Shock!

Nem túlzás azt állítani, hogy a brit ős-punk szerelmeseinek a május 24-i Punk Legends Fest maga volt a Kánaán, de aki igazán szereti a régisulis thrash metalt, illetve kíváncsi rá, honnan merítettek a műfaj vezető csapatai, az is jól tette, ha ellátogatott a Barba Negra két színpadán egyszerre folyt, grandiózus koncertsorozatra. Ezen az estén ugyanis egymás után lehetett elcsípni a GBH-et, az Anti-Nowhere League-et, a Discharge-ot és a The Exploitedet, akik vonatkozásában tényleg minden túlzás nélkül használható a legenda kifejezés. Ha pedig azt nézzük, hogy milyen csapatok dolgoztak fel tőlük dalokat (Metallica, Slayer, Anthrax, Destruction, Machine Head stb.), akkor egyértelmű, hogy a metál súlyosabb ágaira gyakorolt hatásuk is óriási.

A koncertek sorát délután négykor a cseh N.V.Ú. kezdte meg, akik 1987-ben alakultak, zenéjük pedig inkább a punk dallamosabb, befogadhatóbb oldala, mondjuk úgy, ahogy az Auróra is csinálja idehaza. A magam részéről jobban kedvelem a műfaj varacskosabb, brutálisabb verzióját, illetve az ékes cseh nyelv sem segítette elő igazán a műélvezetet, úgyhogy néhány szám után úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet, mielőtt a GBH-csel megkezdődik a monstre punk legendárium.

A koncerteket úgy pakolták egymás után, hogy miután az aktuális zenekar óra 55-kor befejezte programját az egyik színpadon, pont volt időd átsétálni a másikhoz, ahol egészkor már indult is a következő buli. 17.00-kor tehát már a Red Stage színpada előtt álltam, ahol pontosan érkezett is a birminghami GBH, akik 1978 óta tolják az ipart. Ráadásul a lehető legautentikusabb felállásban léteznek ma is, hiszen a négyfős tagságból hárman már az 1982-es debütlemezen is játszottak. A dobos, Scott Preece az új fiú, de ő is harminc éve koptatja már a dobszéket a bandában. A csapat amúgy kisebb-nagyobb rendszerességgel továbbra is aktív a stúdióban (legutóbbi lemezük 2017-ben jelent meg, de a 21. században négy LP-jük is napvilágot látott már), de természetesen a programban a régi klasszikusokra koncentráltak. És ezt most értsd szó szerint, a Momentumról bekerült címadót és I Never Asked For Any Of Thist leszámítva ugyanis minden egyes dal negyven évvel ezelőttről érkezett. A prímet persze az 1982-es debüt, a City Baby Attacked By Rats vitte, de alapos merítést kaptunk a kettes sorszámú City Babys Revenge-ről is.

Sajnos nem csak ők nem szóltak igazán jól, de a nagyobbik színpad valamennyi fellépőjére igaz volt, hogy nagyon kevés volt az ének, még kevesebb a gitár, ellenben a basszus mindent elnyomott, így olyan volt, mintha egy dobozból szóltak volna a csapatok. A GBH energiája viszont így is lejött a színpadról, az olyan dalok, mint a Time Bomb, a Heavy Discipline, a Bellend Bop vagy az I Am Haunted pedig meg is tették a hatásukat. A sátorban már ekkor is szép számmal jelenlévő publikum persze jól reagált a bandára, és mikor Colin Abrahall a végén megkérdezte, készen állunk-e a bébikre, természetesen még magasabbra kúszott a hőfok. A City Baby/City Babys Revenge kettősét már csak az eredetinél is gyorsabban lecsavart Bomber követte a Motörheadtől (Ross Lomas helyett egy általam nem ismert figurával a basszuson), majd vége is volt a brit punk invázió első 55 percének.

A sort a Szlovákiából érkezett Konflikt követte, akiknek frontembere, Jurányi Robi magyar, de ettől függetlenül szlovákul tolják a talpalávalót. Szépen meg is telt rájuk a Blue Stage sátra, bár annyian azért nem voltak, mint két órával később a Discharge-on. Mivel utánuk háromórányi, szünetmentes punkmaraton következett, műsoruk jó részét inkább némi szusszanással töltöttem, majd kezdett is az Anti-Nowhere League, már ismét a nagyobbik színpadon. Náluk Nick „Animal" Culmer frontember az egyetlen régi arc, mellette pedig a gitáros, Tommy-H Hunt számít még régebbi figurának, hiszen 2010 óta penget itt, de a ritmusszekció például már egészen friss, hiszen mindketten jóval a legutolsó anyag, a 2017-es League Style után érkeztek – fun fact: a dobost Jamie Olivernek hívják.

Annak ellenére, hogy Tommynak a koncert során többször is meggyűlt a baja a cuccával - pontosabban az erősítőjével és az abba bedugott kábelekkel –, az este legjobb hangulatú buliját egyértelműen ők adták. Animal remek színpadi figura, hatalmas dumával és messziről is mérhető karizmával, aki a dalok között kiváló sztorikkal ütötte el az időt, míg Tommy próbált életet lehelni hangszerébe. Ráadásul az ő dalaik azért befogadhatóbbak, fogósabbak, mint a GBH témái – a Discharge-ról nem is beszélve –, így az olyan számok, mint a nyitó I Can't Stand Rock 'n' Roll, a Chocolate Soldiers, a Woman vagy a Ralph McTell-feldolgozás Streets Of London akkor is az ember fülébe ültek, ha soha korábban nem hallotta őket. Természetesen ők is a korai cuccokra, azok közül is főleg a legelső lemezre koncentráltak, és már a buli közepén ellőtték a Metallica átiratának köszönhetően világszerte ismertté vált So What-ot is. Persze ezt fogadta a legnagyobb ováció, de kétségtelen csúcspont volt a UK Subs-frontember Charlie Harper által ihletett – rá egyfajta mentorként tekintettek a hőskorban – Uncle Charlie és az első lemez címadója, a bulit záró We Are The League is.

