Shock!

október 28.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Go ahead and jump: Eddie Van Halenre emlékezünk

evh_1Október 6-án elment a legnagyobbak egyike: elveszítette a rákkal vívott harcot Eddie Van Halen. Minden idők egyik legfontosabb és leginnovatívabb rockzenészét 65 éves korában érte a halál, és az azóta is szüntelenül záporozó megemlékezések csak azt mutatják, amit amúgy is tudtunk: Eddie munkássága így vagy úgy, de gyakorlatilag mindenkire hatással volt, aki valaha is a színtéren mozgott. Természetesen a Shock! szerkesztősége sem kivétel ez alól, így megpróbáltuk összeszedni a gondolatainkat, hogy személyesebb hangvételben is elbúcsúzzunk a zsenitől, aki nélkül nemcsak a rock és a metál világa festene garantáltan teljesen másképp, de a szélesebb értelemben vett könnyűzene térképe is.

Valentin Szilvia: Nagyon sokáig teljesen biztos voltam abban, hogy a legelső találkozásom Eddie Van Halen játékával Michael Jackson Thriller lemezére készült Beat It című dalon keresztül történt, noha akkor még nagyon sok év választott el attól, hogy tudjam, ki játszotta ott azt a fura gitárszólót. Már akkor ösztönösen vonzódtam a gitározósabb zenék iránt, és amikor tizenpár évesen egy használt boltban megvettem a Thrillert, a Thriller/Beat It/Billie Jean hármast végtelenítve hallgattam külön egymás után. Aztán kicsit később jött a Jump, amit már valahol valakinél az MTV-n láttam. Még persze ekkor is a dal egésze ragadott magával, meg ugye akkoriban (és még évtizedekig utána) ki nem ugrálta magát csatakosra a Jumpra milliószor? A Vissza a jövőbe ikonikus Darth Vader-jelmezes, walkmanes jelenetét se feledjük, ami sokak számára ismertté tett néhány taktust EVH csak rá jellemző világából.

Jó néhány évvel később, amikor a Poundcake klipet (fúróval gitározni???) megláttam a csajmágnes Sammy Hagarral, nem tértem magamhoz attól a daltól (bár ez máig így van), és alapmű lett a baráti társaságunkban. Akkoriban kevés vinylt tudtam megvenni, de a For Unlawful Carnal Knowledge-nek nem tudtam ellenállni, és nem sokkal később már pattogósra hallgattam. Azóta is úgy ragadt bele a fülembe, a klasszikus „bakelites hangzással", itt-ott sercegéssel, a mai napig vissza tudom idézni bármikor a belső hangrendszeremen. Felfogni nem tudtam azt a gitárjátékot, szólókat, hangzást, könnyedséget, és persze elindított azon az úton, hogy a korábbi lemezeket is meg kell ismernem.

Szóval teljesen biztos voltam benne sokáig, hogy ezek voltak az első Van Halen-élményeim, aztán amikor visszaástam az alapokhoz, rájöttem, hogy te jó ég, hiszen én a legelső Van Halen-lemezt még kábé a '80-as évek legelején hallhattam, hiszen a tesóm ezt is felvette szalagra – vagy kazettára, ez már ködös. És akkor beugrott, hogy bizony a Van Halen logója is azért ismerős, mert tesóm falán róluk is volt fénymásolt kép, ceruzával gondosan körberajzolt logóval. Ezért voltak olyan barátian ismerősek nagyon sok évvel később az első album dalai.

Számomra mindig a Hagar-éra albumai voltak a top-lemezek, DLR antihangját sosem tudtam szívből megkedvelni, persze van sok olyan dal, amit nagyon szeretek a Roth-érából, de unalomig hallgatni kizárólag a Hagar-féle lemezeket vagyok képes. Annak ellenére, hogy mindig kimondottan „rajongó" típus voltam, Eddie Van Halenre valahogy mindig óvatos távolságtartással tekintettem, hiszen ő egy ufó, egy másik dimenzióban élő fickó volt, aki valahogy idekeveredett, és megreformálta a rockgitározást. De ehhez hozzátartozik, hogy az általam kedvelt felállás is széthullott a '90-es évek közepére, így nem nagyon volt már miért rajongani, és az akkori és későbbi történelmük, illetve EVH szomorú szétesése fényében sajnos esélytelenné is vált, hogy bármikor lássam színpadon. És persze ki nem próbálkozik meg gitározás-tanuláskor valamiféle tappinget előcsiholni a hangszerből? És ki nem volt boldog a „majdnem úgy szól, mint..." gondolatoktól, pedig hát nagyon nem, de mégis valami halvány fuvallatot megérezhettünk abból a másféle, húrok által keltett világból.

Akármilyen patetikusan is hangzik ez: kihullott még egy alaptégla abból az egykor erős, büszke falból, amit rockzenének hívnak. Még egy legenda, aki túlnő a halálán: köszönöm, Eddie Van Halen, hogy te is olyan csodás zenei táplálékot adtál – és a felvételeken keresztül még adni is fogsz...

