Shock!

október 19.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Alice In Chains - Budapest, 2009. november 27.

Amennyiben hinni lehet a híreknek, 2006 nyarán elővételben alig több mint 50 jegy fogyott el a Petőfi Csarnokba meghirdetett Alice In Chains koncertre, ami aztán ennek köszönhetően jól el is maradt. Az évszázad egyik legnagyobb rejtélye marad, hol volt három és fél évvel ezelőtt az a bő kétezer ember, akik most dugig megtöltötték a helyet, de a lényeg az, hogy ezúttal amolyan osztálytalálkozó-jelleggel tényleg eljött szinte mindenki, aki látni akarta a ’90-es évek egyik legfontosabb és legjobb amerikai rockzenekarát. Sokan még a kínai piacos kockás flanelingeket is előkukázták valamelyik szekrény legmélyéről, hogy teljes legyen a nosztalgia.

időpont:
2009. november 27.
helyszín:
Budapest, Petőfi Csarnok
Neked hogy tetszett?
( 16 Szavazat )

Mindez azért is érdekes, mert a mai Alice In Chains igyekszik nem a múltba révedni. Ingoványos talajon járnak, hiszen Layne Staley több mint hét éve halott, helyén pedig egy olyan frontember áll William DuVall személyében, akinek hangja ugyan hasonlít az övére, kiállása azonban – már csak bőrszíne miatt is – totális ellenpólusa elődjének. A 14 év szünet után szeptemberben megérkezett Black Gives Way To Blue lemez a jelek szerint nemcsak engem győzött meg arról, hogy az új felállásnak nagyon is van létjogosultsága, de mindez távolról sem jelenti azt, hogy osztatlan irányukba a bizalom. Ez azonban minden nagy banda énekesváltásánál így van, és ebből a szempontból igazából lényegtelen is, mi okból kerül sor a cserére: gondoljunk csak bele, Brian Johnsont sokan még ma, egy 30 éves páratlan sikersorozat után sem képesek elfogadni az AC/DC élén, sőt, hogy még extrémebb példával éljek, olyan Iron Maiden rajongók is léteznek, aki a mai napig visszasírják Paul Di’Annót. Most erre mit lehet mondani? Tény, hogy legelöl nem egy sápadt, napszemüveges, hegekkel teli karú fehér srác énekelte az előző évtized leglélekcsupaszítóbb, legmélyebb rockdalait, de hogy ez a négyes Layne nélkül is Alice In Chains, az egészen biztos. Alice In ChainsA dolog eleve ott kezdődik, hogy a megszólalás, a hangzás, Jerry Cantrell dalszerzői stílusa összekeverhetetlen, aminek köszönhetően a friss szerzemények élőben sem lógtak ki a régiek közül, a klasszikusok pedig nem kis részben DuVall kiváló képességeinek köszönhetően tökéletesen szólaltak meg. Ha valakit a keserű és megmásíthatatlan tények ismerete nélkül háttal beállítanak a színpad elé a koncertnyitó Dirtös hármas alatt (Rain When I Die, Them Bones, Dam That River), az alighanem magabiztosan vágja rá, hogy igen, ez Layne, méghozzá remek formában, és netán még azt is megkérdezi, miként sikerült lehozni a heroinról…

A négyes persze tisztában van vele, hogy bizonyítaniuk kell, ezért aztán egy pillanatnyi lazáskodást sem engedtek meg maguknak a valamivel több mint száz perces, előzenekar nélküli koncerten. Eleve az elementáris indítással biztosra mentek – mekkora húzás már a Rainnel nyitni, nem igaz? –, majd jött az Again, a közönség pedig megőrült, és egyből felvette a csapat hullámhosszát. Minden nyitóriffnél, konferálásnál jöttek a nagy felhördülések, elérzékenyülések, a „na most figyelj”-ek, ahogy az az errefelé még sosem látott legendáknál lenni szokott. Nincsenek már olyan sokan, így aztán a speciális hangulat adott volt…

