Shock!

Öt év után tért vissza hozzánk Billy Milano és a Method Of Destruction, hogy rövid, de annál tömörebb, szuperintenzív bulit vezessen le a Dürer középső termét csurig töltő, jobbára negyvenes arcoknak. Sajnos az ezt megelőző első és egyetlen magyar M.O.D.-bulira nem tudtam elmenni, így ez volt az az este, amikor végre élőben is szembesülhettem Billy Milanóval. A csapat nem is okozott csalódást: tényleg nem játszottak hosszan, de amit elővezettek, azon nem lehetett fogást találni.

Az öreg mosher előtti hazai bemelegítő csapatok közül számomra az egri Skizo volt az első, akik fél órában nyomták a HC/crossovert, jó kis elszállós, pszichedelikus betétekkel tarkítva. Mindez nem feltétlenül tipikus, de kifejezetten jól működik: izgalmasak, érdekesek lesznek tőle. Ugyan a közönség még leginkább tisztes távolban bólogatva figyelte őket, ez Csapó Péter énekest nem különösebben zavarta. Míg a többiek jobbára egy helyben állva játszották végig a bulit, ő igyekezett némi lendülettel is megtölteni a színpadot.

A Tisztán A Cél Felé szintén egri kötődésű, ők viszont a hagyományosabb végén fogják meg a HC-t, valahol az Agnostic Front meg a Sick Of It All környékén. Mindehhez igen markáns világnézet és üzenet is társul, ezen összetevők pedig erős karaktert adnak a bandának, ráadásul náluk a színpad is jobban élt, hiszen nem csak az énekes Gulab, de a többiek is mozogtak rendesen. A saját dalok mellett elnyomtak egy AMD-feldolgozást is az 52 évesen idén elhunyt gitáros, Lörke tiszteletére, illetve a régi időkről sztorizgatva fokozták az egyébként is kissé osztálytalálkozó-jellegű buli hangulatát.

Ami az M.O.D.-t illeti, a jó Billyt mindig is hegyomlásnyiként képzeltem el, ehhez képest egy pici, pufók faszi érkezett meg a színpadra, akivel azért ennek ellenére sem baszakodnék soha. 55 évesen kissé már látszik rajta a kora, de a szemében még mindig ott az a mániákus csillogás, amiből egyértelmű, ez a fickó sosem hátrál meg: az elveiért, a családjáért – amibe az M.O.D.-rajongókat is beleszámítja – bármikor szembeszáll bárkivel ma is. Ahogy a koncerten fogalmazott, ma is benne van egy jó kis bunyóban bármikor, csak már nem bírja úgy, mint régen. Billy Milano meghízott és megöregedett tehát kissé, de még ma is a régi: egy nagypofájú, beleszarós pukkancs, aki nem tesz lakatot a szájára. Mi pedig pont ezért szeretjük. Saját csapata és az S.O.D. is pont ettől a belemenős, „Fuck P.C.!" hozzáállástól működött kurva jól, ahogy ez a koncert is.

Zeneileg persze nehéz ódákat zengeni egy M.O.D.-buliról, hiszen ez a muzsika leginkább az adrenalinról, a sebességről és a szórakoztatásról szól, és ezt a szerepét tökéletesen be is töltötte egészen pontosan kerek 60 percen keresztül. Billy mellett Rob Moschetti bőgős volt az egyetlen régi arc, aki 1994-ben már játszott a Devolution lemezen, illetve a Pro-Painben is lehúzott pár évet, de a dobos Michael Arellano is fel-feltűnik a csapatban 2012 óta viszonylag rendszeresen. Hozzájuk tavaly csatlakozott Jason French gitáros, aki zeneileg, de szakállát tekintve is remekül passzol a bandába.

A maratoni hosszúságú koncert elő felében gyorsan lezúztak pár M.O.D.-slágert (Aren't You Hungry, Get A Real Job, You're A Fucking Dick, Fight, Alphabet City Stomp, True Colors), majd a Fear-feldolgozás I Love Livin' In The City után jöttek az S.O.D.-klasszikusok: Kill Yourself, Milano Mosh, Milk, Pussywhipped, Speak English Or Die, majd zárásként United Forces, a March Of The S.O.D.-ből viszont sajnos csak az első pár hangot nyomták el. Mindez egészen pontosan egy órát tett ki, közben viszont megitták az előzenekaroktól csórt üveg pálinkát, mi pedig rengeteget röhögtünk a színpadról folyamatosan ömlő hatalmas dumákon. Mondanom sem kell, hogy az előzenekarok alatt jobbára karba tett kézzel álldogáló közönség konkrétan végigmosholta a bulit, megspékelve némi színpadmászással, melyből a bemelegítő csapatok zenészei is alaposan kivették a részüket.

És hogy Billy nem csak a levegőbe pofázik: konkrétan öt perccel a buli után már kint fotózkodott, dedikált a merch pultnál. Valahogy így kell feszengéstől és kínos érzések nélkül nosztalgiázni.

Fotó: Polgár Péter