Shock!

Adott volt a The Dirt című kötet, amelyet a Mötley Crüe tagjai hathatós (főleg írói) segítséggel adtak ki, majd meglovagolva a Bohém rapszódia sikerét, sietve kinyomták belőle a jó régóta vegetáló, hosszú évek óta készülő filmet, ugyanazzal a címmel, megpróbálva átültetni vizualitásba az írott szó hihetőségét. Nem sikerült.

A filmváltozattal két alapvető gond van. (Nem térnék ki a szavahihetőségre, hiszen már a könyv is inkább egy „hazudj igazat” sémára épült, a film pedig aztán végképp jótékonyan elhallgat mindent, ami napjainkban tényleg kínos lehet, nőveréstől kezdve a satöbbiig.) Kezdem a kisebb rosszal, a színészi játékkal. Nem a mozdulatok, klisés elemek szolgai leutánzásának hiányáról van szó, azzal szinte nem is volt hiba, inkább arról, hogy a négy főhősnek mintha a felvételek előtt adtak volna egyetlen instrukciót. Tekintve a rendező személyét, aki a Jackass című baromságon kívül eddig nem tudott mást felmutatni, ez nem is meglepő. Jeff Tremaine ugyanis a „nyald fel a pisát, kúrd meg a nőt, élvezz el, hányj a sarokba, mutassunk kezdőnek egy squirtinget" felkiáltáson túl inkább rontott az anyagon, semmint javított. A színészeket érezhetően nem instruálták, igazából abban sem vagyok biztos, hogy elolvastatták velük a könyvet. A Mick Marsot alakító Iwan Rheon például annyira nem játszik semmit, hogy minden jeleneténél azt vártam, mikor kezd el kolbászt zabálni, mielőtt-miután levágja valakinek a farkát, mint a Trónok harcában Ramsay Boltonként. (És abban milyen zseni volt!) Bár a párhuzam nem is lenne rossz, ezúttal a harmatgyenge rendezői koncepciót dicséri, plusz a forgatókönyv ötlettelenségét.

És itt a másik gond az alkotással. Adott egy könyv, a maga jótékony öncenzúrájával együtt is meglepően őszinte és ijesztő mondanivalójával. A film az írást mindössze pillanatokig tudja visszaadni. (A „hogyan telik turné közben egy nap" például hasonlított a leírtakhoz, de még így sem érezni azt, amit a betűk adnak, nem az ábrázolás mocskossága, hanem az abból hiányzó érzés, érzet hiánya miatt.) Példák: a kötetben olyan őszintén, annyira gyomorba vágóan, olyan brutálisan ábrázolták Vince Neil kislányának elvesztése utáni érzéseit, hogy a második olvasáskor egyszerűen – és nehezen – átlapoztam, mert nem akartam újraélni a fájdalmát. Éreztem a tehetetlen, néma üvöltést a sorok között. A film ebből egy rendkívül gyenge, szinte már paródiába hajló, felszínes semmit csinált, ahol nemcsak igazi fájdalmat nem látunk, hanem csak a nagy nulla marad rendezőileg, színészileg egyaránt. A másik ilyen pont Mick Mars izületi betegsége. A könyvben döbbenetes őszinteséggel beszél arról, milyen erőfeszítés és mennyi drog kell ahhoz, hogy az ember egyáltalán fel tudjon kelni reggel (délben, este) az ágyból, ki tudjon menni a színpadra, úgy, hogy ne sírjon közben a testét szaggató kíntól. A filmben ebből is alig látunk valamit, Mars szerepe gyakorlatilag lekorlátozódik a szomorú bohóc figurájára, amit még megfejel a Trónok harca fíling.

Mindent számításba véve, a The Dirt nem rossz film, ha valaki arra kíváncsi, milyen volt a hajmetal aranykora, milyen is az igazi szex és drog és rock and roll a kifacsart realitás tükrében. (Szerethető, ahogy Ozzy felnyalja Lee pisáját is a medence partjáról, csak éppen rohadtul nem erről szólt az egész történet, bármekkora imidzs-poén.) Ha valaki az igazságra kíváncsi (amit persze soha nem tudunk meg), az ebből a filmből nem fogja megtudni. Bágyadt kísérleteket látunk a sztárság árnyoldalainak ábrázolására, a drog és alkohol pusztító velejáróira, de nagyjából a South Park szintjén.

Szórakoztató? Az. Elgondolkodtató? Cseppet sem. Igaz? Végképp nem. Kapunk egy zenekar által szponzorált filmet, ami óvatosan őszinte, szemérmesen elhallgató, dühítően kompenzáló. A múlt pénzcsináló, hamis ábrázolása, rendkívül nézhető és imádható formában. Imidzsfilm a javából.

Feszülten várom az Én, Ozzy című színes, szélesvásznú álomkabátot.