Jerry délután állítólag nem érezte magát túl jól, de ez nem látszott és főleg nem hallatszott rajta, amikor a Your Decision és a Check My Brain kettősénél először állt be középre. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy utóbbi dalt közel akkora őrjöngés és együtténeklés fogadta, mint az első három album klasszikusait. Ezután DuVall nagy pillanatai következtek minden idők egyik legborultabb Alice nótájában, a Love, Hate, Love-ban. Alice In ChainsKomolyan nem értem, mit akar hallani, aki innen bárkit is hiányol… William ráadásul amellett, hogy végig tökéletesen énekelt, frontemberként is jól teljesített. Láthatóan ők is élvezték a bulit és az eufórikus fogadtatást, Mike Inez néhány dal után teljesen bepörgött, és néha még Sean Kinney is megeresztett egy-egy mosolyt az egész hátteret beborító vetítővászon előterében. Utóbbi téren sikerült megtalálniuk az arany középutat: minden dal alatt volt értelme vetíteni, de a zaklatott képsorok, kliprészletek, élő snittek egy percre sem vonták el a figyelmet róluk. A fényjátékot is baromi hatásosan állították össze.

Túl sokat amúgy sem William, sem Jerry nem beszélt, ehelyett csupán lélegzetvételnyi szünetekkel követték egymást a jobbnál jobb régi és új szerzemények. Utóbbiakról nekem élőben is ugyanaz volt a benyomásom, mint a Black Gives Way To Blue hallatán: az A Looking In View vagy az Acid Bubble egy szemmel sem kevésbé AIC-esek vagy jók, mint az It Ain’t Like That vagy a Sludge Factory. Az azonban biztos, hogy a koncert leglibabőrösebb pillanatait minden idők egyik legszebb rockdala, a Nutshell jelentette, a hideg futkosott a hátamon, ahogyan Jerry elővezette benne a szólót… Ezt egyébként más állomásokon nem nagyon játszották, szóval nagy szerencse, hogy nálunk előszedték. Utána pedig remek ütemérzékkel egyből a We Die Young jött.

Setlist:

Rain When I Die
Them Bones
Dam That River
Again
Your Decision
Check My Brain
Love, Hate, Love
It Ain’t Like That
A Looking In View
Nutshell
We Die Young
Sludge Factory
Acid Bubble
Angry Chair
Sickman
Man In the Box
---
Would?
Rooster

A Nutshell mellett később előkaptak még egy meglepetést, méghozzá szintén teljesen morbid humorral: az Angry Chair slágere után a Dirt legbetegebb szerzeménye, az idegeken táncoló, lázálomszerű Sickman következett. Ennek középrészében DuVall megint lealázta a rockénekesi mezőny jelentős részét, hogy aztán szinte észrevétlenül folyjanak át a csapat áttörését meghozó Man In The Boxba, amiben persze legalább ezerkilencszáz ember üvöltötte velük, hogy Jeeeeesus Chriiiiiiist… Itt muszáj megemlékezni a vokálok tökéletességéről, tényleg döbbenetes, milyen minőségben tolták a jellegzetes többszólamú harmóniákat. Ráadásul baromi jól és végre kellően hangosan is szólt a cucc, amikor pedig Will is gitárt ragadott, különösen erőteljesen dörrentek meg. Összességében ugyanakkor nem hiányzott még egy hathúros, Inez basszusa ugyanis majdnem olyan kristálytiszta töménységgel töltötte be a teret, mint egy ritmusgitár. Bizonyára Jerry rossz közérzete miatt játszottak a szokásos három helyett csupán két ráadást, de a banda talán két legklasszikusabb dalára, a Seattle-mozgalom egyik örök himnuszának számító Would?-ra és a továbbra is hidegrázós Roosterre úgysem lehetett volna gombot varrni, szóval sebaj.

Layne Staley kétségtelenül a rocktörténelem egyik legtündöklőbb tehetségű énekese volt, de az Alice In Chains ezen az estén is csak azt bizonyította be, amit már a Black Gives Way To Blue is ékesen példázott: ha valaki nem fél kockáztatni, végzetes tragédiák után is lehet méltósággal és értelmesen újrakezdeni. Megint egy évkoncertje, már a sokadik 2009-ben.

További fotók:
Alice In Chains

 

Hozzászólások 

 
+2 #1 Lju 2014-05-26 13:47
Lassan időszerű lesz egy újabb magyarországi koncert... :-)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.