Shock!

november 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Wanted Fesztivál 2006 - Mezőtúr, 2006. június 28 - július 2.

A Mezőtúri fesztivál ideje alatt legalább egy nagy zuhé mindig van – ez köztudott – idén viszont olyan remek volt az időzítés, hogy már csütörtökön szakadó esőben indultunk lefelé. Ilyenkor örül igazán a pesti ember, otthon ugye, végig negyven fokban húzza az igát, aztán amikor végre lejut bulizni egy olyan helyre, ahol ráadásul strand is van, nyakába szakad az ég. Tekintettel a várható sártengerre, jött a kettes számú verzió: sátor helyett kocsiban alvás.
időpont:
2006. június 28. - július 2.
helyszín:
Mezőtúr
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )

Szerencsére mire beértünk a fesztivál területére, elállt az eső és még a nap is kisütött valamelyest. Gyorsan felvertük hát a sátrat, aztán egy jól megérdemelt hideg sör mellett megszemléltük a Kukovecz & Co.-t, azaz a Pokolgépet. Ekkorra már szépen sütött a nap és a dágvány sem volt elviselhetetlen, így egész szép számú közönség nézte végig a műsort, melyben a klasszikus és az újabb keletű számok kb. fele-fele arányban képviseltették magukat. Joe jó formában nyomta a dalokat és a többiek is lelkesen játszottak. Király bemelegítő buli volt.

A nyolc előtt nem sokkal fellépő Neck Sprain műsorát aztán tisztes távolból szemléltem, rápihenendő az Entombed bulira. Ismét ugyanazok voltak az érzéseim, mint az eddig általam látott valamennyi Neck Sprain bulival kapcsolatban. Iszonyú jól nyomják a srácok, különösen a dobos Bánfalvi Sanyi állat, Pityesz meg marha jó frontember, de hosszabb távon elég fárasztó a zene. Több kapaszkodó, emlékezetes rész, ne adj isten, dallam kellene a zenébe, és talán az sem ártana, ha Pityesz nem üvöltene egyfolytában.

A nap koncertje aztán abszolút az Entombedé volt, a svéd mesterek ugyanis nemes egyszerűséggel lesikálták a fejemet. Minden cicoma nélkül álltak ki, üresjárat és időhúzás nélkül beletapostak minket a sárba. Brutálisan jól szóltak, így a pusztító, horzsoló riffek nagyon megdörrentek, LG meg kiüvöltötte tüdejéből az utolsó szuszt is. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a Left Hand Path volt a csúcspont?!

Az Edguyt eleddig körülbelül hatszor láttam, így az Entombed után most nem igazán tudtak lekötni. Rutinból, profin nyomták egyébként, de ez alkalommal nem fogtak meg. Közben pár perc erejéig belenéztem az Aljas kúszóbabba is, és megint csak el kellett csodálkoznom, milyen hihetetlen igénytelen zenék iránt tudnak lelkesedni az emberek. Totál primitív, kétakkordos zene, ráadásul pontatlanul, urambocsá’ szarul eljátszva, egy hallgathatatlanul hamis énekessel. Mindez megfejelve kaki-pisi-büfi-puki-hányi szövegvilággal. Könyörgöm, még csak nem is vicces!

Szilárd elhatározásom volt, hogy megvárom a Nervekiller hajnali 2:35-ös kezdését, de kettő körül már szinte állva el tudtam volna aludni, így inkább eltettem magam másnapra. Bocs fiúk!

A második nap a strandon fetrengve kezdődött, aztán megint jött persze az eső, és délután három-négy felé már kezdett kritikus lenni a sárszint, főleg a színpadok előtt. Öttől így inkább a német-argentin derbit figyeltem a Malátabárban. A kisebb csúszással kezdődő Replikára azért persze kimentem. Csatóéknak szerencséjük volt, a pár perccel korábban még szakadó eső kellemes napsütésnek adta át a helyét, lehetett szépen barnulni. A koncepció hasonló volt, mint a nemrég kiadott élő anyagon, korábbi nótákkal kezdtek, aztán a koncert végén csak a Durva élet dalait játszották. Annyi volt csak a különbség, hogy utóbbiak most jelentős túlsúlyban voltak, tekintve, hogy elhangzott a Mindent akarok, a Tépd szét, a Valami vár itt rám, és az Egyedül nincs esély is, kitöltve ezzel a negyvenöt perces program csaknem felét. Maga a koncert egyébként a Replikától megszokott, átlagosan jó kis buli volt.

Később végigsírtam a német-argentin büntetőpárbajt, majd igencsak lelombozva indultam Agnostic Frontra. Ekkor már borzasztó dagonya volt a színpad előtt, ahol néhány sárember árulkodott arról, hogy igencsak jó lehetett a Blind Myself is. Szerencsére a nyolc előtt nem sokkal érkező Agnostic Front hamar jókedvre derített a hihetetlen intenzív programmal. Roger Mireték ugyanis taroltak. Ugráltak, zúztak, elöl meg a maroknyi fanatikus iszonyú nagy hangulatot csinált. Pörögtek egymás után a pattogós hardcore himnuszok, melyből a Crucified volt a legjobb a maga ökölrázós témájával, de nagy ováció fogadta az amerikai First Blood frontember vendégszereplését is. Az meg, hogy milyen vehemenciával és energiával tolták le ezek a veterán arcok a maguk egy órás buliját, tényleg hihetetlen.

