Shock!

A Van Halen 1978 és 1984 közötti érája egybefüggő diadalmenetnek bizonyult. A kaliforniai négyes ekkortájt szinte bármit megengedhetett magának, még egy olyan, egyértelmű alulinspiráltságról tanúbizonyságot tevő lemez is egyöntetű ovációt váltott ki híveik körében, mint a Diver Down, a billentyűs hangszereket jelentős szerephez juttató, elődjét tökéletesen feledtető 1984 pedig egyenesen minden korábbinál nagyobbat tarolt a listákon, a kísérletezős jelleg dacára is. A boldog békeidők azonban itt egyszer s mindenkorra véget is értek a csapat számára, hiszen az 1986. március 24-én megjelent hetedik Van Halen lemez fogadtatásakor a szokásos örömujjongás mellé kritikus felhangok is keveredtek.

A minden szempontból korszakváltó albumnak tekinthető 5150 előzményei egészen a '84-es albumig nyúlnak vissza, ugyanis ekkor romlott meg végérvényesen a viszony a Van Halen-testvérek és az ikonikus frontember, David Lee Roth között. Valószínűleg sosem tudjuk meg, hogy pontosan mi vezetett kenyértöréshez, hol telt be a pohár a felek számára, de valószínűsíthető, hogy a Jump dal fergeteges rádiós sikere legalább olyan érvet jelentett az ugródeszkáról való elrugaszkodáshoz az önbizalomhiánytól amúgy sem szenvedő Roth számára, mint a bandán belül kiéleződött személyes és zenei ellentétek. Roth 1985-ös feldolgozás-EP-je, a pop és a swing felé tendáló Crazy From The Heat ugyan látszólag az énekes kilépését ágyazta meg, ám DLR még akkor is a Van Halen kötelékében képzelte el a folytatást, amikor az MGM 20 millió dolláros szerződést kínált fel számára egy azonos című filmben való részvételért is cserébe. Egészen bizonyos, hogy Eddie Van Halenék nem lelkesedtek az ötletért, mert ekkor alaposan felgyorsultak az események: Roth kiszállt, és vitte magával az originális Van Halen-hangzásért nagyban felelőssé tehető Ted Templeman producert is, Eddie-ék pedig magukra maradtak.

Ez azonban csak átmeneti állapotnak bizonyult, mert a három hangszeres rögvest megkezdte a lehetséges utód felkutatását. Meghallgatták az abban az időben még szólóban tevékenykedő Eric Martint és az ausztrál Jimmy Barnest, megkörnyékezték Daryl Hallt (Hall & Oates), sőt, Eddie még azt az eszelős ötletet is bedobta, hogy Roth utódja egy énekesnő, Patty Smyth legyen a New York-i Scandal soraiból. A Warner kiadó nem lehetett elragadtatva egyik alternatívától sem, mert időközben felvetették, hogy talán okosabb lenne a Van Halen nevet nyugdíjba küldeni. Erre a testvérek nyilván nem voltak hajlandóak, a megoldást pedig banálisabb körülmények közepette nem is lelhették volna meg, mielőtt végképp megmerevedtek volna a frontok: 1985 júliusában nem más, mint Eddie autószerelője kínálta tálcán a tökéletes frontembert egy San Franciscó-i kliense, Sammy Hagar képében.

Akár eleve elrendelésnek is minősíthető, hogy pont Hagar lett a megfejtés, hiszen anno Ted Templeman egyik legjobb korai munkája, a '73-as bemutatkozó Montrose-album – az amerikai hardrock-történet alappillére – hangzását vette alapul az első Van Halen-korong soundjának kialakításakor. Templeman és Hagar később is dolgoztak együtt, például az énekes VOA című, 1984-es lemezén, a legendás producer Van Halen mellőli távozása azonban ironikus módon pont egybecsengett Hagar érkezésével. (A '91-es F.U.C.K. lemezre azért csak összeállt ismét a Van Hagar – Templeman felállású nagy csapat, de ez egy másik történet.)

