Shock!

Harmincadik születésnapját ünnepli a progresszív metal vitathatatlanul legnépszerűbb bandája, a Dream Theater, ezen jeles alkalomból pedig természetesen hozzánk is ellátogattak. Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen az ötös szerencsére elég gyakran felbukkan errefelé, egy újabb Dream-koncert azonban minden körülmények között rangos és komoly esemény. Ha pedig olyan csapatok nyitnak nekik, mint a Kamelot és a Special Providence, akkor tényleg bekerül a buli a kihagyhatatlan kalapba.

A hazai Special Providence instrumentális jazz-prog-rockot nyomat igen kiváló minőségben (nem véletlen, hogy a Spock's Bearddel indulnak turnéra hamarosan), amihez finoman szólva sem ideális a tűző napsütés és a 40 fok. Féltem is, hogy alig néhány ember lézeng majd a koncertjükön, de meglepetésemre nem így lett, amikor fél hét körül leértem a Barba Negrába, a közönség már majdnem a keverő vonaláig megtöltötte a helyet, és nagy érdeklődéssel figyelte Fehérvári Attiláék bűvészkedését, sőt, úgy tűnt, a döntő többség képben is van a zenekarral kapcsolatban. Nagyjából félórás koncertjükkel sikert is arattak, legközelebb azonban inkább egy kis klubban nézném meg őket, ez a fajta zene ott működik igazán.

Bár egyértelműen nem vagyok tagja a „régen minden jobb volt" ligának, a Kamelot és sajnos a Dream Theater is abszolút abba a csoportba tartozik nálam, akiknek utóbbi anyagaival nem tudtam igazán megbarátkozni. Ennek ellenére végül mindkét bandával kapcsolatban maximálisan pozitív lett az este kicsengése. Noha becsülettel próbálkoztam vele, a friss Kamelot-nagylemez totál elment mellettem. A Havennel is az a bajom, mint jó tíz éve minden cuccukkal, nevezetesen, hogy a bombasztikus, szimfonikus témák buborékja mögött sok esetben nincsenek igazán kiugró dalok, ráadásul mintha egyre inkább csak saját magukat kopíroznák. Nem tudom, hogy alkotói válságba kerültek, vagy csak biztonsági játékra rendezkedtek-e be, a lényeg azonban az, hogy bár utóbbi lemezeiket nem hallgatom túl gyakran, élőben eddig mindig meggyőznek. Annak ellenére, hogy a koncert nem indult jól, végül szélesen mosolyogva köszöntem el tőlük, ami elsősorban a rendkívül szimpatikus Tommy Karevik érdeme. Bár a frontember nem annyira karakteres figura, mint Roy Khan volt, végtelenül kedves és alázatos személyisége, meg persze jó hangja miatt hamar maga mellé állított mindenkit. Az olyan apróságok pedig, hogy többször is bekiabálta: „sikíts", vagy hogy magyarul számolt el háromig, végtelenül jól estek a közönségnek.

Szükség is volt ezekre a húzásokra, mivel ez első nóták alatt akadtak bajok. Amellett, hogy a Kamelot számára sem ideális terep a nyári kánikula, kezdetben kifejezetten rosszul és halkan is szóltak. Főleg a vezér Thomas Youngblood gitárja tűnt kehesnek, de aztán néhány nóta után megfelelő pozícióba kerültek a potméterek, a szép sorban érkező dalok pedig elvitték a bulit. Mindebben nagy szerepe volt a frissen igazolt vokalistalánynak is, aki igencsak dekoratív megjelenése mellett a Sacrimonyban bizonyította azt is, hogy a zorkó énektémákkal is simán megbirkózik. A szemfülesek kiszúrhatták azt is, hogy a billentyűket nem a megszokott arc kezelte, Oliver Palotai ugyanis egy előre tudott és a csapatnak bejelentett probléma miatt nem lehetett itt. A helyére Corvin Bahn ugrott be, aki korábban Uli Jon Roth-szal és a Gamma Ray-jel is turnézott, abban azonban kételkedem, hogy ez a személycsere bárkit is különösebben zavart volna. Főleg úgy, hogy egymás után érkeztek az igazi Kamelot-slágerek: Rule The World, Ghost Opera, Center Of The Universe, Forever, meg a többi. Így pedig egy szempillantás alatt elrepült a rendelkezésükre álló bő egy óra, és a March Of Mephisto után hirtelen azon kaptam magam, hogy rögvest érkezik is a főattrakció.

Nehéz egy újabb Dream Theater-koncertről írni, hiszen a csapattal és fellépéseivel kapcsolatosan már tényleg mindent és mindenkit kielemeztünk mi is. Amit el kell mondani, az elmondatott, ráadásul az egyik legjobban dokumentált formációról beszélünk, amelynek rajongói a végletekig fanatikusok, akik egészen apró (és valljuk meg, jelentéktelen) részleteket is képesek aprólékosan kivesézni. Épp ezért nem is látom értelmét arról értekezni, hogy John Myung ujjai hogyan futkároztak a basszusgitár nyakán, netán Jordan Rudess miféle hangokat húzott elő varázskalapjából, ezeket úgyis tudja mindenki magától is. Inkább csak annyit írok le, mi az, amit én máshogy csináltam volna a koncerttel kapcsolatban. Ez pedig mindösszesen egyetlen dolog: megfordítottam volna a setlist sorrendjét. Ha netán valaki nem tudná ugyanis, a kerek szülinap jegyében a Dream koncepciója jelen turnén igazán egyszerű: minden egyes lemezükről játszanak egy dalt, mégpedig kronológiai sorrendben. Ennek eredményeképpen pedig az igazán nagy durranásokat ellőtték a koncert első felében, a végére pedig, amikorra is elértünk a rajongókat is megosztó utolsó albumokhoz, érezhetően leült kissé a buli. Ebből a szempontból szerencsésebb lett volna a csere, hiszen egy újabb dalokkal induló, majd szép fokozatosan a Caught In A Web – Metropolis – Afterlife trióval végződő buli tuti, hogy mindenkinek lecsavarta volna a fejét.

Ezzel szemben az Awake harmadikként felcsendülő alapnótája után óhatatlanul az kezdett el motoszkálni a fejemben, hogy innen csak lefelé vezet az út. James LaBrie-ék dicséretére legyen mondva, azért a koncert íve így is rendben volt, azaz elsősorban a sokat mozgó és kommunikáló énekesnek köszönhetően sikerült fenntartaniuk a lelkesedést, a figyelmet és a jó hangulatot egész végig. Még úgy is, hogy a záró Bridges In The Sky – Behind The Veil duó nem mérhető még csak az As I Amhez sem, nemhogy a programot indító dalokhoz. Mindezt leszámítva azonban a koncert tökéletes volt: jól szólt, LaBrie remekül énekelt, a közönség meg persze imádta őket, és fogadni mernék rá, hogy senki nem vette volna zokon, ha a Behind The Veil után szépen megindulunk visszafelé, és újra végigmegyünk a diszkográfián. Tekintve, hogy a Dream Theater simán adott már háromórás bulikat is, talán nem is olyan vad az ötlet, mint elsőre tűnik... Ezúttal azonban meg kellett elégednünk lemezenként mindössze egy dallal, de az így is tizenhárom tracket kitevő programmal és a csapat formájával, azt hiszem, senki sem lehet elégedetlen.

Továbbra is az a véleményem, hogy némi leállás, feltöltődés nem ártana a Dream Theaternek, de mindez csak a stúdióanyagaikra vonatkozik. Élőben továbbra is remekel a zenekar, szóval tőlem akár holnap is jöhetnének újra.