Shock!

Nem is olyan rég fellépett már egy kultikus német thrash csapat az S8 klubban, mivel azonban a koncert időpontjában épp külföldön voltam, a Necronomicon ezen bulijáról sajnos lemaradtam. Sokat azonban nem kellett várni, hogy újabb régi kedvencet köszönthessünk ugyanitt, a szintén teuton Vendetta aktuális turnéjának pesti állomását ugyanis szintén a Kerepesi úti klubban rendezték meg.

Ha kapásból nem ugrik be semmi a csapat neve hallatán, ne hibáztasd magad, a Vendetta ugyanis még a hőskorban sem számított soha igazán nagy névnek, annak ellenére, hogy 1990-ig tartó első korszakukban megjelent két nagylemezük korrekt európai thrash metalt rejtett. Bő egy évtizednyi szünet után aztán 2002-ben tértek vissza, idén kiadott, simán csak The 5th-re keresztelt korongjuk pedig már a harmadik nagylemez azóta. És ugyan különösebb hullámokat manapság sem keltenek, egy maroknyi régi rajongó még mindig kíváncsi rájuk, szerencsére nálunk is. Így tehát az érdeklődők nagyjából meg is töltötték az S8 nagyobbik színpada előtti küzdőteret, amihez nyilván az is hozzájárult, hogy igen baráti, 1500 forintos áron lehetett bejutni a bulira, a Vendetta köré pedig egy komplett minifesztivált hoztak össze a szervezők.

A nagyobbik, Redre keresztelt színpadon a Green Hell kezdett bájosan amatőr thrash metaljával, időben némileg elcsúsztatva pedig a Dope Valley tolta stoneres, grundzsos, helyenként kifejezetten kyussos muzsikáját az elnevezéséhez méltóan két vörös ledsort leszámítva teljes sötétségbe burkolódzó Black színpadon. Bár Dope Valley-ék ránézésre leginkább gimis sulizenekarnak tűnnek, mégis sokkal összeszedettebben és feszesebben muzsikáltak, mint a negyvenes korosztály képviselőiből álló, első blikkre rutinosabbnak látszó Green Hell legénysége.

Ugyan eredetileg fél tízkor kellett volna kezdeniük, a kanadai Dark Ministry jó 40 perc csúszással, a számukra kiírt játékidő vége előtt nem sokkal tudott csak színpadra lépni. Annak ellenére, hogy mindössze két évvel ezelőtt alakultak, mégis egész más szintet képviseltek, mint az őket megelőző fellépők. Nagyságrendekkel feszesebb és profibb volt az előadásuk, amin az sem változtatott, hogy énekesüknek a buli egyik első nótájában a nagy üvöltözés közepette még az sem tűnt fel, hogy mikrofonjából kicsúszott a kábel. Ez a baki megmosolyogtató volt ugyan, viszont hamar sikerült feledtetniük, a Rik „Roundcat" Charron erőteljes, old school thrash dobolására érkező dalokkal, melyekben a szokásos üvöltözés mellett Tyler Knapp elég gyakran schuldineres témákat is megeresztett, jelezvén, hogy nem véletlenül van Death logó tetoválva a bal vállára. Az csak a koncert kábé felénél esett le, hogy a kölyökképű srácok mögött a dobokat püfölő veterán arc azért tűnik annyira ismerősnek, mert egészen a Dan Behlerrel való 2014-es reunionig ő dobolt az Exciterben. Mivel pedig a kanadai banda – akikre sokan a világ legelső thrash-zenekaraként hivatkoznak – régi kedvencem, már csak Rik és a vele készült közös fotó miatt megérte lejönni a bulira, olyan fickókba ugyanis meglehetősen ritkán botlik errefelé az ember, akiknek valaha is köze volt az Exciterhez.

Mivel a Dark Ministry mellett a Black terem soron következő fellépője, a Nucleanus is rettentően megcsúszott a beállással, ugyancsak valamiféle technikai gikszer miatt, gyakorlatilag nem volt átfedés köztük és a Dark Ministry között, így mindkét koncertet szinte teljes egészében megnézhettem. A Nucleanusban az a legjobb, hogy istentelen, erkölcstelen és obszcén muzsikájukat totálisan poénra véve nyomják, azaz hiába folyamatos reszelés, az ember fülig érő vigyorral nézi a produkciót, ami ebben a formában akkor is kifejezetten szórakoztató, ha az efféle zenei extremitásra alapesetben nem vagy vevő. Jó hír a rajongóknak, hogy régóta várt lemezük most már nagyjából négy éven belül tényleg érkezik, ráadásul Samantha Foxszal a borítóján, szóval lehet vágni a centit.

A Vendetta klasszikus felállásából ugyan ma már csak a basszer Klaus „Heiner" Ulrich játszik a csapatban, nyilván nem volt kérdés, hogy a bulin sok tétel elhangzik majd az első két korongról, a Go and Live... Stay And Die-ról és a Brain Damage-ről, és ahogy azt előre sejteni is lehetett, a legnagyobb ováció is ezeket fogadta. Bár a koncert nem indult rosszul a Hate lemez Dead People Are Cooljával, az első igazi örömünnep a harmadikként érkező Wart kísérte. Magát a programot kifejezetten okosan építették fel, hiszen az újabb cuccokat pozícionálták előre (ezek közül talán a Religion Is A Killer működött a legjobban), míg a koncert második fele már szinte teljes egészében az első két lemezről szólt.

Az ilyen családias hangulatú koncertek pedig arra is alkalmasak, hogy az ember komolyabbat merítsen a thrash metal színtér rögvalóságából, hiszen a kis terem és a kevés néző miatt minden egyes bekiabálás tisztán és érthetően szól, nem kicsit megdobva ezzel az amúgy is emelkedett hangulatot. Bár első ránézésre az S8 nem tűnik ideális koncerthelyszínnek, tulajdonképpen az összes koncert elfogadhatóan szólt (egyedül csak a Dark Ministrynél recsegett úgy valamelyik hangfal, mintha darázsfészket rejtettek volna bele), a Vendetta pedig kifejezetten jó hangzással tolta le 70 perces, feelinges hakni-buliját. Ugyan a csapatban nem találunk komolyabb színpadi egyéniségeket, zeneileg vitathatatlanul együtt vannak (egy tagcserét leszámítva 2002 óta változatlan felállásban nyomulnak), és láthatóan kizárólag szívből és lelkesedésből muzsikálnak még ma is. Mivel pedig a megjelentek döntő többsége szintén az ő korosztályukból került ki, a közönség is egyfajta derűs nosztalgiával hallgatta, illetve énekelte együtt velük a régi nagy kedvenceket: Brain Damage, Drugs And Corruption, Go And Live, On The Road, Precious Existence, és a többi.

A kifejezetten jó hangulatú, gyorsan elrepült buli végén pedig egyértelműen leszűrhető volt a tanulság is: szerencsére nálunk is van igény a Vendettához hasonló kicsi, ám kultikus státuszú csapatokra, így remélem, hogy az S8-ban beindított sorozatnak lesz még folytatása. Potenciális bandákból ugyanis akad bőven: mondjuk a Holy Moses, az Assassin vagy a Mekong Delta, hogy csak néhányat említsek.