Nagy örömmel fogalmazok meg pár veretes sort az Armored Saint új anyagáról, amely remekül nyitja meg a nyári metálszezont, főleg hogy nemsokára el is fogom majd csípni őket élőben. Ugyanakkor sok igazán okosat nem nagyon tudok mondani róla a már általunk is rettenetesen sokszor elsütött, velük kapcsolatos közhelyeken túl. Az viszont biztos, hogy ha olyan, régi, patinás banda által játszott heavy metal zenét akar hallani a headbangerfia, amely 2026-ban is friss és dinamikus, mégis hagyománytisztelő, továbbra is érdemes a Szentekre voksolni. Amiket tehát mondani tudok, tényleg pusztán közhelyek, de maga a zene, minden konzervativizmusától függetlenül sem közhelyes, sőt. Régen azt mondtuk, hiteles, manapság jobban cseng és valóban kifejezőbb az, ha önazonosnak nevezzük az ilyesmit.
Ugyanis az Armored Saint jottányit sem változott az elmúlt negyven évben, mindössze annyit, amennyit zenészként fejlődtek és amennyit a technológia saját, ezer közül is felismerhető stílusuk határain belül lehetővé tett. A zeneipar, a kiadók nyomása sem igazán érvényesült, legalábbis nem kellett emiatt görcsölniük bármin is, illetve amikor mégis (vagy bármi zűrösebben alakult), egész egyszerűen felfüggesztették tevékenységüket. Nyilván fiatalon szívesen rocksztárkodtak volna többet, de olybá tűnik, annyira ez mégsem volt igazán fontos (ami nem megy, azt ugye nem kell erőltetni), viszont a két legaktívabb tagnak, John Bushnak és Joey Verának azért összejött a tisztes megélhetés ismertebb előadóként. Helyi és kisebb színtereken, esetleg a színfalak mögött nyilván elvoltak a többiek is, az ötös mag kémiája pedig igazán különleges, nem véletlen, hogy Dave Prichard gitáros tragikusan korai, 1990-es halálát leszámítva emberemlékezet óta sziklaszilárd a tagság.
Bizony, a Vera-Gonzo Sandoval ritmusszekció mellett a Phil Sandoval-Jeff Duncan gitárosduó is DNS-szinten szerves része a hangzásnak. Meg hát családi és gyerekkori összefonódások is vannak, ahogy az a régi galeriknél mindi tettenérhető. Bármit csinálnak tehát, az védjegyszerűen Armored Saint-ízű lesz. Más kérdés persze, hogy ez már a negyedik nekifutás a 2010-ben indult új, lemezes érában, és mint ilyen, nyilván már nem üthet akkorát, mint elődei, de ne feledjük, sokan a La Razától sem voltak elájulva. Mert hogy kicsit lazábbra vették ott a figurát, rockosabb volt a visszatérő anyag, nem az a satumetál, amit akár a múlt, akár maga a név predesztinált volna – noha a csapat mindig is jól keverte a különféle testvérműfajok összetevőit és ezt teszi most is. Lehet persze mondani, hogy a Win Hands Down nagyobbat szólt, ugyanakkor a legfontosabb úgyis az marad, amit minden Armored Saint-lemeznél el lehet mondani: sokat hallgatós. És nem azért, mert erőltetni kell a jóra hallgatását, hanem mert hallgattatja magát. Szinte fáj, ha úticélunkhoz megérkezvén félbe kell szakítani, ha otthon csengetnek vagy lejár a mosógép, és ők az egyik olyan zenekar, ahol koncerten sem szívesen mész ki italért vagy akár WC-re, hacsak nem marad akkor is halló- és látótávolságban a színpad. Na hát ettől (is) zseniális ez a banda. És igen, a cím is sokatmondó (érzés/érzelem – gyári beállítások visszaállítása), nem tudom ki találta ki, de nem is fejezhetné ki jobban a lényeget.
Annál viszont sajnos kevés unalmasabb dolog van egy lemezismertetőben, mint egyes dalok kiemelése, pláne sima felsorolása – nem is fogok ezzel operálni, bár most is van egy csomó elsőre fülbe ivódó kedvenc. Inkább megemlítem, mennyire jól átjön a gitárok összhangja fülesben. Emiatt mintha egy cseppet jobban érezném a Thin Lizzy-hatást, ami nyilvánvalóan mindig ott bujkált a zenében, de sosem gondolkodtam rajta. Ha pedig valaki sose hallott még Armored Saintet? Nos, Bush-féle Anthraxet viszont biztosan – hát, itt kevesebb a groove, nulla a thrash, viszont annál több az ősrock és az old school metál gitárszóló. És ez így is van jól. Várom a nyári – sajnos nem hazai – bulit!
