Shock!

Igencsak jó szériát futnak mostanában a hazai Tool-rajongók, hiszen alig két évvel legutóbbi magyarországi fellépésük után ismét Budapesten köszönthettük Maynard James Keenant és zenekarát. Az akkori koncert anno kisebb viharokat kavart egyrészt a játszott program, sokkal inkább azonban a zenekar által bevezetett, szigorú keretek miatt. A játékszabályok ezúttal is változatlanok voltak, de úgy látszik, a koncertlátogató közönség nagyobb része elfogadta ezeket, akit meg zavart, az vagy beletörődött, vagy el sem jött.

A múltkori bulival ellentétben ezúttal nem kellett kitenni a megtelt táblát az Arénára, de azért így sem voltunk kevesen. A közönség döntő többsége fél nyolckor azonban még leginkább azzal volt elfoglalva, hogy megtalálja a helyét, vagy épp sörrel a kézben ki-be mászkáljon, így a bemelegítő Night Verses műsora nagyrészt elsikkadt. A leginkább talán instrumentális post-rockként definiálható muzsikában utazó, kaliforniai trió pedig egyáltalán nem volt rossz, kétségtelen azonban, hogy dalaik sokkal inkább tudnak érvényesülni egy kis klubban, mint egy ekkora színpadon. Ráadásul náluk még a hangzás sem volt az igazi, így instrumentalizmusa ellenére – vagy éppen azért – néha kifejezetten sűrű dalaik kicsit összemosódtak. Az biztos, hogy van bennük potenciál, dobosuk pedig egy igazi vadállat, így akihez közel áll az ilyesmi, annak érdemes őket augusztusban csekkolnia, hiszen 22-én PLINI előzenekaraként lépnek fel az A38 hajón.

Míg a két évvel ezelőtt a buli kapcsán komoly visszhangja volt a Tool azon kikötésének, hogy a koncerten még mobiltelefonnal sem volt szabad fotózni, illetve az, hogy ezt véresen komolyan be is tartatták, idén ezen már senki sem akadt fenn. A közönség szépen beletörődött, hogy ezúttal kénytelen lesz nem a kijelzőjén keresztül végigkövetni az eseményeket, és amennyire fentről láttam, tényleg teljes sötétség is honolt a nézőtér egészén, és ezúttal ki se dobtak talán senkit a szabályok felrúgása miatt. Az okokba, a miértekbe és az érvekbe felesleges is belemenni, a lényeg úgyis az, hogy a koncert elején Maynard személyesen kért meg mindenkit, hogy tegye el a telefonját, legyen úgy igazán jelen és tartson a Toollal egy egész estés utazásra. És a magam részéről ezzel fikarcnyi gondom sincs, koncertre amúgy is a zenéért jár az ember, ha meg valakinek sürgős elintéznivalója van, mindig ki tud szaladni pár percre.

Azzal már inkább vitatkoznék, van-e értelme esetükben a full ülős előadásoknak. Mert tény ugyan, hogy a Tool muzsikája nem az a fajta, aminek hallatán őrülten vetnéd bele magad a moshpitbe, ellenben elvarázsol, utaztat. De ha mást nem is, én kifejezetten igénylem rá legalább az átszellemült billegést és dülöngélést. Egész egyszerűen ezerszer jobban hangulatba hoz a muzsika, ha van egy kis mozgásterem. És láthatóan ezzel nem voltam egyedül, hiszen a küzdőtéri részen helyet foglalók mindegyike gyakorlatilag az első perctől kezdve végigállta a bulit, hozzájuk meg a negyedikként elővett Pneuma kezdetekor csatlakozott az ülő szektorok döntő többsége is. Eleve ez az egyik legerősebb tétel a Fear Inoculumon, másrészt a hangzás is ekkorra állt össze rendesen, így teljesen érthető módon a buli is innentől indult be igazán.

