek között viszont kifejezetten sok idő telt el, hiszen a debüt Schizophrenia még 2007-ben látta meg a napvilágot, a jelenleg aktuális Illusory World pedig 2024-es. Produkciójuk a hangszeres oldalt tekintve kifejezetten egyben volt, bár kétségtelen, hogy ezt a fajta zenét rajtuk kívül is rengetegen, náluk jobban pedig kifejezetten sokan játsszák. A néhol egyébként ARP világához is közel álló nóták ennek ellenére is élvezetesek lettek volna, de sajnos énekesük, Mike Zotter rengeteget rontott rajtuk. Torka eleve nem túl erős és még véletlenül sem nevezhető karakteresnek, de a fickó ráadásul úgy viselkedett a deszkákon, mint elsőbálozó a karaoke klub színpadán. El lehetett nézni a Neverlandet, a közönség alapvetően szimpatizált is velük, de hogy a főattrakcióhoz képest a megye III-ban fociznak, az biztos.
Ha ott voltál az előző magyar Axel Rudi Pell-bulin, esetleg olvastad, amit arról írtam, tulajdonképpen be is zárhatod a böngészőt, hiszen akár szóról-szóra idemásolhatnám az akkori cikket, csaknem teljes egészében. A szőke német gitárhős koncertjeinek régóta bevett forgatókönyve van ugyanis, aminek a mostani koncert is egy az egyben megfelelt. Ebbe ugyanúgy beletartozik az utolsó, szűk három évtizedre, azaz a Johnny Gioeli-érára koncentráló, egy papíron stílusidegen feldolgozást is felvonultató dallista, mint a dob- és billentyűszóló, meg Johnny színpadi ökörködései. Viszont mindez együtt kétségtelenül ütős és szórakoztató elegyet alkot, még úgy is, hogy sokszor láttuk már tőlük kvázi ugyanezt, majdnem ugyanígy. És ugyan egy-egy új ARP-korong nem mindig vérpezsdítően izgalmas, de a rendkívül terebélyes diszkográfiában akad épp elég gyöngyszem, hogy abból röhögve össze lehet állítani bármekkora koncertprogramot.
Sajnálom is kicsit, hogy Axelék full biztonsági játékra álltak rá, azaz egy-egy koncertjük előtt nagy pontossággal meg lehet tippelni, mi kerül majd terítékre aznap. És igen, a Fool Fool, a Wildest Dreams, az Oceans Of Time, a Strong As A Rock, a Carousel és társaik sokadszorra is mosolyt csaltak az arcomra, Axel meg persze most is zsebre tett mindenkit, amikor a Mystica alatt percekig a közönség között grasszálva szólózott – sőt, két sort még énekelt is belőle –, de azért ezeket a dalokat is simán le lehetne cserélni valami másra. Még csak nem is kellene visszamenni a Soto/Rock/Huhn-időszakokig, simán lehetett volna több akár az aktuális Ghost Townról is. A nyitó Guillotine Walk meg a Sanity mellé jöhetett volna harmadiknak mondjuk a Hurricane, melléjük meg bármi a 2024-es, csaknem teljesen hanyagolt Risen Symbolról. Az alap szettet záró, a szokásosan a zenekar két emblematikus eposzából, a The Masquerade Ballból és a Cashbah-ból összegyúrt medley-be legalább az Ankhaia néhány motívuma befért, de ahhoz képest, hogy a Risen kifejezetten erősre sikerült, Axel eléggé mostohán bánt most vele.
Úgy látszik, hogy a főnök ragaszkodik a győztes csapat mellett a bevált taktikához, azaz a kiszámítható, vagy ha úgy jobban tetszik, következetes koncertfelépítéshez is, amibe ezúttal nem U2- vagy Leonard Cohen-feldolgozás került, hanem Ed Sheeran I See Fire-je. Viszont mindezek mellett az is elvitathatatlan, hogy Gioeli még mindig párját ritkítóan remek frontember, a zenekar nagyon együtt van és láthatóan imádnak is közösen bazseválni. Abban pedig van valami megmagyarázhatatlanul szívet melengető, hogy Bobby Rondinelli még 2026-ban is hajlandó keresztülcígölni a kontinensen a védjegyévé vált, hatalmas gongot csak azért, hogy dobszólója végén egyszer, a medley lezárásaként pedig négyszer megüsse.
Remélem, 2028-ban is erre fújja őket a szél, és ismét tanúja lehetek.
Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)
Hozzászólások
Talán még annyit hozzá, hogy a Neverland esetében bántóan sok volt a sampler és nem túl jól rakták össze az egyes dallamaikat számokká, ehhez képest pofátlan áron kínálták a lemezüket.
Először voltam az új Dürer nagytermében koncerten, de egyértelműen jobb hely mint a Barba - még ha közlekedésileg ez csak annyiban stimmel, hogy Budáról rövidebb elérni, de a buszok kínálata rossz - a hangzáson viszont ez nem látszott meg az elején, három számnak is le kellett mennie, hogy a legfontosabb összetevők: Gioeli hangja, a gitár, a billentyű, és még egy, Ferdy bivalyerős vokálja is jól hallatszanak.
Nekem a legjobb az volt, hogy a lassú számokon variáltak, és így nemcsak az I See Fire - amit a dagadt kobold eleve nekik kellett volna, hogy megírjon, mert ők tették hozzá azt, amivel még a Hobbithoz is méltó lenne - hanem a Don't Say Goodbye és a Forever Angel is bekerült a programba... pont ezek a nagy kedvenceim a kimaradhatatlan Oceans Of Time mellett. Az első kettőt ráadásul Johnny teljesen lemez-minőségben énekelte, kár, hogy a bandavezér nem csatlakozott az előadáshoz, mert mindkettőnek nagyon jók a szólói is.
Rondinelli a gongot korábban csak a - továbbra is feleslegesnek tartott - szólója lezárásához használta, ehhez képest újdonság, hogy később is rávert párszor. Ami viszont mindent elárult arról az energiáról, ami bele lett téve az estébe, az az volt, ahogy a végén Gioeli facsarta a vizet a pólójából. A lényeg pedig itt van: hogy a kimaradt majdnem 30 évet kamatostul pótolja be azzal, hogy azóta nem maradunk ki a turnékból.