Draveczki-Ury Ádám: Kisgyerek voltam még, amikor napi rotációban szólt mindenütt a Beat It és a Jump, így fogalmam sincs, melyikben hallottam először Eddie Van Halent, de már csak életkori okokból is száz százalék, hogy a kettő közül valamelyikben. Természetesen nem kötöttem össze őket, de imádtam mindkettőt, és mivel már viszonylag fiatal életszakaszban is betűfanatikus voltam, aki minden kezébe kerülő újságot, magazint átböngész, utána az elegáns csengésű, jellegzetes névbe is viszonylag korán belefutottam – Van Halen, gitár, tiszta sor. Később aztán, miután beszippantott a rockzene, a Balance lett a csapattól az első teljes nagylemezem már a megjelenés idején, amit a Don't Tell Me (What Love Can Do) klip alapján szerzett be egyik barátom kazettán, én meg azonnal átmásoltam tőle. A hatás frenetikusnak bizonyult: széthallgattam az albumot, meg persze a következő években apránként begyűjtött továbbiakat is. Az ember 14-15 évesen még másként füleli a zenét, mint később, de itt azért nem volt nehéz már elsőre is megfelelően a helyükön kezelni a hangszereseket, és tizenévesen is egyértelmű volt: Eddie Van Halen nem abban a dimenzióban él, mint más gitárosok, vagy egyáltalán, más emberek. Emlékszem, hányszor tekertem vissza a szalagot az olyan apró momentumoknál, mint például a Don't Tell Me riffjének a dal végén hallható staccato megvariálása (már attól libabőrös lettem, hogy leírtam ezt most), netán az Amsterdam záró, lekevert szólója. A Baluchitheriumról pedig már akkor is az jutott eszembe: egy teljes lemeznyit is simán el tudnék hallgatni ilyesmiből. Pontosabban: akár abból az egyetlen dalból is elviseltem volna egy 40-50 perces változatot, amit Eddie végigszólóz.

Sokakkal ellentétben nem szeretem egymással szembeállítani a Roth-érát és a Van Hagart: egy tőről fakadnak, de mindkettő más, így mindkettő másért jó. Úgy gondolom, a két korszak közötti nyilvánvaló eltérés mellett is a rocktörténelem egyik legtökéletesebb, leggördülékenyebb váltásáról beszélhetünk, az ufonautaként zenélő hangszeres trió pedig így is elválaszthatatlanul összekapcsolja a kettőt. De személyesen azért a mai napig a Balance a kedvenc soralbumom a csapattól. Úgy gondolom, a F.U.C.K. és ez a lemez jelentette a gépezet csúcsra járását, a teljesen el- és felszabadult, elképesztő kreativitású, érett Van Halen virágkorát. De hogy rögvest erősítsem a másik oldalt: egy '80-as évek elejéről származó koncertfelvételt meg egyenesen sokkoló megnézni tőlük, mert egyszerűen sehogy sem volt szintben a kortársakkal, amit látsz és hallasz. Még a szétnyúlt VHS-ekről bedigitalizált, ótvar kép- és hangminőségű videókból is színtiszta mágia árad. Nem csoda, hogy a Van Halen szó szerint emberek millióival szerettette meg azokban az években a rockzenét, és persze az sem, hogy aki egyszer látta őket a kezdeti érában, onnantól fogva jó eséllyel gitáros akart lenni. Miközben a bandát a színpadon minden idők egyik leghatalmasabb, legvalószínűtlenebb módon isten-szerű frontembere vezette, akinek karizmájával legfeljebb Robert Plant vetekedhetett a műfaj története során. Bizony, Eddie a maga pillanataiban simán túlragyogta még David Lee Rothot is – az egyszeri zenehallgató számára is.

Alighanem ez volt egyébként EVH titka: rajta egyszerűen nem volt mit vitatkozni, és ehhez sem rockrajongónak nem kellett lenni, sem gitárosnak. Kiállt a színpadra, odatűzte a cigit a hangolókulcsok közé, aztán soha nem látott könnyedséggel olyan futamokat villantott, amiktől mindenkinek leesett az álla. És most nemcsak a tappingről meg a nagy tekerésekről beszélek, hanem minden más egyébről is. Nekem például mindig a When It's Love szólója volt tőle az egyik kedvencem: egy rövidke, inkább a hangulatra rámenő kis valami, ami a dal egészét tekintve jóformán jelzésszerű. Mégis maga a megtestesült tökéletesség, amit hallunk abban a tizenpár másodpercben. Olyannyira, hogy a halálhír utáni reggelen elindítva ki is kellett kapcsolnom, mert garantáltan elsírom magam, ha végigmegy. És ha már itt tartunk, említsük meg: noha – érthető módon – az utóbbi napokban is mindenki elsősorban az Eruptionnel és társaival dobálózott, Eddie-nek ritmusgitárosként is mindössze nagyon kevés párja akadt ezen a bolygón. Komolyan, magyarázza meg nekem valaki, honnan és miből következett negyven évvel ezelőtt abban a formában az Unchained vagy a Mean Street! Nem fog menni. Egyáltalán nem túlzás, amit Nikki Sixx mondott róla most, vagyis, hogy szerepét, jelentőségét tekintve Eddie Van Halen volt a rockgitározás Mozartja: a teljesen öntörvényű, önmagában álló, saját, egyszemélyes kategóriáját megteremtő zseni, aki mintha csak a semmiből bukkant volna fel, hogy aztán mindent megváltoztasson. De mondhatnám hasonló párhuzamként Einsteint és a fizikát is. Eddie gyakorlatilag újrarajzolta a rockzene és a rockgitározás határait, átírta a szabályokat, és ebben semmi túlzás nincs. Nem véletlenül istenítette műfajtól függetlenül gyakorlatilag mindenki.