Tavaly elég szerencsétlenül alakult a Tankcsapda koncert, mivel Lukácsot már a műsor legelején fejbe dobták valamivel a közönségből, ami persze alaposan rányomta bélyegét a hangulatra. Ezúttal viszont kiköszörülték azt a bizonyos csorbát, az új lemezhez igazodva egy meglehetősen zúzósra vett programmal. Elmaradtak a nagy slágerek, nem volt Mennyország tourist, Ez az a ház meg Örökké tart sem, előkaptak viszont olyan dalokat, hogy Szenvedj meg Ki csinál rendet. Ráadásul a legkorábbi időket is megidézték egy Baj van-Tetoválj ki-Szívd medleyvel. Persze megint rajtuk volt a legnagyobb tömeg, és jól be is mozdultak a népek, így aztán Lukácsék is rendesen bepörögtek, headbangeltek, ugráltak, futkároztak. Rég láttam ilyen intenzív bulit tőlük.

A nap és a fesztivál koncertjét egyértelműen az Apocalyptica adta. Nem sokat vártam tőlük, mivel az eddigi három alkalom, mikor élőben elcsíptem a finneket, nem volt túl meggyőző, a szigetes bulijukat pedig kifejezettem rossznak tartottam. Itt viszont hengereltek. A Szigeten az volt a legnagyobb bajom velük, hogy szerény véleményem szerint iszonyú gyenge volt a dobos srác. Gondolom ezt ők is így érezték, mert most új fiú ült a cucc mögé, és elementáris erővel, pontosan és hihetetlenül látványosan ütötte a bőröket. Már a nyitó One is isten volt, de az olyan saját számok, mint a Hope vagy a Betrayal szintén hengereltek. A dob egyébként minden nótában szerepet kapott, a Bittersweet és a Nothing Else Matters kivételével.

A díszlet is nagyon látványos volt: egy nagy Apocalyptica vászon előtt felállított négy trónon játszottak a csellisták, mögöttük helyezkedett el a dob, ami úgy volt beállítva, hogy pontosan lehetett látni mikor, mit üt emberünk. A dobcájg mellett aztán kétoldalt két nagy, kereszt alakú lámpaállvány villódzott. Mindehhez jött az őrült szinkron-headbang, az állva csellózás, rohangászás, stb. A programban viszonylag kevés feldolgozás (One, Seek and Destroy, Nothing Else Matters, Refuse/Resist) kapott helyet, több volt a saját dal, amiket igencsak felüdített a dob. Az eddig említettek mellett az Inquisition Symphony, a Life Burns és a Path volt a legállatabb. A ráadással sem spóroltak a finnek, két extra körre is visszajöttek, melyekből főleg az utolsó előtti, Grieg átirat Hall of the Mountain King sütött. Tízpontos buli volt, eddig a legpozitívabb meglepetés idén.

A harmadik napot a tehetségkutatón másodikként játszó Manikin Faint koncertjével kezdtem, ahol sajnos eléggé mostoha körülmények között kellett Endruéknak játszaniuk. Nem elég, hogy a csúszás miatt három nóta után lezavarták őket a színpadról, ráadásul az éneket végig alig lehetett hallani, hiába kérte Endru, hogy kifelé nyomjanak belőle többet. Kár, mert egyébként szokásukhoz híven, megint nagyon jól nyomták ezt a hihetetlenül kifacsart, zaklatott, nyakatekert muzsikát. Pont ez is velük az egyik gondom, hogy a jó kis zaklatott riffek mellé érzésem szerint túl sok a leállós, lebegős rész, és ezek néha megakasztják a nóták lendületét. Értem én, hogy ez a koncepció része, de talán egy olyasmi mérsékelt változat, mint a záró Seeds volt, célravezetőbb lehet a jövőben. Egyébként meg egy hihetetlen állat és nagyon ígéretes koncertbanda a Manikin Faint, egyedül a dobos Peti játéka lehetne egy kicsit húzósabb, feszesebb. Nem üt rosszul, de kicsit hiányzik még a lendület, az erő. Ettől eltekintve viszont tényleg nagyon jó kis banda ez, egy kifejezetten karizmatikus, jó frontemberrel. Csak így tovább!

Tekintettel a szakadó esőre és a kilátástalanul dzsuvás állapotokra, a délután már a Tiborc nevű helyi vendéglátó-ipari egységben ért minket, ahonnan aztán elég nehézkesen sikerült elszabadulni a 160 forintos sör, na meg elsősorban a tündéri pincérlány miatt.

Végül csak kilenc körül sikerült visszakecmeregni a fesztivál helyszínére, így a kíváncsian várt Cadaveres és a mindig remeklő Iron Maidnem koncertje sajnálatosan kimaradt. A nagy vehemenciával nyomuló Depresszió műsorából is csak pár számot hallgattam meg, mivel ekkorra már olyan szintű mocsok volt mindenhol, hogy alig lehetett megmaradni.

A Multi Caféban aztán egy kellemes hátmasszírozás és néhány sör segített valahogy kitölteni a Paradise Lost kezdetéig hátralévő időt. Nem igazán csípem Nick Holmes-ék muzsikáját, de azért mégis kíváncsi voltam, mit tudnak élőben. Sajnos nagyon nem sikerült lekötniük. Enerváltnak tűnt a produkció, ráadásul Nick Holmes hangja sem volt az igazi, így elég hamar lefárasztottak, nem is néztem végig a koncertet. Mindenesetre lehet, hogy bennem volt a hiba, mert tagadhatatlan, hogy néhány serital elpusztítása után nem voltam épp az ehhez a zenéhez leginkább megfelelő hangulatban.

Vasárnap reggel aztán jött a szokásos reggeli nyolcas, szakadó esős, sátorbontós távozás, azzal a tudattal, hogy megint egy iszonyú jót buliztunk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy aki évek óta hiányolja a Szigetből a családiasságot, a hangulatot, ne adj isten az érzést, az Mezőtúron találhatja meg a számítását.

Ui.: Arról viszont, hogy mindig az marad el, amit a legjobban várok (Death Angel, idén meg Exodus) tessék már végre leszokni!

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.