Shock!

Vélhetően elsősorban a szervezők remek húzásának köszönhetően – aktív zenészek ingyen nézhették meg a bulit –, mikor az Ego-Project műsorának kezdetére leértem a Crazy Mamába, már meglehetősen szép nézőszám fogadott. Mindent egybevéve eléggé lutri volt ez a buli, hiszen Jorn szólócsapata járt már nálunk az elmúlt években, és azt is meg kell hagyni, hogy bármekkora hanggal bír is Mr. Lande, utolsó két lemeze meglehetősen ötlettelenre és unalmasra sikeredett.

Sajnos Rudán Joe akusztikus műsoráról lemaradtam, így az este kezdetét számomra Beloberk Pisti egója jelentette. A hétpróbás régi motorosoktól pontosan azt is kaptuk, amit az ilyen öreg rókáktól elvárhattunk; fesztelen örömzenélést. Nagyjából úgy tudnám összefoglalni az Ego-Project lényegét, hogy kiváló muzsikusok játszanak Magyarországon totálisan hiánypótló, szikár, US power hatású muzsikát, melyet sikerült emlékezetes, fogós nótákká összegyúrni.

Bármennyire jó is a zenekar, sajnos félek, hogy nem jutnak túl messzire, hiszen az itthon népszerű dallamos metal vonalhoz képest túl poweres, túl szikár ez a zene, és ugyan hiánycikk ez a fajta muzsika, ennek ellenére sajnos valószínűleg sosem fognak olyan népszerűségre szert tenni, mint mondjuk a Kalapács zenekar. Bár talán mégsem reménytelen a helyzet, hiszen a jelenlévők nagy lelkesedéssel fogadták a csapatot, ami Kiss Zoli hibátlan énekteljesítményét vagy Jung Norbi ízes gitározását hallva nem is csoda.

Ezt a fajta muzsikát itthon csak tőlük hallhatod, épp ezért bízom benne, hogy az öreg rókák kötöttségektől mentes örömzenélésénél többre viszik majd! Ha szereted a kissé sötétebb, karcosabb, szúrósabb, ám ennek ellenére remek dallamokat felvonultató muzsikákat, ne hagyd ki őket!

Bármennyire is óriási hang Jorn Lande, megmondom őszintén, hogy szólólemezeit úgy a Duke-tól kezdődően halálosan unalmasnak tartom. Természetesen Jorn leénekli a csillagokat is az égről, ellenben valahogy sosem sikerül igazán ötletes, emlékezetes megoldásokat, kerek dalokat összehoznia, így a norvég hangszálakrobatát továbbra is leginkább vendégszereplései, projektjei keretében hallgatom. Bármennyire is szereti valaki az elmúlt évek Jorn anyagait, annyira elvakult fan senki nem lehet, hogy ne vegye észre a különbséget a Spirit Black és mondjuk a Beyond Twilight bemutatkozása vagy az Hourglass című Millenium anyag között, hogy a kettes Arkról már ne is beszéljek. Mindezek mellett természetesen élőben továbbra is zseni az ürge, a koncertek miliőjének pedig megvan az a nagy előnye, hogy a lemezen kissé szürkébb nóták is jó eséllyel megdörrenhetnek. Nagyjából ezzel a mondattal be is fejezhetném a beszámolót, hiszen gyakorlatilag épp erről volt szó ebben az esetben is.

A finoman szólva sem tökéletes setlist ellenére ugyanis ez egy kiváló buli volt, melynek titka elsősorban az, hogy a mára kissé püffeteg Jorn tökéletes formában énekelte végig a közel kilencven percet. És a tökéletes most tényleg hibátlant jelent, hiszen gyakorlatilag egyetlen hamis hangot nem lehetett hallani tőle. Mindehhez remek alapot nyújtott az indián-viking keverék benyomását keltő Tore Moren, és a Jorn Viggo Lofstad helyén pengető, a Dio lemezzel debütált új srác, Tor Erik Myhre. A ritmusszekció is profi, a fiatal Lukács Lacira hajazó bőgős, Nic Angileri kissé esetlen mozdulatait épp úgy élmény volt nézni, mint Willy Bendicksen feszes játékát, bár azt meg kell hagyni, hogy a dobszólót simán mellőzhették volna.

Jorn meg annak ellenére is ámulatba ejtő, hogy frontembernek meglehetősen csapnivaló, hiszen a nóták alatt semmit nem csinált, „pusztán” tökéletesen énekelt, a konferanszai pedig kimerültek némi „all right”-ban. Bár annak idején – hogy egy szintén nemrég itt járt, hasonló adottságokkal rendelkező előadót említsek - Rippert ezért megkövezték, úgy látszik, Jorn esetében ez jóval kevesebbeknek szúrt szemet. Az is igaz, hogy míg Ripper egy bizonyos Rob Halfordot volt hivatott pótolni, addig Jornnak csupán önmagát kell alakítani, az ő imidzse pedig a széles mozdulatokkal kísért, elemi erővel előtörő hangorkánt jelenti. Utóbbi tényleg hihetetlen, hiszen nem egyszer előfordult, hogy 40-50 centiről rekesztett a mikrofonba. Az embernek tényleg az volt az érzése, hogy akár hangosítás nélkül is simán hozná a bulit.

A tálalás tehát pazar volt, épp csak a menüt állíthatták volna össze jobban. Azt gondoltam, hogy Beyond Twilight, Ark és Millenium nem lesz, de azért egy Masterplan nótában reménykedtem, úgyis aktuális most a negyedik lemez, illetve Grapow sérülése miatt turnéra úgysem számíthatunk. Sajnos Jorn ezen irányú éhínségünkön nem enyhített, és az is kissé érthetetlen, hogy ha már épp Dio emlékének szentelte legutóbbi kiadványát, miért nem hangzott el – a full középszerű és giccses Song for Ronnie James helyett - legalább egy pár szerzemény egyik legnagyobb mesterétől? A nyúlfarknyi Man on the Silver Mountain részletecskét nem számítom.

Szintén furcsa, hogy miképp lehet olyan bivalyerős nótákat kihagyni – főleg egy ilyen setből, mint a Sunset Station, a Young Forever vagy a Duke of Love, amik nemhogy befértek volna, de egyszerűen kihagyhatatlanok. Fentiek helyett kaptunk egy néhány kiemelkedő pillanat – Stormcrow, Tungur Knivur és Soul of the Wind – mellett számos gyengébb nótát is felvonultató műsort, melynek a végén csak azért nem zúgolódtam, mert Jorn hangja ezen az estén tényleg varázslatos volt. Még saját magához viszonyítva is!

Az tehát ismét bebizonyosodott, hogy Jorn minden kétséget kizáróan napjaink egyik, ha nem „a legnagyobb” rockénekese. Épp csak jó dalokat nem képes írni mostanában, úgyhogy én azt mondom, jöjjön csak az a régóta beharangozott hármas Ark, attól biztos tátva marad majd a szánk.