Persze földrengető hatás ide vagy oda, nem akarok úgy tenni, mintha Eddie tragédiája igazán nagy paradigmaváltást jelentene a mai rockban. Elment a műfaj valaha élt egyik legnagyobbja, nem mellesleg az egyik örök kedvenc gitárosom – aki azonban az utóbbi két évtizedben már nem volt a színtér igazán aktív szereplője. Azt az egy balul elsült Van Hagar-turnét, aztán a hosszas kihagyás után nagy lendülettel indult, majd törvényszerűen gellert kapott DLR-es periódust legalábbis ne tekintsük érdemi jelenlétnek. Még akkor sem, ha utóbbi időszakban borzasztóan reménykedtem, hátha végre megint áteszi őket a fene Európába. A sors másképp akarta – én pedig sosem láthattam élőben, a színpadon Eddie Van Halent, mint ahogy komplett rock- és gitárfanatikus generációk számára sem adatott meg ez az élmény. Mindez pedig csakis odáig vezethető vissza, hogy a '90-es évek közepén, Ed Leffler menedzser halálával szétesett a gépezet, és utána már senki sem volt képes egyben tartani a hatalmas egókat. Mert kár lenne tagadni: súlyos figurákról volt itt szó, és maga Eddie is nem egyszer átbucskázott a zseniket és az őrülteket elválasztó vékony határvonalon. Rettentő szomorú, hogy a 21. században mindössze egyetlen lemeznyi dalban hallhattuk ezt a kiapadhatatlan kreativitású innovátort. De valahol ez is így volt megírva. Bele kell törődnünk. Mint ahogy abba is, hogy előbb-utóbb minden régi nagy ikonunk eltávozik.

Már most látom: Eddie esetében ez nekem jóval nehezebben megy majd, mint a hasonló esetek többségében.

Bertli Zoli: Az ember valahogy megérzi, mikor él meg fontos pillanatokat. Arra ugye mindenki emlékszik, hol volt, mit csinált 2001. szeptember 11-én, az tipikusan ilyen. És van, amikor az élők sorából távozik valaki, akinek tevékenysége, gondolkodása, vagy épp művészete óriási hatással van az azután következőkre, amikor tudjuk, hogy nélküle egészen másmilyen lenne. Ilyen volt a zenében Jimi Hendrix, aki után minden gitáros úgy akart játszani, mint ő, majd jöttek nagyon tehetséges követői, akiket magasztalt a közönség. És egyszer csak jött Eddie Van Halen. Senki nem tudta eleinte, hogy mi van. Mi ez, ami szól, hogy szól így, mi ez a fergeteg, mik ezek a hangok, és hogy lehet valami ilyen gyors... Hogy lehet ennyire menő valami, és ennyire új. Eddie Van Halen teljesen egyértelműen, senki által nem vitatva megújította a gitározást, megújította a rockzenét. Ez hatalmas szó, már önmagában az, ha valamiről nincs vita, ha valami ennyire egyértelmű.

Sose, egy napig se voltam a Van Halen zenekar rajongója. Nem tetszett, ahogy szóltak, a dalok nem túlzottan voltak megkapók számomra, Eddie gitárhangzása nekem túl hideg volt, és bár kétségkívül óriási színpadi jelenség Dave Lee Roth, de az éneklése rövid távon is felbosszant. Viszont egyetlen másodpercre se vitattam sosem, hogy a holland gitáros felbukkanása és munkássága pontosan olyan mértékű beavatkozás a rock világába, mint amit mondjuk Biró László József véghezvitt a golyóstollal a kézírás terén. Igen, tudjuk, a húrok nyomkodása, azaz a tapping se egyik napról a másikra született meg, Eddie előtt is művelték, csak épp azt nem hard rocknak hívták. Vagy nem úgy gondolták. A technika pedig csak egyik összetevője a Van Halen-iskolának. A másik a folyamatos fejlődés, az arányérzék, az, hogy a technikai trükkök közül mégiscsak dalok születnek, és hát a védjegy-mágia. Hogy meghallod, és tudod: ő az. Megismered a felhangokból, a visítás módjából, a nyújtásból, a tremolózásból, mindenből. Elvitathatatlan.