Az énekes csatasorba állítását követően folytatódott a hátország felépítése. A zenekar menedzselését Sammy embere, Ed Leffler vette át, a készülő album produceri székébe pedig a korábbi anyagokat hangmérnökként jegyző Donn Landee-t, valamint a Foreigner gitárosát, Mick Jonest ültették. Utóbbi úriember szerepeltetésének kézzel fogható eredménye lett: Jones egyszerűen csodát tett Hagar éneksávjaival, de ne szaladjunk ennyire előre. Az 1986 februárjára elkészült, és Eddie azonos nevű, vadiúj stúdiója után 5150 címre keresztelt album sok szempontból elrugaszkodást jelentett az addigi VH-formuláktól. A csapat zenéje egyrészt óhatatlanul letisztultabbá és kommerszebbé vált, hiszen először történt meg, hogy képzett énekes szólalt meg egy Van Halen-korongon, amit természetesen alaposan kiaknáztak, ugyanakkor a Jump galaktikus sikerét követően nyilván elvárás volt a kiadó részéről, hogy rádióra szabott potenciális slágertémák a korábbinál nagyobb dózisban kerüljenek fel az albumra. Eme törekvést elősegítendő, még Eddie Van Halen is a dalok érdekeinek alárendelve kezelte gitárját: a kultikus brown soundot egy kevéssé karcos ritmusgitár-tónussal váltotta fel, illetve elhagyta azokat a védjegyszerű, sokkolóan újító szólógitár-szösszeneteket (Eruption, Spanish Fly, Mean Street, Cathedral, Little Guitars, Hot For Teacher), amelyeket addig szinte kötelező jelleggel biggyesztett minden addigi Van Halen-munkára.

A csapat ősrajongói közül sokan nehezen nyelték le, hogy új korszak köszöntött be a Van Halen háza táján, a többség viszont a populárisabb megközelítés dacára is elismerte, hogy Eddie-ék inkább előre, mintsem visszafelé léptek a Bay Areából importált énekessel. Tulajdonképpen mennyben köttetett házasság volt ez a csapat és Hagar között, hiszen a tagság együttes erővel, egymás katalizálásával olyan elképesztő minőségű eredményre jutott, amilyenre azelőtt egyik fél sem volt képes a másik nélkül. Bármennyire is igaz, hogy Sammy beszállásával a Van Halen elveszítette a Roth-korszakot meghatározó, ösztönösen zseniális rock'n'roll attitűdöt, a fene sem bánta, hiszen cserébe olyan valószínűtlenül magas színvonalú dalkovácsolás és kifinomultság realizálódott, amely évtizedekre ellátta útravalóval a hallgatóságot. A megváltozott arculatú brigádot nem véletlenül kezdték Van Hagarnek becézni akkortájt, Sammy karizmatikus éneke már ezen az első közös művön épp olyan emblematikussá vált, mint Eddie gitárja vagy Alex pergődobja.

Ennek megfelelően Sammy az, aki egy azonnal legendássá vált „Hello Baby!" felkiáltással indítja a lemezt, majd Eddie hozza működésbe a Van Hagar-gépezet frissen olajozott fogaskerekeit a jellegzetes tremoló-nyihogtatással. Noha a nyitó dal echte csajozós témája hű minkét fél előéletéhez, azért a Good Enough cím komoly metaforikus jelentéssel bír, számomra legalábbis mindig sugallta azt a rejtett üzenetet is, miszerint ez az összeállítás bizony elég jó. A rádiók felé való fokozott igyekvés a másodiknak érkező Why Can't This Be Love percei alatt a napnál is világosabbá válik. Eddie billentyűs hangszerei uralják a dalt, ami a lemez egyik legnagyobb slágerévé vált, a Billboard Hot 100 kislemez-listáján egészen a harmadik helyig kapaszkodott. Élőben gyakorta Sammy tolta a dal szólóját, míg Ed a fekete-fehér klaviatúrával foglalatoskodott, újabb dimenziót nyitva meg ezzel a kooperáció e élkül is elég érdekes alakzatán.

A popos kiruccanás után rögvest visszabillentik a mérleg nyelvét a Get Up szélvészgyors, testhezálló shuffle ütemeivel – talán az egész anyagon e szerzemény áll legközelebb a korai VH nyersebb mivoltához. Alex Van Halen alaposan megdolgozik a pénzéért a nótában, de a többiek éppúgy remekelnek, mint ő. Ez hatványozottan igaz a negyedikként érkező Dreamsre, amely a Van Halen-történet egyik legragyogóbb fejezete: az örökzöld kezdőriffet Eddie szintetizátoron és akusztikus gitáron egyaránt formálja, majd bejön az a döngölős AOR-tempó, amit azóta ezrével értelmeztek újra a követők. Hagar élete egyik legnagyobb énekteljesítményét nyújtja ebben a szűk öt percben, hisztérikus, ugyanakkor irgalmatlan erejű magas hangja már az első verzében letaglózó melódiákkal jelzi, hogy a refrén bizony elementáris lesz, és tényleg. Á, nem érdemes tovább vesézni, nonpluszultra és kész. Annál is inkább sem, mert szintén megér egy misét, amit a Summer Nights bluesos staccato-riffjéből kanyarítanak. Nehezen felejthető a refrén, és pont ez az, ami a Van Hagar legnagyobb erénye: akár tetszik, akár nem, bármennyire is briliáns volt a Roth-éra spontaneitása, Hagar dallamformáló képessége új szintre emelte a bandát.

