Shock!

Visszatekintve úgy tűnik, magyar metalklasszikusok hetet tartottam, hiszen hét nap alatt megjártam a PeCsa zárófesztet, egy 41 főnél alacsonyabb nézőszámú, de Gidóék által fesztelen hangulatban végigörömzenélt Fáraó-klubbulit (erről megemlékezni sajnos nem volt-lesz kapacitásom), és minderre az Akela negyedszázados jubileuma tette fel – na, nem feltétlenül a koronát, mert esetükben ez elég hülyén veszi ki magát, tekintve, hogy farkasgúnyában szokták kezdeni a bulikat. Ugyanakkor más odaillő fejfedő nem ugrik be, mert a két és fél órás monstre esemény után két nappal sem tudok mást mondani, mint ami az első gondolatom volt a végén: valahogy így kell évfordulót ünnepelni.

A jubileum kapcsán nyilván érdemes kicsit kielemezni a zenekar első huszonöt évét. Akárhogy is gondolkodom, nem tudok nagyon más bandát mondani, amely ennyire jól kiaknázta volna a farkasos tematikában rejlő lehetőségeket (a nálunk is népszerű Powerwolf is késett hozzájuk képest jó tizenöt évet), sőt, igazából ha általánosságban vesszük az arculattervezést, mindenképpen csillagos ötöst érdemel a koncepció. Mindezt pedig úgy, hogy feltételezésem szerint Főnök valószínűleg sose forgatott marketing szakkönyveket, és nem foglalkozott brandinggel (plane, hogy a kifejezés talán még nem is létezett itthon), hanem ösztönösen fogott a márka felépítéséhez.

Nyilván kellett ehhez a 90-es évek elejének kannásboros szubkulturája is, mint akkoriban jelentős felvevő piac, amelynek tagjait sikerrel szólította meg az Akela, hiszen Főnök nagyon jól ráérzett az „egyszeri rocker" gondolat- és érzésvilágára, amellett, hogy sikerült néhány egyéb témát is baromi jól elcsípnie és közben még fejlődött is fűzfapoétaként. De ha a legsikeresebb időszakot végignézzük, emellett nagyon profin és bevállalósan is menedzselték a csapatot, tökmindegy hogy éppen ki által: jómagam emlékszem még szombat délelőtti (!) kereskedelmi rádiós (!) nagyinterjúra (ekkoriban például Benkő László nyúlt a zenekar hóna alá), és persze az ősemberes klipet is orrba-szájba nyomták a metal műfaj sötét középkorának titulált '90-esekben. A nagycirkuszos buli pedig vitán felül zseniális ötlet volt 1992-ben, még a problémás megvalósítás ellenére is. Ezen még nem vehettem részt, de a '94-es, az Eötvös-család cirkuszsátrában megtartott Farkasfarsangon már igen, és azóta sem hallottam hasonlóról (ha valaki igen, jelezze kommentben). A legendás hammeres interjúk pedig már csak a habot jelentették a tortán – ha sosem találkoztam volna Főnökkel, még az is felmerülne bennem, hogy mindez póz volt, mint a Manowarnál a nagy metal testvériség, de nem. Mondjuk ha Joey DeMaio csak fele annyira venné kevésbé komolyan magukat, mint ahogy az Akela tette-teszi, vélhetőleg vele is sokkal többen szimpatizálnának.

De akárhogy is, ha mai szemmel nézzük, az egók és a szétcsúszottság teljesen logikusan vezetett feloszláshoz amellett, hogy tényleg elfáradt a dolog – zeneileg is. Nem lehet véletlen, hogy amikor újra lett Akela, Főnök inkább ifjú titánokkal vette-veszi körbe magát, és mindenféle külső nyomás nélkül, véresen komoly hobbiként viszi tovább a történetet. Érdeklődés mai is van irántuk, hiszen napjainkban már minden régebbi, ismert banda többgenerációs bázissal bír, az örökké aktuális kor- és kórképet felvázoló gondolatok ma is eljutnak a nagyrészt érzelmi alapon zenét hallgató többséghez. Aki pedig úgymond kinőtte a „rockerséget", és nem azonosul már a Döntsd el szövegével (mert hogy már negatív kontextusban szól róluk pár sor), prémium kategóriás nosztalgiát kaphat, és akár meg is figyelheti, honnan hova tart az Akela zenei fejlődése. Mert a kissé valóban avíttas ős-klasszikusok mellett még mindig ütősek a Farkastörvényekkel induló thrashesebb második korszak témái, a vadiúj nótákban pedig ismét tetten érhető némi groove-os modern íz, mint arra már korábban is volt példa a '90-esek közepétől. Természetesen az albumbemutatóként is meghirdetett eseményről csak maga az album hiányzott.

A konkrét buliról írni ugyanakkor nem könnyű, mert tényleg folyamatosan zajlottak az események, jöttek-mentek a vendégek: kapásból az első négy-öt nótás blokk után megkaptunk egy Smici – Nagyfi tesók – Kökény atya erősítést a Rockernek születtemhez (előtte és utána is el-, illetve visszahúzták a függönyt), de itt volt Szíjjártó Szupermen is, sőt, Pavelka Gyuszi is eljött két nótára Kökény mellé, így a klasszikus felállás háromötöde ismét egy színpadon állt sok-sok év után. A szintén beharangozott Szaszára is kíváncsi lettem volna, de gondolom, igazoltan volt távol, a basszerek frontját pedig egy-egy nóta erejéig Németh Lojzi és Göbl Gábor is erősítette. Szóval nagy volt az általános színpadi fluktuáció, de ez egyáltalán nem akasztotta meg a buli lendületét. Amikor először az órámra néztem, már százhúsz percnél jártunk, és fel se tűnt, amikor pedig a Közeleg végén a pár perc múlva érkező éjszakai miatt távoztunk (és gondolom, a Megkísértelek volt csak hátra), már olyan százhatvan perce ment a koncert. De hogyan is lehetne unatkozni akkor, amikor az intró egy Doktor Bubó partyjelenet, amihez a Korda-féle Lady Karnevált keverik zenének? A vetítések amúgy teljesen rendben voltak, a farkasjelmezek is, a gitárcserés jövésmenések ellenére is baromi jól szólt a cucc (megdörrent tehát a cájg), és ugyan setlistet sajnos még nem találtam sehol, de lényegében mindent elnyomtak, amit kellett, hiányérzete senkinek nem lehetett. A Csak a farkasok vadásznak nyitásnak például kimondottan örültem, és bár ahogy említettem, hevimetálos" klasszikusaikért nem vagyok különösebben oda, jó volt hallani a Nem hiszeket is.

De alapvetően az Akela repertoárja szerencsére nem oszlik kötelező" és futottak még" csoportokra, lényegében bármikor bármelyik nótájukat elnyomhatják vagy kihagyhatják, így még ha rendszeresen jár is az ember a bulikra, akkor sem fog rájuk unni. És nem lesz ez másképp a következő huszonöt évben sem, amihez sok sikert, kitartás, optimizmust kíván a teljes Shock! stáb Pókmennek, Piócamennek, Novembernek és Kártmennek is Főnök(men) mellett. Akela nélkül tényleg szegényebb lenne a hazai színtér.

Fotó: Akela