Shock!

szeptember 20.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Alice In Chains: Rainier Fog

aliceinchains_rainierfogA grunge egykori nagy hősei közül hozzám mindig az Alice In Chains állt a legközelebb, annak ellenére, hogy egy időben megrögzött soundgardenista voltam, az akkori társaság egyensúlyának megőrzése miatt. Aztán a 'garden elkúszott mellőlem, az AIC-től meg minden lemez favorit – bár tény, hogy ugye nincs belőlük túl sok. És ebből a kevésből is három már „új korszakos". Előre leszögezem, hogy nagyon, sőt, NAGYON szeretem a William DuVall-lal készült albumokat. Jó ideig morzsolgattam magamban, hogy mi az, ami ennyire megfogott 2009-ben a Black Gives Way To Blue-ban, aztán jött a hirtelen megvilágosodás: azon kívül, hogy ízig-vérig Alice In Chains a zene, a hangulata (mondhatnám azt is, hogy kisugárzása, mert pontosan illik ez a jelző is rá) pozitív és életigenlő, a korábbi korszak(nak megfelelő) depresszív atmoszféra helyett. Mondhatnám azt is, hogy ez az AIC v2.0, egy továbbfejlesztett verzió, ami jobban is esik mostanában, mert én sem szeretek már depresszíven merengeni az élet nagy dolgain úgy, mint a '90-es években.

megjelenés:
2018
kiadó:
BMG
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 93 Szavazat )

Lehet, merészség azt kijelenteni, hogy a DuVall-féle lemezek közül ez az új a legtartalmasabb, legjobb, legmélyebb, leginkább magával ragadó – ki-ki ízlése szerint alkalmazza a jelzőket, és biztos, hogy egy év múlva újra meg fogom vizsgálni ezt a kérdést, de jelenleg annyira közel érzem magamhoz ezeket a dalokat, mint mondjuk egy minden idők best of AIC válogatását. Mindenesetre a valóban túlzó jelzőket mellőzve főhajtás illeti Jerry Cantrellt, hogy ilyen mélyre engedett bennünket a saját legbenső intim szférájába – a lelkébe –, amihez elég csak beleolvasni pár dalszövegbe.

Noha ízig-vérig Alice In Chains a zene, néhány „apróságot" tekintve, amelyek a lemez fő csapásvonalát is megadják, azt mondanám, hogy ez összességében több. De minél több? A soknál több? Úgy érzékeltetném, hogy más, rájuk korábban nem jellemző ízeket is megvillantanak, ez pedig magasabbra helyezi ezeket a dalokat. (És megint, minél magasabbra? Mi a magasság mércéje egyáltalán?...) Talán akképp tudnám körülírni, hogy ha egy útvesztőben bolyongsz, és kétfelé ágazik az út, de mindkét út végül a célhoz vezet, csak másképp, nos, ilyen ez a lemez. De ködös körülírások helyett konkrétumokkal alátámasztva azt mondom, hogy a Maybe sokvokálos, minden eddiginél lazább hangulatú pár perce mást mutat – noha a szöveg pont a lazaság ellenkezőjét sugallja, mégis optimistának érzem a végkicsengést, egyfajta vállat megvonós, továbblépős gondolattal pontot téve a végére. A Never Fade már-már hardrockos riffelése, groove-ja és azonnal fülbetapadó refrénje is új vizekre evez, és a Rainier Fog középrészénél a leállós, lebegős részt, majd az abból kivezető, háttérben megbúvó riffet és énekdallamot sem mondanám bevált fogásnak.

William Duvall a So Far Under képében egy teljesen saját szerzeményt is a lemezen tudhat, és ha nem néztem volna utána, nem mondom meg, hogy nem Cantrell-dal, főleg, hogy annyira régies ízű bizonyos pillanataiban, ami még lidércesebbé varázsolja. Persze mindezek mellett klasszikusabb hangulatú számokra is ráakadhattok, mint a Red Giant vagy a nyugtalanító, tüskés jégvermet megidéző Drone, amelyben maga Chris DeGarmo (egykori Queensryche, Seattle...) játszotta fel az akusztikus részeket. Ide sorolnám a líraibb hangulatú Fly-t, meg a lebegős-sejtelmes Deaf Ears Blind Eyes is akadály nélkül hozza a '90-es évek világát, a hullámozva vánszorgó, kellemetlenül sikerült tripet megzenésítő So Far Underrel együtt. A záró, hét perce feletti All I Am pedig a zenekar olyan mérföldköve, amit talán még sosem csináltak, ennyire végtelenül szívbemarkoló módon reménytelen, végtelenbe nyúló dalt talán sosem írtak, főleg tőlük ennyire szokatlan zenei eszköztárral. Egyszerre okoz konstans libabőrt, és végtelenül összetörtnek érzed is majd magad, ha hallgatod. A gitárszólókat külön ki kell emelnem, mindenhol csodálatosak, káprázatos Jerry Cantrell játéka, valahogy most mintha újraértelmezte volna önmagát, és mindent, ami benne, meg az ujjaiban, a szívében rejtőzött. Mindegy, hogy csak pár hangot fog le, vagy egy hosszabb témába bonyolódik bele, minden gitárszóló különálló, tükörfényesre csiszolt gyöngyszem, amely kisimogatja a gyűrődéseket a lelkünkből.

