Shock!

A nagy ünnepi lazulás időszakában egyrészt baromira ráér az ember, másrészt szétszakíthatja magát a rengeteg programmal, ugyanakkor az is tény, hogy egy ilyen speciális bulit mindenképpen jó ötlet volt ilyenkorra időzíteni és a belváros szívébe szervezni, legalábbis a nézőszám erről árulkodott. Az a ma már kényelmesebb koncertlátogató réteg, amely anno a '90-es évek közepén-végén járt Fahrehneitre, jobban szelektál, kevesebbet mozdul talán ki, kényesebb a helyszínre. De az is igaz, hogy karácsony táján valószínűleg jobban működik a nosztalgiafaktor is, és a koncertet hobbiból összehozó tagság naptára is szellősebb lehet az év utolsó hetében.

Külösebben nem akarnék történelemórát tartani, mert aki Shock!-ot olvas és harminc feletti, úgyis tudja, miről szól-szólt a történet. Ugyebár az eredeti Ossian 1994-es feloszlásakor Maróthy Zoli gitáros és a Vörös Gábor-Tobola Csaba ritmusszekció együttmaradt, és – bár úgy rémlik, hogy voltak énekes-meghallgatásaik, de – trióban folytatta a működését az akkor is, most is jól csengő Fahrenheit néven. 1995 és 1999 között három lemezt adtak ki, de utána a srácok bokros teendői – és főleg a Zoli, illetve Csaba számára ezerrel felpörgő, egyúttal szintet is lépő KISS Forever Band – már nem tették lehetővé az addigi aktivitást, valamint a klubélet viszonylagos hanyatlása is hozzájárulhatott ahhoz, hogy jegelték a bandát. De mivel a három zenész között mindig is érezhető volt a kiváló összhang, nyilvánvaló volt, hogy egyikük sem gondolta örökre félretenni a Fahrenheitet. Közben persze eltelt tizenhét-tizennyolc év, de hát istenem, láttunk már ilyet más bandánál is...

Az persze már 2017-es történet, hogy a Facebookon létrehozott hivatalos, de informális ön-tribute oldal végül is oda vezetett, hogy a csapat összeült, próbálni kezdett, és kevesebb mint egy év után koncertképessé formálták magukat, bevonva rajongó-barátjukat, Varga Zolit, aki mind a szervezésben, mind a koncerthangzás kialakításában aktív szerepet vállalt. Kicsit előreszaladva: billentyűi és vokáljai rengeteget tettek hozzá a színpadi összképhez. Ez azért is érdekes, mert annak idején – talán mások is emlékeznek rá – az akkor még szinte ismeretlen Jamie Winchester segítette Zoliékat élőben, de ő, ha jól emlékszem, gitározott is. Nem tudom, Jamie pályafutásának mekkora lendületet adott ez a projekt, de érdemes visszaemlékezni, hogy a Fahrenheit azért elég „jól ment" az első pár évben (tegyük hozzá: a '90-es évek eleji Ossian is, akár mainstream szinten is értve). Nagykiadó, komolyabb klipek, amelyek az akkor divatos interaktív zenetévés kívánságműsorokban futottak elég gyakran, és szakmailag is elismert volt a zenekar, Zoli különféle, nem annyira rockorientált session-munkái legalábbis ezt sugallják: komoly előadók adogatták kézről kézre, vélhetőleg gyorsan, profin és jól dolgozott, és ki lehetett vele jönni. Ma is ilyesmi benyomást kelt a színpadon, egy ilyen tényleg hobbi-örömzenés történetnél pedig hangsúlyosan ez jön le, lehetetlen tehát nem jó érzéssel figyelni azt a mintaszerű összhangot, ami a három régi zenész és újsütetű társuk között van.

Sokszor eszembe jutott már, hogy abban a legendás időszakban mennyire jó lett volna, ha Zolinak összehoznak egy instrumentális projektet – kiindulva a hasonszőrű Ossian- és Fahrenheit-dalokból, igazi klasszikusként emlegetnénk most Szekeres Tamás lemezei mellett. Talán egyszer megvalósul ebből valami, de ha nem, akkor is jó lesz visszanézni-hallgatni ennek a koncertnek a felvételét (amelyre ígéretet kaptunk), mert ezek a dalok tényleg korszakos klasszikusok, és hatalmas dolgokat zenélt össze lemezen a trió, élőben pedig a négyes. Szövegileg is sikerült megfogniuk a szimpatizánsokat, annak idején nem is feltétlenül kellett „rockernek" lenni ahhoz, hogy Fahrenheit-hívővé váljon az ember (lásd a fenti zenetévés rotációra vonatkozó utalást). És persze az Ossiant nem, de a Maróthy-Vörös-Tobola soundot nagyon kedvelők közül is sokan csatlakoztak a táborhoz.

A Kihozta belőled persze kihagyhatatlan volt, ezt már akkor is átmentették a Fahrenheit-repertoárba, de ezt a nótát eredetileg is poénnak szánták, viszont a saját dalok nosztalgiafaktor nélkül is kellően ütősek ahhoz, hogy egy full műsort össze lehessen rakni belőlük (még így is hiányoltam a Játékost). Érdekes, hogy bár mai füllel ugyan Zoli éneke legalábbis furcsán hat abban a néhány Ossian-nótában, amit bevállalt, de a Fahrenheitbe tényleg nem tudnék elképzelni más hangot, még sokkal erősebbet, képzettebbet sem, annyira a trióé ez a zene. (Ezzel együtt persze kíváncsi az ember, kik merültek fel esetleg annak idején a frontra.) Emellett, bár a jólismert dallamos metal/hard rock eszköztárból dolgoztak, nem nagyon tudok felhozni sem hazai, sem kinti párhuzamokat a fiatalabbak vagy későn érkezettek kedvéért. Huszonpár éve három összeszokott arc összejött jammelni, belevitték az akkori érzéseiket, régi és újabb keletű hatásaikat, és ez lett belőle. A rajongók közül biztos sokan apellálnak valami újra, és persze el-elhangzott egy-egy utalás a jövőre vonatkozólag a konferanszok között is – mi tagadás, jómagam is érdeklődéssel hallanék egy-két új témát tőlük, érdekelne, mit raknának össze ma. A teljes lemez talán picit necces ötlet, de végül is miért ne...

Ami viszont biztos: sikerült a lehető legtöbbet kihozni ebből az amúgy is ígéretes estéből, és ha soha többé, vagy csak újabb tizensok év múlva lesz Fahrenheit-buli, ez a koncert akkor is fullos volt. Nem beszélve arról, hogy simán nevezhető az év hazai kuriózumának – soha rosszabb évzárást!

Fotó: Nerpel Nikoletta