Shock!

Andris barátom, emlékszel még a (h)őskorra? Amikor a Wolf's Lair Abyss feneketlen feketeségétől megrészegülve elhatároztuk, hogy felfedezzük a Therionnál is brutálisabb muzsikákat. Ennek érdekében az egyetemi gépterem Internetkapcsolattal Rendelkező Számítógépein felgöngyölítettük a norvég black metal korai éveinek sztoriját, majd elképedve csodáltuk, hogy rendelkezhet valaki akkora szerszámmal, mint ami Euronymous nyakában lógott, és tulajdonképpen hogyan lehet valaki ilyen bugyiba rottyantó módon gonosz?! A következő lépés természetesen csak az lehetett, hogy helyközi járatra szálltunk, és a fővárosban beszereztük újkori imádatunk tárgyi kellékeit (szűkös költségvetésünk sajnos nem engedte meg a szöges alkarvédőt és az Euro-style fordított keresztet). Egy új világ nyílt meg előttünk, és akkora lelkesedéssel vetettünk be magunkat az ajtónyíláson, hogy annak okvetlenül fejre esés kellett, hogy legyen a vége. Ritkán ütközünk manapság, tesó, ezért ezúton szólok, figyelj, ez a film rólunk (is) szól!

Persze leginkább Øystein Aarsethről és Kristian Vikernesről szól ez a mozi, az alapsztori unásig ismert, ha nem, akkor is legfeljebb a Google-t kell használni hozzá, szóval nem részletezem. Ahogy afelé sem látom értelmét tapogatózni, hogy ezeknek a manapság fenemód divatba jött, „igaz történet alapján, némi csalással" mottójú filmeknek mennyire van létjogosultsága. A Bohém rapszódiához és a The Dirthöz hasonlóan kezeljük ezt is szimpla játékfilmként, elnéző mosoly kíséretében, és ne az öklünket törjük szilánkosra, miközben azon dühöngünk, hogy de hát ezek hazudnak...

A nonkonformista klipek császára, Jonas Åkerlund szerintem az elejétől fogva pontosan tudta, hogy milyen irányba szeretné elvinni az alapul szolgáló, Michael Moynihan és Didrik Søderlind által jegyzett, hasonlóan élénk vita tárgyát képező könyvben keretbe foglalt történetet a filmvásznon. A '90-es évek legelején járunk, és ha belegondolunk, hogy hőseink ez idő tájt épphogy csak kinőttek a tinédzserkorból, ugyan milyen okból várnánk misztikumban fuldokló, agysebész dokumentumfilmet Åkerlundtól? A leplet le lehet ugyan rántani diszkréten, alig sejtetően is, szerencsére itt mégsem ez a helyzet, és ha a film objektív erényeiről kell szót ejtenünk, hát én ezt említeném első helyen.

Lehetnek ugyanis a skandinávok genetikailag a zenére kódolva, egy frissen nagykorúvá vált fiatalt ott is hasonló dolgok érdekelnek, mint kortársait bármely kontinensen. Nem összekeverendő a zenészi és az érzelmi intelligencia, és a Lords Of Chaos (a magyar címet hagyjuk inkább...) elsősorban az utóbbi tekintetében szolgál fejlődéstörténettel. Mármint visszafejlődésre gondolok, természetesen. Az Oslo-Bergen tengelyen zajló események valahol egészen triviális, tökéletesen lineáris módon torkollnak emberi tragédiák sorozatába, és ez semmiképpen sem vicces dolog. A film viszont nagyon is az, talán csak a vaskalapos, hullasminkben konzerválódott tábor nem merészel majd megengedni magának egy mosolyt, de ők amúgy is teljesen esélytelenül mozognak ezen a terepen. Ebben a zsigerekig hatoló, groteszk humorba ágyazott horrorban van otthon igazán Åkerlund, és ha ehhez hozzáveszem azt a bátorságot, amely ahhoz kell, hogy a színtér hajdani résztvevője harcba induljon egy ekkora sztori demisztifikálása irányába, akkor részemről le a kalappal! A korai Mayhem története ekként talán lekerülhet majd egyszer a bulvár polcáról, és megtanulhatunk olyan egészséges, értő gondossággal állni ehhez a kérdéshez, ahogy a legkomolyabb sebeket elszenvedő norvégoknak már sikerült.

Nincs szó filmtörténeti alapvetésről, csak egy profán, a maga módján remek kikapcsolódást nyújtó szombat esti moziról. Hogy is mondta szakértő kollégám? „Szórakoztató? Az. Elgondolkodtató? Cseppet sem. Igaz? Végképp nem." Vagy a másikuk? „Ha a kronológiához maximálisan ragaszkodó dokumentumfilmet vársz, óhatatlanul csalódni fogsz, ha azonban elfogadod, hogy ez egy remek zenékkel, autentikus díszletekkel és tökéletes színészi játékkal felvértezett játékfilm, akkor minden percében remekül fogsz szórakozni." Mindkettejüknek igaza van ez esetben is. A teljes és megfellebbezhetetlen igazságot úgyis csak Aarseth és Vikernes ismeri, de ha engem kérdezel, a valóság mindig nagyságrendekkel szürkébb és földhözragadtabb a képzeletnél, szóval miért is ne színezhetnénk ki a valódi motivációkat, és hallgathatnánk bestiális hangerőn a De Mysteriis Dom Sathanast? Ez volt az igazi, bukott angyalokat kitermelő hőskor, Andris barátom, szerintem most te is vigyorogsz ezen – és ennek jegyében ugyan hozd már vissza a Rammstein-DVD-met!