És akkor meg is követem magam rögtön, hogy miért rokonszenves az újkori pozitív Alice In Chains, hiszen a Rainier Fog ugyan nem depresszív, de bizonyos pontjain végtelenül szomorú. És ez ebben a formában mélyebbre mar, mint bármi más. Élőben az életigenlést hozzák, legalábbis amikor koncerten találkoztunk (2009 és 2018), ezt mutatták nekem, és ugyan ez a két alkalom elképesztően kevés, de igyekszem bővíteni a közös randevúkat, addig is innen üzenem egy esetleges legközelebbi találkozás bevezetéséhez: Hello, Jerry!...

 

Hozzászólások 

 
#20 cápaidomár 2018-09-07 21:32
Ahogy telik az idő, én azt vettem észre magamon, hogy egyre kevésbé működik nálam az újkori AIC. A kikerült számokat végigásítoztam, és ugyan a legújabb végighallgatása még várat, magamat ismerve, ha nem tetszik egy pillanatig se erőltetem tovább.
Kedvencek: AIC, Jar Of Flies.
Idézet
 
 
#19 Anomander 2018-09-07 18:21
Idézet - NOLA:
Nekem az album hallgatása kozben az a szó jut mindig az eszembe, hogy "elegáns" ami valami olyasmit jelent itt, hogy letisztult, kimuvelt, kiforrott.


Valami hasonlóra gondolok én is, egyben elég szomorú is a lemez hangulata, de nem olyan mély depressziós mint Layne idejében. Mivel én sem vagyok már 20, ezért jobban is megérint, nagyon tetszik, hosszú távon is sokat fogom hallgatni. Örülök hogy megmaradt az AIC, mostanra már jobban szeretem az újkori lemezeiket.
Duvall meg nagyon passzol a képbe, én is meglepődtem, hogy ő írta a So Far Undert, annyira illik a képbe.
Idézet
 
 
#18 NOLA 2018-09-06 09:39
Nekem az album hallgatása kozben az a szó jut mindig az eszembe, hogy "elegáns" ami valami olyasmit jelent itt, hogy letisztult, kimuvelt, kiforrott.
Szerintem ennél tobbet hulyeség várni az AIC-tol 2018-ban. Megjárták a maguk hegycsúcsait és hullámvolgyeit, most pedig lenyugodtak és Cantrell a zenén keresztul próbálja feldolgozni a lelkét még minig szorító fájdalmakat.
Nálam az újkori érából ez egy szinten van a BGWTB-val.
Mindenkinek baja van a kutyás albummal, pedig nálam az feljebb van a Dinosnál és a Faceliftnél is..., legfelul meg persze az orok klaszikus Dirt és a két EP.
A lényeg a lényeg, hogy még mindig itt vannak ezek a veteránok, és még mindig a legoszintébb, legminoségibb muzsikával ajándékoznak meg minket.
Idézet
 
 
#17 bogar 2018-09-04 22:35
Idézet - abdool:
Idézet - bogar:
Többször és több helyen utaltatok már rá, de én nem tudom, hogy milyen veszteségek érték Jerry-t az utóbbi pár évben?
Köszi a választ!


mondjuk az egykori alice in chains fele már halott. az egykori pályatársak, frontemberek fele halott. akikkel együtt indultál, jártatok egymás bulijaira, stb.


Én is tudom, hogy az egykori AIC fele halott, de az már egy régi úgy. Talán Chris Cornell halála lehet viszonylag friss. Azt gondoltam, hogy valami családi tragédia vagy hasonló lehet a háttérben.
Idézet
 
 
#16 Montsegur 2018-09-04 22:26
Idézet - pvgyla:
Meghallgattam. Mitől jó ez a lemez?