Régóta kedvelem az instrumetális gitárzenét, aránylag tájékozott vagyok azt illetően, kik alkotják az elitet, kik az úgynevezett „hősök", és kik azok, akik már csak a kitermelt vonal. Namármost, ezen zenészek ideáljainak halmaza eléggé sok közös elemet tartalmaz, az idősebbeknek Hendrix adta a kezdő lökést, vagy épp Blackmore, a fiatalabbaknak Yngwie, de akit kivétel nélkül megemlítenek, az Eddie Van Halen. Van Halen játékában jelen van a blues, a gyorsaság, a virtuozitás, a tempó, a shuffle, a visszafogottság és a bolondság egyaránt. Ez mind benne volt a gitárvilágnak sokkot okozó Eruptionben. Vagy ki ne emlékezne arra a jelenetre, amikor George McFly fülére Darth Vader – a Vulcan bolygóról – rátette a fülhallgatót, majd odapörkölt azokkal az „űrbéli hangokkal", hogy azzal a kegyetlen zajjal kiolvassza az agyát, ha nem megy el a Mélytengeri Varázs bálba? Edward Van Halen kazettája volt. A zenekar nem engedte felhasználni saját zenéjüket, azonban az örökké bolondozó Eddie személyes hozzájárulását adta, hogy a készítők átvegyék néhány figuráját.

Eddie-ről nem is nagyon látsz olyan képet, amin ne vigyorogna. Mókás volt a gitárján, és cinikus volt a rákkal, még akkor is, amikor látni lehetett: nincs nagy formában. Szó szerint nemzedékek táplálkoznak abból, amit maga után hagyott. Nem hiszem, hogy kell ennél nagyobb elismerés.

Cseke Feri: Van az a hangszer, amit a rockzenét szeretők csak így egymás között úgy becézgetnek, hogy gitár. Lehet vele sok mindent csinálni: hangokat kiadni, hírnévre szert tenni, közutálat tárgyává válni, csajokat felcsípni általa, gyűjtögetni, újrafesteni, szoba falára bútordarabként kiakasztani, az elektronikáját szétbarmolni, eladni és visszavásárolni, sarokba állítani és nézegetni. Ezen kívül lélektelenül füstölgő, gyorsan pörgő hangokat, s ugyanakkor fájdalmasan mély érzelmeket is lehetséges vele kifejezni, s nem utolsó sorban dalok komponálására is tökéletesen alkalmas. A földön élő cirka egymilliárd gitáros közül majdnem mindegyik a fent felsorolt szerepkörökben kapcsolódik a hangszeréhez. Nagyon kevés az olyan istenadta tehetség, aki képes kilépni a gitározás általánosan elfogadott keretei közül, és forradalmasítani a dolgokat. Akire nem csupán gitárosok, zenészek és rajongók százezrei néznek fel, hanem szinte mindenki, aki hallott már valamilyen muzsikát megszólalni. Eddie Van Halen egy volt az ilyen kivételes tehetséggel megáldott művészek közül, aki a lehető legbensőségesebb kapcsolatot ápolt a hangszerével.

Mint ahogy az én generációmhoz tartozó ifjak nagy része itt Európában, jómagam is először a '80-as évek közepén szembesültem Eddie játékával, azonban nem a legtöbb embert beszippantó megasláger Jump nótával, hanem az ugyanerről a lemezről származó Hot For Teacher asztalon táncolós klipjével. Azonnal magával ragadott az a pozitív hangulatú boogie rock'n'roll, és mindaz, ami a dal fergeteges hangulatából áradt, a gitáros érzelmi végleteket kifejező, visszafogott-kirobbanó játéka pedig folyamatosan mosolyt csalt az arcomra. Itt tudatosult talán először bennem, hogy az ördögi technikát és az érzelmeket tökéletesen össze lehet olvasztani egy hangszeren úgy, hogy ne tudjunk még csak szőrszálat sem hasogatni egyik, vagy másik rovására. A gitáros védjegyévé váló tapping technikával is itt találkoztam először, és többek között ez az élmény vezetett oda, hogy később magam is a hangszer megszállottjává váltam. Az igazság persze inkább az, hogy Eddie-t Michael Jacksonnak a Toto zenészei által rögzített Beat It dalában hallottam először szólózni, csak ekkor még nem tudatosult bennem, hogy ő az. A komolyabb ismerkedéshez és a Van Halen korábbi lemezeinek felkutatásához viszont egyértelműen az említett klipnóta adta meg a kezdő lökést.

A '70-es években kábé senki nem gitározott úgy rockzenét, ahogyan Eddie. Az azóta több generáción is átívelő pályán mozgó gitárhősök Steve Vaitól, Nuno Bettencourtön keresztül Pete Lesperance-ig mind-mind a holland zseni frissített, továbbfejlesztett változatai. Elég csak odafigyelni Vai tremolós bűvészkedéseire, Nuno elképesztő sebességére vagy Lesperance tompított játékára, mindegyikkel szembesülhettünk már jó pár évtizeddel ezelőtt Eddie-nél. Nem túlzás azt állítani, hogy gyakorlatilag ő formálta a ma élő rockgitárosokat olyanná, ahogyan jelenleg gitároznak, s amelyhez extra adalékként csapjuk hozzá a saját márkanevet, a saját maga által átépített hangszereket, illetve a tökély hangzást nyújtó 5150 erősítőt is, a hozzá tartozó pedálokkal.

