Shock!

Idén lesz ötven éve, hogy 1976. szeptember 20-án megalakult a brit poszt-punk egyik legérdekesebb és egyik legnagyobb hatású csapata, a Siouxsie Sioux, azaz Janet Susan Ballion vezette Siouxsie And The Banshees. A zenekart többek között, de nem kizárólag a fronthölgy éneke és jellegzetes stílusa tette különlegessé. Susan ekkor még 20 éves sem volt, de már volt köze a punkhoz: 17 évesen hagyta ott az iskolát és '76 februárjában egy bizonyos Steven Severinnel elkezdett Sex Pistols-koncertekre járni. Steven Severin (eredetileg Steven John Bailey) basszusgitárosként végig Siouxsie társa és zenekarának egyedüli állandó tagja maradt a csapat 2002-es feloszlásáig.

A Banshees tehát huszonhat évig létezett, később is sok jó albumot készített, de főleg a '80-as években, kiváltképp az évtized elején készült lemezeik a legfontosabbak. A '80-as évek elején uralkodó poszt-punk lázat így nemcsak telibe kapták, hanem formálták is, és ők lettek a vonulat egyik legfontosabb előadója.

Már a megalakulás körülményei is érdekesek. A Siouxsie And The Banshees 1976-ban eredetileg csak egy üresedést töltött be a 100 Club Punk Festivalon. A zenekar alapító tagjai mind a punkszíntérről származtak: a már említett énekesnő itt Siouxsie Sioux néven futott, Steven Severin mellett feltűnt a köztudottan zenélni nem nagyon tudó Sid Vicious (a Sex Pistols jövőbeli basszusgitárosa) is, aki dobolt a zenekarban. Gitárosuk pedig az a Marco Pirroni volt, aki akkoriban a Sex Pistols-menedzser Malcolm McLaren szexbutikjában dolgozott (punkgyökerek, elvégre...). Előzetes próbák nélkül álltak színpadra, semmi anyaguk nem volt, játszottak viszont egy húszperces szettet, amelyre Sioux kiabált különféle szövegeket, többek között a Miatyánkot is, és ez a furcsaság fel is került a Join Hands című, 1979-ben kiadott kettes nagylemezükre. Már a fentiekből is jól látszik, hogy mennyire punk szellemiségű és egyúttal mennyire dadaista felfogású is volt a banda. Mindkét jelleg nagyon jól jött náluk a lassan formálódó poszt-punk zenei alapokhoz.

Koncertjeik növekvő hírére a Polydor leszerződtette őket, az első single (Hong Kong Garden) rögtön a slágerlistán találta a csapatot, a kiadó emberei pedig tudták: jó lóra tettek. A Banshees pedig egészen '96-ig kitartott a kiadó mellett, főként azért, mert már a legelején művészi szabadságot harcoltak ki, így kísérletezős felfogásukba nem szólt bele senki – ez pedig szerteágazó ötleteik kiteljesítéséhez jól is jött. A sivár és zeneileg minimalista poszt-punk hangzásvilág képviselői ezekben az években élték legjobb periódusukat: ekkoriban adta ki albumait a Joy Division, a kultikusabb, de annál jobb The Sound, ám a stáb több tagjának kedvenceire is fontos hatást gyakorló Bauhaus is. Ugyanígy a korai The Cure is szerves része volt a színtérnek (Seventeen Seconds, Faith, Pornography), sőt a Killing Joke is ekkoriban startolt, és ugyanezen vonulathoz tartozott akkor is, ha már jó korán elkezdtek ipari elemeket is használni, egyúttal távolodni is a többiektől. A brit szigeteken kialakult érzelemgazdag, kiábrándultsággal, keserűséggel teli színtér egy halom rockklasszikust adott ki a '80-as években, a punk dühét másfelé, befelé csatornázva. Ehhez a vonulathoz tartozott tehát a Siouxsie And The Banshees is.

Nyilvánvaló okokból a dobosposztot Kenny Morris örökölte Sidtől, de a Banshees klasszikus ütőse később a Budgie névre hallgató Peter Edward Clarke (The Slits) lett, aki innentől huszonhárom évet húzott le a bandában, 1979-től kezdődően egészen a feloszlásig velük tartott, sőt, Siouxsie másik bandájának, a The Creaturesnek egyik oszlopa is ő lett. Budgie egyébként személyesen is fontos Siouxsie-nak, ugyanis 1991 és 2007 között a magánéletben is házaspárt alkottak. A csapatban hét különböző gitáros is játszott nyolc különböző korszakban, így mindegyik időszaknak megvan a maga jelentős szereplője, de a Banshees (egyik) legjobb, mindenképpen legfontosabb korszakában a skót John McGeoch gitározott náluk, aki a Magazine-ből érkezett hozzájuk az 1980-as Kaleidoscope előtt. Így jelen lemezen is az ő játéka hallható. A banda és a Juju hatását a Radiohead (Thom Yorke, Ed O'Brien, Coling Greenwood) és a Smashing Pumpkins (Billy Corgan) tagjai is többször hangoztatták. Siouxsie önmagában is fontos figurává vált, a később kialakuló gótikus esztétika kialakítása miatt is „macskaszem" arcfestésével, vörös rúzsával, feketére festett tüskeböki hajával, éjfekete ruházatával.