Az ízlésekről fölösleges vitatkozni. Nekem eddig az év lemeze, 10/10, Jerry gitárjátéka 11/10, fantasztikusan hozza a seattle-i hangulatot.
Idézet
 
 
#15 pvgyla 2018-09-04 11:56
Meghallgattam. Mitől jó ez a lemez?
Idézet
 
 
#14 Dobyfly 2018-09-04 11:35
nem vagyok nagy rajongója a Duvall érának hiányzik ebből már szerintem pont a lényeg amitől a klasszikus felállás igazán átütő volt. Hol van itt bárhol is egy Rain when I Die szintű éneklés amitől futkos a hideg az ember hátán. Hol vannak az igazán jó riffek? szerintem ezen az újon a címadó szám az egyetlen ami igazán jól sikerült. Nincs benne eröltettség, jó a groove, jók a vokálok. Meg mondjuk az All I am refrénje az zseniális ez igaz. a Drone még ok.
ja viszont szépen szól az egész full profi természetesen de vmi hiányzik. a 2 énekhang között sincs meg az a varász szinte mintha csak Cantrell énekelne.

A One you Know riffjét meg nem is értem..ez egy jó riff?:(

Mondjuk a dinósról kb semmi nem tetszett a BGWTB-ról meg kb a Check my Brain és a kezdő dal. annyi.

Amúgy jó hogy vannak mert élőben nagy élmény látni Cantrellt és hallani a régi számokat mindkét itthoni bulin ott voltam, de ha lemez akkor marad a DIRT,FACE,TRIPO D, JAR..(nekem ez az aic)
Idézet
 
 
#13 abdool 2018-09-04 09:30
Idézet - bogar:
Többször és több helyen utaltatok már rá, de én nem tudom, hogy milyen veszteségek érték Jerry-t az utóbbi pár évben?
Köszi a választ!


mondjuk az egykori alice in chains fele már halott. az egykori pályatársak, frontemberek fele halott. akikkel együtt indultál, jártatok egymás bulijaira, stb.
Idézet
 
 
#12 Bólogató kutya 2018-09-03 23:52
A DuVall éra lemezeit nagyon szeretem én is, bár az újat még nem hallottam.
Valószínűleg azért kap el jobban, mert a Layne-időszakban nálam más zenék pörögtek, nem grunge. Az csak jóval később talált meg.
Plusz az utolsó 3 lemezt abban a korban szerettem meg, amikor készültek, kétszer láttam is élőben őket, ezek is sokat számítanak biztosan.
De ettől függetlenül az Alice In Chains úgy zseniális, ahogy van, amióta létezik.
Idézet
 
 
#11 bogar 2018-09-03 18:42
Többször és több helyen utaltatok már rá, de én nem tudom, hogy milyen veszteségek érték Jerry-t az utóbbi pár évben?
Köszi a választ!
Idézet
 
 
#10 ihsahn 2018-09-03 16:42
Akit már ért veszteség / tragédia az életben, az átérzi, átéli ezt az albumot. Csatlakozva az előttem szólókhoz: köszönjük. Hasonlóképp a lemez színvonalával felérő kritikát is Szilvitől.
Idézet
 
 
#9 Equinox 2018-09-03 16:31
Idézet - valarmorgulisz:
Hogy? Hogy a jóistenbe csinálják ezek a seattle-i arcok meg mindig? Egyszerűen döbbenetes teljesítmény lemezről lemezre. Egyetértek a kritikával, nem depresszív lemez, hanem borús, szomorkás. Ködös esős. Annak tudatában, hogy Jerry mit és mennyit veszített az elmúlt években, semmi meglepő nincs. Tényleg tízpertíz.

Azt a kérdést így 3 Layne és 3 William lemez után azért feltenném, hogy az újkori AIC jobb, mint a régi? Most nem konkrétan az énekteljesítmén yre gondolok, hanem a bandára, az összteljesítmén yre. (és nem ér a "más" és a "kár összehasonlítan i frázisokat ellőni, mert a banda magja és zenei agya ugyanaz :) )

Bónusznak pedig érdekelne így a 3-3 lemez után a kedvenc lemez sorrendetek :)

DuVall éra:
Rainier Fog
BGWTB
Dino

Layne éra:
Dirt
Facelift
AIC
(a 2ep a dirt után jönne, ha egybe venném)

Összességében pedig:
Dirt
Face
Rainier
Black
Dino
AIC


Az újat még nem tudom elhelyezni, de a többivel nagyon egyetértek. AIC mint nagylemez nálam is utolsó, a dinós meg épp előtte, a kedvencek meg még EP szinten is stimmelnek.
ha viszont ez üti a Black Givest az már nagyon nagy teljesítmény.
Idézet
 
 
#8 Chris92 2018-09-03 12:27
A dinós lemez jobban tetszett vagy jobban mondva az azonnal ütött, úgy érzem ezt még párszor meg kell hallgatnom. Azért a második felére ez is szépen beérik So Far Under és az All I Am nagyon szépen hozzák a klasszikus AIC hangulatot.
Idézet
 
 
#7 Narada42 2018-09-03 12:09
Köszönjük, Jerry!