Egyedül talán önpusztító élete volt az, ami nem lehet, és nem is kell, hogy követendő példa legyen... bár tudjuk, hogy az igazán nagy géniuszok általában mindig a kockázatos végletek felé sodródnak a harmonikus és kiegyensúlyozott életre törekvés helyett. A világsztárságnak, a felbecsülhetetlen hagyaték és a tehetség e globális elterjesztésének bizony meg kellett fizetni az árát. Az örök hála a legkevesebb, amivel tartozunk neked, Edward király! Élj tovább a hangokban, s légy inspirációja az elkövetkezendő generációknak is!

Danev György: Emberemlékezet óta nem sírtam, de szerda reggel, amikor megláttam Ádám egyszavas üzenetét, bizony eltört a mécses. Olyan érzés volt, mintha egy családtagom távozott volna az élők sorából. Persze, ha jobban belegondolok, családtagnak is tekinthetem Eddie Van Halent, hiszen eddigi életem 43 évéből úgy 29-et együtt töltöttünk el. Emlékszem, még egészen kissrác voltam, amikor valami tévéműsorból fél füllel kihallottam, hogy van egy gitáros, aki két kézzel játszik a hangszer nyakán. Zenetanár dédapám révén már akkor megvolt bennem a hangszerek iránt vonzalom, úgyhogy elraktároztam az információt.

Évekkel később, egészen pontosan 1991 októberében aztán a tévé közvetített egy focimeccset, amit jó szokásomhoz híven fel is vettem VHS-kazettára. Még azt is tudom, hogy Németország-Világválogatott gálamérkőzés volt, ami leginkább azért maradt emlékezetes, mert a két félidő közötti szünetben leadták a Poundcake klipjét az akkor vadiúj F.U.C.K. albumról. Akkoriban kezdtem kapizsgálni a rockzenét, a beugró csapatok közül épp csak túljutottam a Priesten és a Scorpionson, a klipben látottak azonban nagy hatást gyakoroltak rám. Szerencsémre egy nálam pár évvel idősebb barátomnak már akkor komoly lemezgyűjteménye volt, így el tudtam kérni a lemezt, ahogy a 5150-t és az OU812-t is. Persze azonnal átmásoltam kazettára mindet. Aztán megjelent a Right Here, Right Now koncertalbum, amit dupla kazettán vettem meg, és ott billent át bennem valami: egyszerűen nem tudtam nem figyelni a gitárosra, aki valami egészen elképesztő könnyedséggel és felszabadultsággal játszotta a végtelenül mókás, ugyanakkor döbbenetesen rafinált témákat. Szó szerint széthallgattam az anyagot: a szalagok olyan mértékben használódtak el, hogy egy idő után már folyamatosan hullámzott a hangmagasság, ezért újra be kellett szereznem a cuccot. Imádtam, ahogy Eddie gitározott. A szó legszorosabb értelmében játszott a hangszerén, egyszerre volt cirkuszi bohóc és lélegzetelállító, sosem látott kunsztokat produkáló artista. A hatására teljesen beleborultam a virtuóz rockgitározásba, elkezdtem falni Malmsteen, Satriani, George Lynch, Jason Becker, Al Di Meola és Randy Rhoads munkáit, Eddie azonban akkor is külön dimenzió maradt, miután felgöngyölítettem mindent és mindenkit. Dalszerzői zsenijével és kiapadhatatlan kreativitásával ugyanis senki nem versenyezhetett. És akkor még nem is beszéltem a legendás brown soundról, ami számomra mind a mai napig a világ legcsodálatosabb gitárhangzása maradt.

A '95-ös Balance lemezt már epekedve vártam, a turné pensacolai nyitányán készített koncertfilmet pedig legalább százszor láttam, az viszont most is nagyon fáj, hogy azon a nyáron nem volt lehetőségem kimenni Ausztriába megnézni őket a Bon Jovival közös turnén. Eddie utolsó két, mentális és fizikális hullámvölgyekkel, betegségekkel és fájó inaktivitással terhelt évtizedét nyilván nem volt olyan jó végigkövetni, mint az azt megelőző éveket, az egyetlen 2000-es évekbeli – és szerintem nagyon erősre sikerült – stúdióanyag azonban még keltett némi hamis illúziót, hogy hátha ad még nekünk némi lelki táplálékot, hosszú évekre elég útravalót. De nem... Noha kerülte a nyilvánosságot, nem sokat tudtunk egészségi állapotáról, a tavaly készült fotók láttán azért sejteni lehetett, hogy nincs minden rendben: míg 2015-ben Jimmy Kimmel műsorában még egy jó karban lévő Eddie tolta az Unchained halhatatlan riffjét, addig azokról a képekről egy elgyötört, sokat szenvedett öregember nézett vissza. Szóval igen, lehetett rá számítani, hogy záros határidőn belül feladja a harcot a betegség ellen, de így is valami egészen döbbenetesen rosszul érintett a halálhíre. Olyannyira megviselt, hogy nem is akartam hallgatni a lemezeit. Aztán csak elővettem az összeset, és még ma is az szól.

