Trendek jönnek-mennek, bandák emelkednek fel, majd mennek le a süllyesztőbe, de a metál világában azért akad néhány állandó. Lee Harrison kitartása pedig ezek közé tartozik. A Monstrosity alapító dobosa az egyetlen biztos pont a bandában, és ez már a harmadik album óta így van, mert lassan mindenki kihullott mellőle. Ez már a legkorábbi időkben is így volt, a kettes lemezre (Millennium) is csak a később Cannibal Corpse-ba távozott George „Corpsegrinder″ Fisher énekes maradt a debütáló felállásból (Imperial Doom). Óriási átjáróház a Monstrosity már a kezdetekből, de Harrison mindig megfelelő társakkal tudta pótolni távozó társait. Az az érzésem támad nála, hogy van valami scouting rendszere, ahol tudás, elérhetőség és zenekarba illeszthetőségi tényező szerint rangsorolja a színtér figuráit, és amikor kell valaki, akkor csak egy-két telefonba kerül. Kábé, mint a középelit fociklubok, akik folyton figyelik, mi történik egy szinttel lejjebb, ha legjobbjaikért dominóelven bejelentkeznek a nagyvadak.
Így vagy úgy, nyolc évet vártunk az új Monstrosity-lemezre, ennél többet csak legutóbb sikerült, a The Passage Of Existence ugyanis tizenegy évvel követte elődjét, a Spiritual Apocalypse-et. Tizenkilenc év alatt három lemez nem rohamtempó, nem sietik el a dolgokat, na! Ráadásul az elmúlt nyolc évben a tagság háromötöde megint lecserélődött. Távozott a bandában húsz évet lehúzó betonbiztos basszusalapot jelentő Mike Poggione, a tizenöt évet itt szolgált Mark English szólógitáros és az énekes Mike Hrubovcak is, akinek hangjával és vokalizálásával mindig rendkívül elégedett voltam, ugyanis nagyon szeretem az érthető death metal éneket.
Szerencsére az új tagok, mint vártuk, pontosan tudják és hozzák is azt, ami ide kell. Basszuson igazán el vagyunk kényeztetve, mivel négy éve visszaért a debütálás és a korai korszak vaskos alapjait letevő Mark Van Erp (Cynic, Malevolent Creation), korábban meg a deathes Kelly Conlon játszott ezen a poszton. A lemezen most debütált Justin Walker gitáros is csak stúdióban friss hús, de évek óta itt van, vele egyidőben szállt be az új énekes Edwin Webb is – az ének a zene arca, szerencsére sikerül is a mutatvány. Matt Barnes gitárosnak csak egylemezes múltja van a jelenlegi felállásból, dacára annak, hogy már tizenhat éve penget a Monstrosityben: ő a legrégebbi láncszem Harrison mellett. Apropó, átjáróházak, a Malevolent Creationön is masszívan meglátszik, hogy Phil Fasciana körül nem nagyon ragadtak meg a tagok Brett Hoffmanon és Jason Blachowiczon kívül, el is laposodott az a zenekar szépen lassan, szemben a Monstrosityvel, főleg az említett tagok hiányában. Ezért sem szabad alábecsülni a Harrisonban tagadhatatlanul meglevő emberfeletti alázat és kitartás mellett a megújulás képességét, hogy mindig megfelelő társakat találjon.
A hangzás autentikus Morrisound, de nem viszik túlzásba a hagyományőrzést, ez a hangzáskép amúgy is a leginkább kortalanok közé tartozik a metálvilágban. Nem poros vagy archaikus, illik ehhez a zenéhez, és nem is állhatna közelebb az ideálishoz. A négyfős produceri csapat nagyszerű munkát végzett: Jason Suecof felelt a ritmusszekcióért, hárman pedig az énekért és gitárért. Jim Morris már számtalanszor letette névjegyét a stúdió tulajdonosaként, Mark Prator is régi motoros errefelé (ő bizony az Iced Earth valamikori dobosa), ahogy BJ Ramone is (utóbbi Savatage/TSO-, valamint Iced Earth-, Jag Panzer-fronton kapcsolódik a stúdióhoz). Erőteljesen és tisztán szól a lemez. A borító az indonéz származású Bvllmetalart műve, a szürke szín is érdekes, meg a hengerszerű démoni arc is a közepén – különleges festmény, egyből felkaptam rá a fejem.