A banda egyébként nem szerette, ha legótikusozták őket. Hígítottnak, drámaiság nélkülinek találták a gótikus fogalmat, ezt a gitáros így kommentálta: „Nem igaz, hogy a Banshees valaha is gótikus banda lett volna. Ez túlzottan leegyszerűsíti a dolgokat csak azért, hogy címkét lehessen aggatni ránk. Sokkal inkább voltunk thriller, mint horror, inkább Hitchcock-jellegű." Valóban, inkább visszafogottság jellemezte őket, a feszültségkeltés mesterei voltak: sokkal inkább a nyugtalanítás a fegyverük, mint a sötétséggel vagy bármi mással való ijesztgetés. Attól még sok későbbi gótikus elem rejlett a zenéjükben, McGeoch és a csapat ellenérzéseitől függetlenül is.

A Banshees debütálása, a The Scream sokak kultkedvence: sötét tónusú, kevésbé punkos lemez, mint várná az ember 1978-ban. Már megvolt rajta minden, ami a poszt-punkhoz kell, egy különös Helter Skelter feldolgozás is többek között, a korszak pedig kitermelt egy nagy kislemezes slágert is (Hong Kong Garden), amely természetesen az akkori szokásoknak megfelelően a lemezre nem került rá. Szerencsére megjelent '81-ben egy single-válogatás is, ez volt a Once Upon A Time, amelyen egy sor exkluzív felvétel kapott helyet, a rövidke lemez épp ezek miatt emelkedik sorlemez státuszba. A gitáros John McKay által játszott szaxofonos részek sajátos élt adtak a banda korai korszakának, ebbe a sorba illeszkedik az elborultabb Join Hands, de ott nem mindig találták el az arányokat. Ellenben a már McGeoch-kal készült 1980-as Kaleidoscope felvonultat mindent, ami a Banshees hangzásához tartozott. E vonal kísérletezősebb és még jobb folytatása a Juju, a banda legkomplettebb, messze legismertebb stúdiókiadványa, ami természetesen az egyik legjobb is. Ráadásul az énekeső elmondása szerint is élesen különbözött elődjétől.

Akkoriban ritkán mentek a nagylemezek 40 perc fölé, és így volt jól. Sikerült megfogalmazni 41 percben, amire szükség volt, és ehhez a hangulathoz a kollázsos borító is hozzájárul, sőt, az ihlet első forrását jelentette. Fő figurája az előbb említett afrikai fafaragvány (egyben a címszereplő játékszer), amelyet a csapat egy londoni tárlatlátogatáson látott Londonban. Azonnal megmozgatta az énekesnő és a csapat fantáziáját is az új lemezzel kapcsolatban: „Ellentéte volt annak, amit a Kaleidoiscope-on csináltunk. Ez volt az első alkalom, amikor jobb szó híján, konceptalbumot készítettünk. Sötétebb elemekből építkezett. Nem így terveztük, de volt egy kapocs a számok között, egyfajta narratíva. A kiindulópont ehhez az az afrikai szobor volt a borítón, amelyet a Horniman Museumban láttunk Forest Hillben." A Rob O'Connor (King Crimson, Robert Fripp, korábbi Siouxsie-lemezek) készítette borító, valamint a lemez Thomi Wroblewski (Talking Heads) illusztrációival vizuálisan is kihívó volt. A lemez címe egyébként francia, és a joujou szóra utal, amely játékszert jelent.

Nem egyedülálló teljesítmény amúgy a Juju a csapat diszkográfiájában, minőségben sokszor megközelítették később, főleg a '80-as években született albumok egész sorával. Rögtön mindjárt egy évvel később, az A Kiss In The Dreamhouse-szal, majd a dupla LP-n megjelent Nocturne koncertlemezzel, amelyen a banda akkori gitárosa egy bizonyos Robert Smith volt, természetesen a Cure-ból. Szintén vele készült '84-ben a nem kevésbé klasszikus Hyaena, majd nélküle a közérthetőbb, letisztultabb Tinderbox is. Hogy túlszárnyalni hányszor sikerült a Jujut (egyébként valószínűleg egyszer sem), nem számít. A lényeg, hogy egyenletes szintet tartott a csapat szinte a teljes évtizedben. 