Igen, vannak dolgok, amelyek soha nem változnak meg egy ember életében. Eddie Van Halenhez fűződő viszonyom az egyik ilyen. Köszönöm azt a felbecsülhetetlen értékű, megfoghatatlan kincset, amit adtál, ami meghatározta legszebb tinédzseréveimet és zenei szocializálódásomat. Nélküled biztos nem lennék ugyanaz az ember, aki ma vagyok. Nyugodj békében, Edward király.

Kiss Gábor: Eddie Van Halen esetében szinte magától értetődik olyan szavakkal dobálózni, mint virtuóz, innovatív vagy megkerülhetetlen. És az is tény, hogy ha valaki, akkor ő maximálisan rászolgált a „minden idők egyik legnagyobb hatású gitárosa" kitételre is. Számomra azonban sokkal inkább azért volt óriási kedvenc, mert róla akkor is kapásból tudtad, hogy zseniális, ha tök hülye vagy a gitározáshoz. Eddie Van Halenről akkor is egy perc alatt lejött, hogy úgy játszik, mint senki más, ha azt sem tudtad, melyik végén kell bedugni a hangszert. Teljesen nyilvánvalóan és megkérdőjelezhetetlenül különleges volt.

Közös történetünk valamikor 14-15 éves koromban kezdődött a Twister betétdalaként megjelent Humans Beinggel, illetve szinte ezzel egy időben az aktuális nagylemezzel, a Balance-szel. A mai napig ez a legnagyobb kedvencem tőlük, de az évek során természetesen szépen visszaástam a Van Hagar-korszak előtti anyagokhoz is. Ma már nehezen tudnám megmondani, mi ment le tőlük a legtöbbször itthon – a „David Lee Roth vagy Sammy Hagar?" kérdés előtt pedig bizonyosan kapitulálnék –, de ha mégis ki kellene választanom A Nagybetűs Van Halen-nagylemezt, a Balance lenne az.

Emlékszem, mikor először beleakadtam a zenéjükbe a Music Boxon a már említett Humans Being klippel, egy csapásra beléjük szerettem. Persze Sammy Hagar hangja volt az első kapaszkodó, de rögtön éreztem azt is, hogy ez a gitáros faszi valami egészen kivételes figura. És ez az érzés később nagyon hamar bizonyossággá, a Van Halen pedig életem konstans részévé vált. Eddie zenéje továbbra is elkísér majd, mégis úgy érzem, hogy 2020. október 6-án, Eddie Van Halen halálával korábbi életem egy része is végérvényesen eltűnt.

„You wonder why your life is screaming // Wonder why your Humans Being // Shine on, shine on // Shine on, shine on // Humans //Humans being"

Pálinkás Vince: Sokat gondolkodtam, hogy mit írjak, de aztán betettem a Van Halen II-t, hátha eszembe jut valami. Végül semmi ihlet nem jött, csak ugyanazok a gondolatok, amik a korai VH első hallgatásakor: hát ez kurva jó! Ahogy a gitár szól, ami belőle szól, ahogy az egész zene szól, és ahogy fülessel rájössz, hogy jéé, Eddie az egyik csatornán, Michael a másikon szól. Az a ripacskodóan zseniális ének, a vokálok, a ritmusok és mindez egy kora huszonéves irányításával (nem csökkentve persze a producerek érdemeit) – egyszerűen hihetetlen, hogy több mint negyvenéves zenéről beszélünk, annyira frissnek, modernnek hat ma is. Ez huszoniksz éve sem volt másként: akkor én már jóideje ismertem és szerettem a Van Hagart, különösen a hibátlanul slágeres Balance lemezt (később az agyasabb, tartalmasabb F.U.C.K. is legalább annyira hozzáérett, csupán öregedni kellett hozzá egy kicsit), de a Roth-éra forradalmisága jobban beütött. És itt, Európában mi talán csak akkor fogtuk fel, mekkora zenekar volt odaát a Van Halen már az elején, amikor a Roth-reunion turnék programját nézegettük, hiszen megtehették azt, hogy kompletten ignorálják a teljes későbbi – szintén elképszetően népszerű – érát.

Eddie tehát kiteljesíthette mindazt, amit kortársa, Randy Rhoads nem tudott korai halála miatt, és ezért mind az utána jövő gitárosgenerációk, mind a közönség hálás lehet neki. Azt persze nem tudom pontosan, hogyan oszlott meg a dalszerzés, de szétgitározva soha semmi nem lett, és talán soha nem is merült fel, hogy Eddie szólólemezt készítsen, annyira zenekarban gondolkodott. Nyilván nem kilóra mérik, de ennél szomorúbb és szimbolikusabb eseménye nem nagyon volt és lehet már idén az amúgy is megtépázott rock könnyű szórakoztató zenei színtérnek.

 

Hozzászólások 

 
#25 cápaidomár 2020-10-17 14:44
Idézet - Equinox:
Idézet - cápaidomár:
Idézet - Equinox:
Meglepve látom, hogy a banda legnagyobb számát, az Ain't Talkin' 'buot Love-ot még nem említette senki. A megemlékező cikkírók sem. Szerintem a kezdőtéma az amerikai hard rock legnagyobb riffje, nekem földöntúli kedvencem.

Nekem is. Ki is posztoltam megemlékezéskén t. Imádom azt a gitártémát.