Ahogy elindul a majdnem hétpercesre hizlalt nyitány (Banished To The Skies), lehet érezni, hogy a lemez zeneileg sem olcsó receptre készült, szépen megkomponált a felvezetés: középtempósan kimért riffek, rendkívül dallamos, már-már elegánsnak mondható részletekkel, de a blastolós dobolás is méltósággal teli – ritkaság az ilyen. Ellenben a klip eléggé szokványos, zenekar-játszik-valami-színeffektussal-néha-megbuherálva jellegű, semmi különleges. A Monstrosityben a közelmúltban feltűnt dallamos szólózást eddig Mark Englishnek tulajdonítottam, de úgy néz ki, nem csak az ő érdeme volt a The Passage Of Existence ízléses gitározása. Ugyanilyen nagyszerű, jól átgondolt, szépen kiérlelt, dallamos futamokat találunk most a Screamsen is (Fortunes Engraved In Blood). Persze nem csak ez határozza meg a hangzásképet. Harrison hiperaktív dobolása mindenhol ott van, blastjei élményszámba mennek (Blood Works), nagyszerű pörgetései, szögelése egyéni karaktert ad a zenének (Vapors). A tekintélyes súlyú, örvényszerű riffek (Spiral) is kiválóan szolgálják a hangulatot, de harmóniák is feltűnnek, kimért tempóval főként érdekesek ezek (The Thorns). Akadnak szögelősebb, direktebb tételek is (The Colossal Rage – szintén klipes, a zenekar játszik a vörös fényfüggöny előtt), basszuskiállásokért sem mennek a szomszédba (The Atrophied) – pontosan így kell ezt csinálni.
Ideális death metal ez, mert viszonylag fogós, hallatszik a hangszeres hozzáértés, de kimondottan technikásnak nem mondanám. A dallamok ízléses használata miatt nem fogható rá, hogy különösebben brutális vagy nehezebben emészthető, ugyanakkor meg egy floridai death metal veteránra azt sem lehet ráaggatni, hogy kimondottan dallamos lenne. Nincsenek nagyon meredek, Suffocation-jellegű breakdownok sem, egyszerűen csak olyan death metal, amilyet mindenki el tud képzelni, aki hallott már floridai klasszikusokat – és ezt a lehető legjobb értelemben mondom. Az anyag pont azzal a képességgel nyer nagyot, hogy hallgattatja magát: egy jól megírt és jól eljátszott anyag ebben a közismert stílusban még akkor is érték, ha semmi „újat″ nem nyújt, de mindezt stílussal teszi. Egyszerűen minden működik rajta, a szögeléssel támogatott, béltaposó riffektől (Spiral) a szintis hangulatokig, lassú betonozásig vagy becsukott szemmel elalélós, bluesos szólókig (The Dark Aura). Ez pedig elég széles repertoár, az egyik legtágabb talán, amilyent death metal lemezen el lehet képzelni. (Akusztikus instrumentálisok meg ambient hangulatok nincsenek mondjuk, mint a Morbid Angelnél néhanapján, de azt nem is vártam.)
Ez a Monstrosity harmadik lemeze a Metal Blade-nél, és sem a rajongótábor, sem a kiadó nem panaszkodhat a végeredményre: ez egy erőtől duzzadó death metal album, a stílus minden velejárójával, színes, fogós és meglehetősen változatos dalszerkesztéssel. Ha szereted a Cannibal Corpse-ot, a Brutalityt vagy a '90-es évek amerikai death metal klasszikusait (a Monstrosity első albumait is beleértve), itt a helyed. Ha pedig csipetnyivel több dallamot is elviselsz, akkor egyenesen irány megfülelni a lemezt. A stílus minden szimpatizánsa tartozik néhány hallgatással ennek az albumnak, ugyanis minden belefektetett energiát meghálál. Remélem, hogy nem kell újabb nyolc évet várni a következőre...
