Shock!

A '90-es éveket általában úgy szokás emlegetni, mint a klasszikus rockot megmételyező, ördögtől való időszakot, mikor is az „igaz-zene" háttérbe szorulásával az europop sötét korszaka köszöntött ránk. Amellett, hogy ezen sarkított álláspont nyilvánvalóan túlzás, némi igazság mégis van benne, ugyanakkor azonban az is kétségkívül igaz, hogy óriási dolgok történtek a rockzenében a 20. század utolsó dekádjában is. Hogy mást ne is említsünk, itt van rögtön a Monster Magnet, akiknél menőbb dolog kevés volt akkoriban. Ha megnézzük a Powertrip klipjét, egyértelmű, hogy mitől imádták őket annyian: fura fazonok király szerkókban, foncsorozott napszemüvegek, egy jegesmedve és tűz. Meg persze csajok. Mindez pedig egy olyan sajátos, végtelenül lelazult, elvarázsolt mixként összegyúrva, ami totál egyedivé tette a csapat muzsikáját.

A különleges íz, a varázs pedig ugyanúgy ott van bennük ma is, mint amikor még többezres tömegek előtt léptek fel, az MTV-t pedig nem tudtad úgy bekapcsolni, hogy ne ess hasra David Wyndorfékban. Nyilván kisebb a lépték, de az érzés azóta sem veszett ki. Akkor sem, amikor David a drogokról való leállás következtében bőven egy mázsa fölé kúszott, a kezdeti áldatlan állapot azonban már a múlté, és bár most sem olyan kákabelű, mint volt a hőskorban, fizimiskája egyértelműen passzol a rocksztár-attitűdhöz.

Mielőtt azonban a Magnet színpadra lépett volna, még jött a Mátyás Attila Band, és szépen be is söpörte a közönség elismerését. Annak ellenére, hogy nem kifejezetten kenyerem ez a fajta zene (a The Cultot sem tudtam megszeretni soha), a M.A.B. meglepően jó volt. Náluk ugyanis amellett, hogy helyenként meglepő megoldásokkal is operáló, de kifejezetten karakteres és fogós dalokat írnak, az is megvan, ami sok magyar csapatból hiányzik: a kiállás, az egyéniség. Egytől-egyik jó fazonok alkotják ugyanis a zenekart, azaz nemcsak Matyit, a főnököt, hanem Bense Sanyit és Gerő Balázst is élmény volt figyelni a buli közben. Matyi persze kultikus figura itthon, így nem meglepő, hogy egyes dalait (főleg az F.O. System-klasszikusokat) sokan vele énekelték, de a relatíve ismeretlenebb saját témák is működtek.

A Monster Magnet mindig jó, ezt talán kiindulópontként le is szögezhetjük, de ha olyan slágerparádé várható tőlük, mint amilyet az előzetes setlistekben felvonultattak, akkor nem csoda, hogy csutkára megtelt rájuk az A38. Wyndorfék ugyanis nem árultak zsákbamacskát, aktuális turnéjuk ugyanis karrierjük legnépszerűbb korszakára, a négy korongot átölelő A&M-érára koncentrál. Márpedig ezen négy lemez közt ott van a a Dopes To Infinity és a Powertrip, amelyek közmegegyezéses klasszikusok, a '90-es évek meghatározó nagylemezei, egyben pedig a Monster Magnet legjobbjai. Így pedig, bár nálam kifejezetten bejött például az utolsó, lazább megközelítésű Last Patrol is, egy pillanatig sem bánkódtam, hogy egy hangot sem fogok hallani róla élőben. Megélve ezt a masszívan nosztalgikus, másfél órányi slágerparádét, tegye fel a kezét, aki a szet bármelyik témáját lecserélte volna mondjuk az I Live Behind The Cloudsra! Na, ugye?

És a slágerparádét ezúttal valóban szó szerint kell érteni, hiszen szépen sorjáztak egymás után az ezredforduló előtti korszak hatalmasabbnál hatalmasabb himnuszai: rögtön másodiknak a Powertrip, aminek örökérvényű refrénjét már egy emberként énekelte az egész hajó. Majd Superjudge, Twin Earth, Dinosour Vacuum, Dopes To Infinity, hogy csak párat említsünk, a ráadás előtt utolsóként meg Space Lord (katarzis no. 2.). Tulajdonképpen elég lenne annyi is, ha szépen idemásolnám a setlistet, a játszott dalok listája ugyanis mindent elmond arról, mekkora buli volt ez.

A főszerepet persze a mai napig ízig-vérig rocksztár Wyndorf vitte, mellette csakis Phil Caivanónak sikerült némi reflektorfényt bezsebelnie. A többiek jószerivel a háttérben maradva muzsikáltak hatalmasat, ami érthető is, hiszen egyrészt Dave elég excentrikus önmagában is, másrészt pedig a Powertripnél becsatlakozott Phillen kívül mindenki jóval a jelen turné alapjait jelentő lemezek megjelenését követően érkezett. Nem is volt azonban szükség túlzott akciókra a muzikális-szekciótól, a bőrdzsekiben, napszemüvegben, térdig lógatott gitárral (utóbbi gyakorlatilag kizárólag show-elem, abban sem vagyok biztos, hogy be volt dugva) nyomuló David ugyanis egymagában lekötötte a figyelmet. Amellett, hogy zseniálisan énekel az arc, valóban igazi, karizmatikus színpadi figura (a.k.a. rocksztár), azaz egy kihalóban lévő fajta egyik utolsó képviselője.

A minden igényt kielégítő setlistet és a kiváló bazseválást szerencsére korrekt hangzás is támogatta (minden szépen és tisztán szólt, egyedül a bőgő hangerő-potiját tekertem volna lejjebb), így a március-április fordulóján zajló „budapesti tavaszi rockfesztivál" egyik legnagyobb élményét jelentették, holtversenyben a két nappal későbbi, szintén atom Pronggal.

Fotó: A38 Hajó