Nekem telefonos csengőhangom is volt, arra van kitalálva kb. Egy ember ismerte fel a kb egy év alatt amerre mászkáltam. És ezt nagyon keveslem.
Amúgy másik különleges élményem ezzel kapcsolatban, hogy samplerezte ezt sok elektro előadó is, Apollo 440 is pl, ez akkor tűnt fel, amikor egyetemi bulin feltűnt (csak fogyasztói zene mindenhol), hogy van egy riff, amit ismerek. Ez volt az. Ain't Talkin' 'bout Dub.


Én konkrétan így ismertem meg azt a dalt. Az Apollo 440 feldolgozásból.
Idézet
 
 
#24 Exclusive Shots 2020-10-15 14:04
David Lee Roth egy állat. Nézzétek meg ezt:

https://youtu.be/oK911bC60sU

Ez agykárosító jellegű produkció... de mutatja a motivációját. Jackass korszakban járunk.

2015ös koncert kurvajó, csak egy parókát tettek volna rá. :D
Idézet
 
 
#23 Exclusive Shots 2020-10-15 13:58
Alex úgy nézett ki régebben mint egy gengszter. Láttátok, ahogy faterjuk nyomja a tapping-ot? Beszarás

https://youtu.be/DR3tGulLv88
Idézet
 
 
#22 kamikaze 2020-10-12 20:19
Idézet - Claudius Oltarimanus:
Idézet - kamikaze:
Idézet - Equinox:
Meglepve látom, hogy a banda legnagyobb számát, az Ain't Talkin' 'buot Love-ot még nem említette senki.

Jogos, itt azonban az is megvan 17,18-tól! Ez az egyik legjobb felvétel Eddie utolsó éveiből, talán a legismertebb korai nótákkal. Nem kapkodják a képet, mint a videókon, nagyon jól is szól az egész. DLR persze messze van már a fénykorától, de a zenekar összességében szerintem még mindig extrán teljesít. Alex és Eddie csúcs laza, ahogy mindig is voltak, a közönség viszont eléggé lekvár a telefonjaikkal. Nekem így, mosolygósan maradnak meg Eddiék az emlékezetemben:

https://www.youtube.com/watch?v=jw8kzmDtK3s


DLR-t se kell félteni, ahogy 60 éves fejjel a Panama elején pörgeti a mikrofonállvány t mint egy shaolin harcos, azért az [email protected]@sz rendesen.

Olyannyira, hogy szerintem a buli előtti próbán orrba is nyomta magát, talán azért van leragasztva ragtapasszal az orra. Valamelyik számnál látszik is, hogy bal oldalt vérzik, törölgeti is néha. De a hangja a korához képest okés, és ja, félelmetes, amilyen sebességgel pörgeti az állványt Eddie meg egyszerűen zseniális, még mindig nem hiszem el, hogy itt hagyott minket.
Idézet
 
 
#21 Equinox 2020-10-12 19:52
Idézet - cápaidomár:
Idézet - Equinox:
Meglepve látom, hogy a banda legnagyobb számát, az Ain't Talkin' 'buot Love-ot még nem említette senki. A megemlékező cikkírók sem. Szerintem a kezdőtéma az amerikai hard rock legnagyobb riffje, nekem földöntúli kedvencem.

Nekem is. Ki is posztoltam megemlékezéskén t. Imádom azt a gitártémát.

Nekem telefonos csengőhangom is volt, arra van kitalálva kb. Egy ember ismerte fel a kb egy év alatt amerre mászkáltam. És ezt nagyon keveslem.
Amúgy másik különleges élményem ezzel kapcsolatban, hogy samplerezte ezt sok elektro előadó is, Apollo 440 is pl, ez akkor tűnt fel, amikor egyetemi bulin feltűnt (csak fogyasztói zene mindenhol), hogy van egy riff, amit ismerek. Ez volt az. Ain't Talkin' 'bout Dub.
Idézet
 
 
#20 Claudius Oltarimanus 2020-10-12 19:28
Idézet - kamikaze:
Idézet - Equinox:
Meglepve látom, hogy a banda legnagyobb számát, az Ain't Talkin' 'buot Love-ot még nem említette senki.

Jogos, itt azonban az is megvan 17,18-tól! Ez az egyik legjobb felvétel Eddie utolsó éveiből, talán a legismertebb korai nótákkal. Nem kapkodják a képet, mint a videókon, nagyon jól is szól az egész. DLR persze messze van már a fénykorától, de a zenekar összességében szerintem még mindig extrán teljesít. Alex és Eddie csúcs laza, ahogy mindig is voltak, a közönség viszont eléggé lekvár a telefonjaikkal. Nekem így, mosolygósan maradnak meg Eddiék az emlékezetemben:

https://www.youtube.com/watch?v=jw8kzmDtK3s


DLR-t se kell félteni, ahogy 60 éves fejjel a Panama elején pörgeti a mikrofonállvány t mint egy shaolin harcos, azért az [email protected]@sz rendesen.
Idézet
 
 
#19 kamikaze 2020-10-12 15:15
Idézet - Equinox:
Meglepve látom, hogy a banda legnagyobb számát, az Ain't Talkin' 'buot Love-ot még nem említette senki.

