Shock!

Marco Mendoza tavaly kétszer is járt Pesten (egyszer szólóban, egyszer pedig a The Dead Daisiesszel), annyi pedig biztos, hogy idén minimum megismétli ezen teljesítményét: Áprilisban újfent jön a Brian Tichy távozása miatt némileg megváltozott felállású szupergroup, a latino basszer pedig szólóbandájával is visszatért hozzánk, ismét csak a Backstage Pubba. És mivel még csak március van, az is benne van a pakliban, hogy év végén is felénk fújja egyszer a szél... Mendoza kiváló basszusgitáros, karakteres figura, egy ízig-vérig született rocksztár, aki frontemberként és zenekarvezetőként is abszolút megállja helyét, azaz nem szükséges feltétlenül Ted Nugent, David Coverdale vagy John Coraby mellett állnia ahhoz, hogy érdekes legyen. Sajnos tavalyi szólókoncertjét ki kellett hagynom, de az idei pótlást annak ellenére is sikerült elcsípnem, hogy a koncert kezdete előtt pár órával még Szlovákiában voltam.

Marco Mendoza elsősorban basszusgitáros és csak másodállásban énekes, a Backstage Pubban adott koncert pedig már a tizedik volt a sorban pihenőnap nélkül, így nem csoda, hogy az ilyen szintű terheléshez nem szokott fickó hangja marhára elfáradt, mire Budapestre értek. Ennek eredményeként a nyitó Viva La Rock alatt elővezetett rekedt károgás kábé annyira volt élvezetes, mint Hablaty szólója A kis hableány csónakázós jelenetében. Hiába pakolt a dobos Kyle Hughes fasza vokálokat a főnök alá, így is ráncoltam a homlokomat, hogy ha ilyen lesz az „éneklés" az egész koncert alatt, akkor bizony kemény estének nézünk elébe. Aztán a kettes, eszetlenül fogós Let The Sun Shine-ra csak bemelegedtek azok a hangszálak, és ha óriási formában továbbra sem volt, Marco azért végül okésan hozta a bulit. Pedig rengeteget dumált is a számok között, ami nem feltétlenül okos döntés ilyen helyzetben, de sokadszorra látva élőben a figurát, szerintem bele is halna, ha két szám között álldogálva csak egy-egy sovány „Thank you!"-t nyöghetne a mikrofonba. Marco tehát nem az a „let the music do the talking!"-arc, lehengerlő személyiségének pedig óriási szerepe van abban, hogy egy efféle hakni működni tud. Merthogy legyünk őszinték, azért ez bizony hakni volt, bár az kétségtelen, hogy az első osztályú fajtából.

A tavalyi koncerten játszó John Macaluso helyére érkező fiatal srác, a már említett Kyle Hughes, illetve a legutóbbi Tygers of Pan Tangen is pengető gitáros, Michael McCrystal jól kiegészítették a főhőst, és ugyan ez az este nyilvánvalóan a basszusgitárról szólt, Mendoza kellő teret hagyott a többieknek is. Amellett, hogy mindkettejük képességeit hosszan és gyakran dicsérte, még egy-egy rövid szólisztikus betét is jutott nekik. McCrystal rohadtul érzi ezt a zenei világot, és ugyan a vöröske Hughes satu-egyszerű dobolása nem mérhető az egyértelműen más ligába tartozó Macaluso játékához, a feszes kettő-négyeket megbízhatóan pakolta ő is a dalok alá, vokáljai pedig néhol tényleg életmentőek voltak.

A technika ördöge miatt végül szűk egyórásra rövidült bulin a saját számok helyét szép lassan átvették a feldolgozások, és ezek mindegyike piszkosul sütött is. Ted Nugent Hey Babyje alapból igazi koncertdal, ráadásul nagyon jól is áll Mendozának, Stevie Wonder Higher Groundja is igazi csúcspont volt, a Hole In My Pocket / Give Peace A Chance pedig a csettintgetős geg miatt működött remekül, pláne úgy, hogy Marco még a közönség között is ment egy jókora kört, aktívabb ujjpöcögtetésre sarkallva mindenkit. A hangulat tehát annak ellenére is kiváló volt, hogy az egész estét beárnyékolták a technikai problémák. Már a Blended Brew-énekes Mikkel Toustrup is folyamatosan (és eredménytelenül) mutogatott a keverő felé, és ugyanez a folyamat folytatódott a főattrakció előadása alatt is. A kegyelemdöfés aztán a záró „Thin Lizzy-blokk" alatt érkezett, a Chinatownt követő, Kyle által énekelt Jailbreak alatt ugyanis Marco hangszere teljesen elnémult. A dalt ettől még végignyomták, a bulinak azonban minden igyekezet ellenére harangoztak, ugyanis mint kiderült, ekkorra már a teljes basszus-cucc bekrepált. A meglehetősen szerencsétlenül befejeződött koncert miatt azonban Marco egy személyben kárpótolt mindenkit, egy perccel később ugyanis már a merch-pultban dedikált és fotózkodott roppant készségesen, bárkivel kedvesen eldiskurálva.

Voltak ugyan hibái tehát Marco Mendoza első 2018-as eljövetelének, a könnyed esti rock and roll kategóriában azonban még ezekkel együtt is bőven átlagon felüli volt a produkciója.

Fotó: Backstage Pub