Szintén a bluesos vonalat erősíti a crunchos hangszínű, telt akkordokkal induló Best Of Both Worlds, ami akár a két évvel későbbi Finish What Ya Started előfutárának is tekinthető. Pár éve az egyik amerikai gitármagazin összeszedte a '86-os év legjobb tíz riffjét, és nem meglepő módon ez is közöttük volt. Eddie és Sammy párosa elképesztően érezte ezeket a könnyed, lazulós dolgokat. A lágy húrokat pengető, szerelmes balladákat nem kevésbé, ezt a szerepet a Love Walks In tölti be a lemezen. Már szinte magától értetődő, hogy itt is a billentyűsök ágyaznak meg Hagar heroikus dallamainak. Talán mondanom sem kéne, hogy Roth idején elképzelhetetlen lett volna egy ilyen típusú dal, a Van Hagar-munkásság azonban nem lenne teljes eme finom és érzékeny szösszenetek nélkül. Elérkeztünk a korong címadójához, ami zeneileg a legagyafúrtabb Eddie-riffeket rejti. Emlékszem, úgy '90 körül Dave Mustaine azt találta mondani, hogy „aki a magas E húron matat, az menjen a White Lionba gitározni"... Persze, a jó öreg Dave akkor még nem a White Lionból erősítette csapatát, ám ezzel együtt is lehetett volna körültekintőbb, mert a magas húrokon való riffelést ebben a formában bizony Eddie hozta be a köztudatba. A 5150 ékes példája ennek, a nagy Ed utánozhatatlan ízzel görgeti ujjai alatt a jellegzetesen vidám és lendületes akkordfüzért, ami jókora vargabetűkkel érkezik meg a higgadt verzéhez, hogy azt követően a refrénnél újra elcsavarja a fejeket. Sammy itt is felejthetetlen, ahogy Edward szólóremeke is az. Az album 43 és fél percének legviccesebb pillanata a levezető Inside, egy hamisítatlan VH-geg, egy övön aluli ütés, amit Michael Anthony előretolt, kórus-effekttel megbolondított bőgője visz a hátán. Remek záróakkord, őrületes Hagar-énekkel ismét.

Utólag persze könnyű okosnak lenni, és azt írni, hogy a lemez magabiztossága pontosan annak a csodás fejlődési ívnek az első szakaszát mutatta, amit aztán az OU812 – F.U.C.K. – Balance hármassal be is teljesítettek, de Van Hagarék esetében valóban minden csillag együtt állt a földöntúli teljesítmény megvalósításához. A 5150 kereskedelmi szempontból ugyancsak a Van Halen-márkanév töretlen prosperálását mutatta, és itt elsőre ellentmondás feszülhet azzal szemben, amit a keményvonalasok által a frigy kapcsán megfogalmazott kritikai észrevételekről írtam az elején. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a Roth távozásával elveszített szimpatizánsok helyett legalább ugyanannyi Hagar-drukker érkezett, hiszen Sammy már azelőtt saját jogon platinalemezes rocksztárnak számított, és így már teljesen világos, miért is lett a 5150 az első olyan Van Halen-album, amelyik feljutott a Billboard-lista csúcsára. A lemezből mára csak az Egyesült Államokban több mint 6 millió példány ment el, és ezzel a debüt, illetve az 1984-es album után a Van Halen történetének legsikeresebb kiadványa.

Lehet mondani, hogy a 5150 a Van Halen AOR-albuma, az aktuális korszellemhez leginkább idomuló műve, talán igaz is mindkét állítás. Akárhogy is, mint zene, és mint a grandiózus VH-életmű integráns része, a '86-os alkotás az amerikai rock örökké fénylő ékköve, ehhez kétség nem férhet. Hogy ez a rég lezárt korszak még egyszer felidéződik-e a nem túl távol jövőben, arra nem mernék mérget venni, jelen állás szerint azonban ez sem kizárt. Saját maguknak éppúgy jót tennének vele, mint annak a pár milliónak, akik közé mi is tartozunk.