Köszönjük.

Minden jót!...
Idézet
 
 
#6 GTJV82 2018-09-03 10:46
Szerintem Szilvi nagyon szépen megfogalmazta a lemez lényegét: egyszerre meglepően sokszínű és közben klasszikus AIC is egyben. Érdekes, nálam a Facelift/Dirt páros és a 3 újkori DuVall-féle lemez szinte egyenlő arányban forog, "vetésforgóban", éppen aszerint, milyen a hangulatom. Egyedül a "kutyás" lemezzel nem találom a kapcsolatot, már vagy 20 éve....
Ez viszont megint nagyon tetszik, nálam (is) 10/10.
Idézet
 
 
#5 Dead again 2018-09-03 10:26
Hm . . . Egy Exodus lemezkritikából idéznék, némiképp átírva (a lemez címét):
" Valami kiugrót, megfellebezhete tlenül zseniálisat vártam – ezzel szemben a Rainier fog szimplán csak jó. "

Ez a bajom. Jó lemez lett, de a katarzis most elmaradt. Nekem fura ez a könnyedség. Jó hallgatni, szívesen is teszem, de nem érzem 100 százalékosnak. A The one you know baromi jó, a címadó egynek elmegy (nagy Psycho circus hangulatot érzek a közepén), a Red giant egy AIC futószalag dal számomra, a Fly 1000 pontos, a Drones okés, a Deaf ears blind eyes és a Maybe egynek elmennek, a So far under megint viszi a prímet (gratula Duvall!), a Never fade eleinte fura volt a lazaságával, de végülis korábban is voltak ilyen dalaik, és végül nagyon beütött, végül az All I am egy tényleg szép zárás.

Szóval a borító meg a lemezcím alapján valami sokkal borultabb cuccra számítottam, szokni kellett. De a korábbi számításommal ellentétben nem ez lesz számomra az év lemeze. " Csak " a top 10-ben lesz benne.
Idézet
 
 
#4 Bjorn 2018-09-03 09:25
Nekem Dinos lemez az egyik kedvenc AIC lemezem overall. Szerintem az új gyengébb
Idézet
 
 
#3 valarmorgulisz 2018-09-03 08:49
Hogy? Hogy a jóistenbe csinálják ezek a seattle-i arcok meg mindig? Egyszerűen döbbenetes teljesítmény lemezről lemezre. Egyetértek a kritikával, nem depresszív lemez, hanem borús, szomorkás. Ködös esős. Annak tudatában, hogy Jerry mit és mennyit veszített az elmúlt években, semmi meglepő nincs. Tényleg tízpertíz.

Azt a kérdést így 3 Layne és 3 William lemez után azért feltenném, hogy az újkori AIC jobb, mint a régi? Most nem konkrétan az énekteljesítmén yre gondolok, hanem a bandára, az összteljesítmén yre. (és nem ér a "más" és a "kár összehasonlítan i frázisokat ellőni, mert a banda magja és zenei agya ugyanaz :) )

Bónusznak pedig érdekelne így a 3-3 lemez után a kedvenc lemez sorrendetek :)

DuVall éra:
Rainier Fog
BGWTB
Dino

Layne éra:
Dirt
Facelift
AIC
(a 2ep a dirt után jönne, ha egybe venném)

Összességében pedig:
Dirt
Face
Rainier
Black
Dino
AIC
Idézet
 
 
#2 notreadam 2018-09-03 07:11
Nagyon erős album ismét,nem csalódtam. Maybe-Red Giant-Never Fade hármas eddig a csúcs nálam. Hihetetlen hogy ez a banda (ide értve a régi felállást is ) mennyire kiegyensúlyozot tan magas szinten hozza az albumait,egysze rűen egyetlen albumukra sem tudok úgy gondolni hogy na ez halványabb mint a többi.Ritka!
Idézet
 
 
#1 sohamaar 2018-09-03 06:41
10/10?? és a legjobb a Duvall-féle lemezek közül? Nem mondom, hogy rossz lemez a RF, de szerintem messze a leggyengébb közülük, de talán az egész életművük leggyengébb alkotása. Nálam 7,5/10. A harmadik szám után unalomba fullad teljesen, a vége felé megint jobb lesz, de nekem csalódás a lemez összességében.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.