Képzeljük el, amint a Red Stage küzdőterét kábé kétharmadig töltő embertömeg megpróbál beférni a kisebbik sátorba! Márpedig, aki The Exploitedra jött, az nyilván a Discharge-ot is meg akarta nézni, aminek eredményeként egy gombostűt sem lehetett leejteni, amikor a „Fuck your clean tone!" feliratú pólóban érkező Rainy Wainwright és társai belekezdtek pusztító műsorukba. Ilyen körülmények között pedig csak még masszívabbnak, még durvábbnak tűntek a csapat eleve ellentmondást nem tűrő dalai. Ráadásul Jeff „JJ" Janiak, a bandában 2014 óta regnáló frontember is mindent beleadott a színpadon, így gyakran egészen a keverő vonaláig fortyogott a moshpit. Az első pár percet leszámítva valami brutálisan is szóltak, az olyan tételekkel, mint a Hear Nothng, See Nothing, Say Nothing, a Hell On Earth, a Protest And Survive, a Hatebomb vagy a War Is Hell meg alaposan ledaráltak mindenkit. JJ-től közben Donald Trump is megkapta a magáét (egy órával később meg Wattie kiáltotta ki „biggest wankernek"), és összességében is a Discharge alatt kapta a legnagyobb szerepet a politika, de azért messze nem vitték túlzásba a papolást ők sem. Náluk a többiekhez képest jóval egyenletesebben oszlott el a dallista, hiszen a csapat lassan ötven évének (hihetetlen, de 1977-ben indultak) nagy részét átfogta a setlist, még úgy is, hogy azért nyilván a debütlemez volt a leghangsúlyosabb. A koncertet a Machine Head által is feldogozott The Possibility Of Life′s Destruction zárta, ezután érkezett még ráadásnak a Decontrol, aztán lehetett rohanni, hogy az embernek legyen valami jó helye a The Exploited alatt is.

Sokáig kérdéses volt, hogy vajon Wattie egészsége engedi-e majd, hogy fellépjen a bulin. Az ikonikus frontember esetében nem először fordult elő, hogy szervezete megálljt parancsolt, de szerencsére most sikerült gatyába rázni annyira, hogy társaival tarthatott. Persze volt már olyan The Exploited-koncert nálunk is, ahol a távollétében lépett fel a zenekar, de akkor még ott volt a csapatban testvére, a dobos Wullie is, most viszont az a furcsa helyzet állhatott volna elő, hogy csupa olyan arc tolja a színpadon The Exploited-dalokat, akik a banda egyetlen lemezén sem játszottak. Hiába van ugyanis a fedélzeten Irish Rob már húsz éve, 2003 óta nem adott ki a banda nagylemezt. Wattie viszont végül itt volt, és megint hozta ugyanazt a jól megszokott formát, amit mindig.

Mivel a hangosítás az ő koncertjükre sem lett jó, veretes skót akcentussal elővezetett színpadi motyogásaiból vajmi keveset lehetett érteni, de a dalszövegek esetében is erősen kellett támaszkodni a fejben futó magnóra. Mindez persze nem a frontember hibája volt, ő ugyanolyan mániákusan mászkált fel-alá, kigúvadt szemmel üvöltötte a dalokat, illetve csapkodta fejét a mikrofonnal, ahogy a régi szép időkben, és a banda is feszesen, jól tolta alá a muzsikát. Wullie tehát csak ikonikus figuraként hiányzott, de igazság szerint semmilyen szempontból nem lehetett belekötni a tavaly csatlakozott új srác, Gary Sullivan teljesítményébe.

Egymás után sorakoztak a kihagyhatatlan alapvetések a szettben, kezdve a nyitó Let's Start A War-tól az örök zárónóta Sex & Violence-ig, és az olyan dalokat, mint a Fightback, a Chaos Is My Life, a Noise Annoys, a Fuck The USA, a Cop Cars, a Beat The Bastards vagy a Fuck The System, sokadjára is nagy élmény volt hallani. Annak ellenére, hogy néha mintha drum and bass verzióban szólaltak volna meg. A fellépők közül egyedül a The Exploitednek jutott kicsivel több játékidő, így mikor a szokásos össznépi színpadi örömködéssel – Stevie Capmbell még a gitárját is odaadta közben valakinek, aki random riffelgetett valamiket – záró Sex & Violence végén pár lelkesebb közreműködő még mindig artikulátlanul üvöltözött a mikrofonba, már valamivel egyórányi játékidő fölött jártak. Akinek maradt még energiája, az a HétköznaPi Csalódásokkal gyakorolhatott némi rendszerkritikát, én viszont néhány szám után úgy döntöttem, hagyom, hogy a Tottenham Európa-liga győzelmét nélkülem ünnepeljék tovább.

Nemcsak azért volt különösen nagy dolog ez az este, mert négy, a műfajt valóban meghatározó, legendás brit punk zenekart láthattunk együtt, hanem azért is, mert közülük egyik sincs most éppen turnén. Azaz ezt tényleg csak itt és csak most, csak nekünk szervezték meg ebben a formában.

Fotó: Barba Negra