Ahogy a múltkor, úgy a program most is a 2019-es nagylemezre épült, de az arányok azért egy leheletnyivel kiegyenlítettebbek voltak, hiszen ezúttal csak öt tétel hangzott el róla, szemben a múltkori hattal. Viszont egyértelműen érzékelhető volt, hogy a rajongók mára megszerették a megjelenésekor kissé megosztó Fear Inoculumot, hiszen már a másodiknak érkezett címadót is komoly ováció fogadta, az említett Pneuma pedig hamar igazi népünnepéllyé alakult. A koncert elején úgy tűnt, Maynard kifejezetten közvetlen hangulatban van, hiszen rögtön a kezdő Jambi után hozzánk szólt, sőt, kétszer is nevén nevezte a rendezvénynek otthont adó várost, de aztán hamar visszahúzódott saját kis csigaházába. Persze, aki a híresen introvertált énekest ismeri, meg sem lepődött, hogy ő volt az egyetlen, akire az egész koncert alatt egyszer sem vetült reflektorfény – szemben a végig kivilágított dobossal, Danny Carey-vel –, így alakját akkor láttuk a legtisztábban, amikor kitakarva a mögé vetített képeket, saját maga fekete inverzeként jelent meg. A Jambi utáni konferanszot leszámítva nem is volt kommunikáció a közönséggel egészen a leges legvégéig, sőt, Maynard le sem jött a színpad elejére, hanem leginkább a dobcucc magasságában, kétoldalt felállított emelvényén rótta a métereket, egy, ellenfele szervájának fogadására készülő teniszező testtartásában.

Tool-koncerteken mindig hatalmas szerepe van a vizuális oldalnak is, hiszen a háttérben hullámzó, pulzáló alakzatok, a sokszor kifejezetten felkavaró animációk és a mindenfelé villódzó fények, pásztázó lézerek rengeteget tesznek hozzá a dalok hangulatához, nagyban segítik a hallgatóság utaztatását. Vizuális oldalról számomra a Descending volt a csúcs a triangulumos háttérrel és a Carey dobcuccának két oldalán háromszög alakban leereszkedő lámpákkal, de az is roppant látványosnak bizonyult, amikor lila és zöld reflektorokkal egyfajta fényketrecbe zárták a színpadot. A látványvilág ezúttal is pazar volt tehát, ahogy a zenekari előadás is, ennek a két komponensnek a hatására pedig igazi pszichedelikus utazáson vehettünk részt. Számomra a legutolsó Tool-album dalai lemezen kicsit összefolynak, élőben azonban sokkal jobban átjön a hangulatuk, de annak ellenére, hogy kifejezetten élveztem őket élőben, az elszállós monolitok után azért így is nagyon jólesett a korábban elhangzottak tükrében szinte már könnyednek ható Intolerance a maga kedves kis „You lie!" kórusaival, vagy a 90 perces első blokkot záró The Grudge.

Tizenkét perc szünet után érkezett a folytatás a Chocolate Chip Trippel, ami tulajdonképpen akár Carey egyszemélyes tiszteletadása is lehetne a korai '70-es évek Pink Floydja előtt, csak míg anno Nick Masonék fűrészeltek meg kalapáltak a színpadon, addig a világító kezeslábasba öltözött Danny dobszólóját egy panel tekergetésével, babrálásával és idegeink ezáltal történő nyüstölésével egészítette ki. Ízlés kérdése, mindez zeneileg mennyire volt élvezhető, így tárgyilagosan rögzítsünk csak annyit, hogy a végén még Justin Chancellor is fokozta az előadást néhány percnyi spontán bőgőbúgatással. Adam Jones és Maynard időközbeni visszasétálása után ebből csaptak át a soron következő, konfettiesős Floodba, majd az élőben ezúttal is kifejezetten meggyőző Invincible után már csak a záró Stinkfist volt hátra. Mivel pedig jól viselkedtünk, a röviden ismét megnyilvánuló Maynard engedélyezte, hogy utóbbi dal alatt a publikum ellőjön pár képet.

Egy Tool-koncert sosem szokványos, így természetesen ezúttal sem volt az. A játékszabályokat, a kereteket viszont egyértelműen és jó előre letisztázták, így aki ezeket elfogadta, ismét csak csodálatos zenei utazáson vehetett részt. Hatalmas újdonságokat nem hozott a koncert a két évvel ezelőtti szeánszhoz képest, de akinek az tetszett, az talán ezúttal egy kicsivel még jobban érezhette magát.

Fotó: Mahunka Balázs