Jogos, itt azonban az is megvan 17,18-tól! Ez az egyik legjobb felvétel Eddie utolsó éveiből, talán a legismertebb korai nótákkal. Nem kapkodják a képet, mint a videókon, nagyon jól is szól az egész. DLR persze messze van már a fénykorától, de a zenekar összességében szerintem még mindig extrán teljesít. Alex és Eddie csúcs laza, ahogy mindig is voltak, a közönség viszont eléggé lekvár a telefonjaikkal. Nekem így, mosolygósan maradnak meg Eddiék az emlékezetemben:

https://www.youtube.com/watch?v=jw8kzmDtK3s
Idézet
 
 
#18 cápaidomár 2020-10-10 12:37
Idézet - Equinox:
Meglepve látom, hogy a banda legnagyobb számát, az Ain't Talkin' 'buot Love-ot még nem említette senki. A megemlékező cikkírók sem. Szerintem a kezdőtéma az amerikai hard rock legnagyobb riffje, nekem földöntúli kedvencem.

Nekem is. Ki is posztoltam megemlékezéskén t. Imádom azt a gitártémát.
Idézet
 
 
#17 Equinox 2020-10-10 11:14
Meglepve látom, hogy a banda legnagyobb számát, az Ain't Talkin' 'buot Love-ot még nem említette senki. A megemlékező cikkírók sem. Szerintem a kezdőtéma az amerikai hard rock legnagyobb riffje, nekem földöntúli kedvencem.
Idézet
 
 
#16 Balla-Farkas Zoltán 2020-10-09 23:58
Kedves Danev György!

Pont ugyanígy éreztem, mitn ön. Mikor másnap mentem melóban feltettem a VH I-et, és majdnem elsírtam magam mikor felcsendült az a bizonyos Eruption.

Amúgy két dolog:

1. Beat it c. dal szólója ingyen pár sörért 20 perc alatt odariccentette, és mindenki lehugyozta a bokáját

2. Brain May-es Strafleet project 1983-ből. Más zene, de érdemes belefülelni.
Idézet
 
 
#15 Goodbye 2020-10-09 21:05
A DLR korszakot jobban szeretem de a legtöbb glam metal banda szerintem örülne, ha csak egyszer elérnék bármelyik Hagar lemez színvonalát. Azt, hogy a fehér házas kép kamu, leginkább onnan lehet biztosan tudni, hogy az elnök egy műveletlen tahó, aki valószínűleg azt sem tudja, hogy Eddie létezett.
Idézet
 
 
#14 Draveczki-Ury Ádám 2020-10-09 17:13
Idézet - Equinox:
Biztos? Nagy kár egyébként, én elhittem, pedig látszott, hogy nem valami jók a vonalak

Egész biztos, eleve egy Hírcsárda-szerű oldal hozta le. De nekem is az jutott eszembe, hogy mennyire helyénvaló lenne.
Idézet
 
 
#13 Exclusive Shots 2020-10-09 17:03
Kedves Danev György!

10-sel fiatalabb vagyok, de érzéseim mint a tied.
Idézet
 
 
#12 kamikaze 2020-10-09 16:52
Idézet - Equinox:
Szerintem amúgy a DLR éra sokkal érdekesebb

Nekem is, de talán csak azért, mert azon szocializálódta m. Az ösztönös, zsigeri hard rock mindig is jobban bejött, mint a cizelláltabb, sok esetben szépen hangszerelt AOR-os beütésű dalok. És DLR-el sincs semmi bajom, sőt bírom azt a ,,nagyvárosi tahó" attitűdöt, amit színpadon gyakran képviselt (a civil életben egyébként ezt gyűlölném). Jól állt neki, a hangszíne meg egyenesen baromi jó! Nem volt egy hangszálakrobat a, mint az akkoriban legfelső ligás '70-es évekbeli hard rock énekesek, de amit frontemberként művelt (Eddiehez hasonlóan), egy ,,kissé" újra értelmezte ezt a posztot is. Hagar meg egyszerűen ,,csak" egy profi zenész. Vele is minden pillanatában áradt a VH-ból az USA legfelső rockzenei elitjének szaga. És hát gitározni jobban tud, mint Dave, ezt mindenképpen a javára írom. A leghíresebb, közönségkedvenc dalaik többsége viszont valószínűleg a Roth-éra alatt született, azokra ,,gerjednek" jobban a népek. Világszerte elismert, slágerek tucatjait megíró, über zenészekből álló banda volt a VH, ami sajnos Eddie halálával végleg befejezte működését.
Idézet
 
 
#11 Exclusive Shots 2020-10-09 16:50
Érdekes ez a mai világ. Rengeteg hazugságot hallunk, kapunk, gyermekként már, és később még inkább. Szülők, akár egy boldog házasságban, vagy elvált szülők, de a szülők is hazudnak, remélem volt és van olyan gyerek akivel őszinték..

Lehetséges, hogy apádként szeress ikonokat? vagy közel hasonló szinten? vagy lehet ez nem is fontos, ha szeretsz valakit, akkor ember vagy
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.