Oké, punkból jönnek, de már rég nem punkot játszanak, viszont tartja a mondás, hogy ki lehet venni valakit a közegéből, de a közeget az emberből nem: 1981-ben történt Amszterdamban, a Paradisóban játszottak, a koncert után az interjúvoló újságíró nem tudott semmi értelmeset kérdezni Sioxsie Siouxtól, aki türelmetlenségében a mikrofont belenyomta egy pohár italba, az egész interjún látszik a feszengés, a „legyen-már-vége" hangulat, ami mindenkire jellemző, mivel az egész banda feltűnik benne. Ugyanakkor a fronthölgy és a banda sem számított kimondott botrányhősnek Angliában. Sőt, az eladásokkal sem állt hadilábon a csapat. Az ezüstlemezt az Egyesült Királyságban a '80-as években mindegyik albummal hozták, ehhez 60 ezer eladott példány kellett, a Juju pedig a Top 10-et is megcsípte otthon, mivel hetedik lett, és négy hónapig ott tanyázott a lemezes slágerlistán. Kiugróan jól teljesített a sok érdekességet rejtő, nem-albumos slágerek sorát tartalmazó válogatás is: az említett Once Upon A Time: The Singles 100 ezer fölötti eladott példányszáma aranylemezt is hozott Siouxsie-éknak. Az 1981-es év hozta meg tehát nekik a nagy áttörést, két lemezzel is, ez volt a Banshees definitív éve, intenzív koncertezéssel. Nem csoda, hogy ekkoriban egyre több Siouxsie-klón tűnt fel a szigetországban, ez pedig éles ellentétben állt azzal az individualizmussal, amit az énekesnő fontosnak tartott, és gyakran hangoztatott is. Severin: „Ha az album egységes, az azért van, mert ilyennek készítettük. Jól összepróbáltuk és feljátszottuk."

A Juju nyitánya mindjárt a zenekar egyik legnagyobb slágere is, engem is a Spellbound késztetett ismerkedésre velük annak idején. Ebben felvonul minden lényeges elem, az éles, táncos gitárakkordok („It sends you spinning / You have no choice"), a basszusvezérelt hangzás, az egyszerű pulzáló dobolás. Erre teszi fel a koronát a fronthölgy érzelmes éneke, amelynek már majd' semmi köze nem volt a punkos acsargáshoz. A szövege is a szerelem mágikus erejéről szól, különféle csúsztatásokkal (rongybabák, gyerekjátékok), még egy mondóka (Goosey, Goosey, Gander) is helyet kap benne, amelynek szövegét a vallási elnyomás és üldöztetés ihlette évszázadokkal ezelőtt. A gitárosnak kulcsszerepe volt a dal felépítésében. Siouxsie is tudta ezt: „John McGeoch az örök kedvenc gitárosom volt. Már-már absztrakt módon érdekelte a hangzással való játszadozás. Imádtam benne, hogy ha azt mondtam neki: azt szeretném, ha ez úgy szólalna meg, mintha egy ló leesne egy sziklafalról, egyből tudta, mire gondoltam. Simán, kétségtelenül a Banshees legkreatívabb gitárosa volt."

Szokás Siouxsie-t, esetleg zeneileg és szövegileg Severint emlegetni a csapat meghatározó arcaiként, de Budgie is meghatározó rétegeket tett hozzá a lemez sokszínűségéhez. Hipnotikus, törzsies dobjai nagyon egyszerű, pulzáló ritmikus alapokat adnak. Ezt a zenét nem is kell szétverni, McGeoch éles, funkos gitárja úgyis hozza az egzotikumot az Into The Lightban is. Utóbbi szövegileg fajsúlyosabb téma, az erkölcs és a vallás közötti ellentétet boncolgatja, sokkal intelligensebben, mint a punkszíntéren szokás volt ekkoriban – de épp ezért nem punk ez már, nincs vehemencia, annál inkább van viszont sötétség. Az ihletet valami más is fel tudta korbácsolni, mint a tiszta képzelet. Siouxsie: „A fiúk elkezdtek kokainnal és speeddel kísérletezni a Juju készítése során. Johnnak nagyon precízen szervezett rendszere volt kokainbeszerzési fronton." Az énekesnő maga valami érdekesebbet talált: ekkortájt kapott rá a California Sunshine néven futó LSD-re, miután Mike Hedges (a következő lemez producere) megmutatta neki a szert.

Némileg eltérő hangulata van az Arabian Knightsnak a dallamosabb megközelítéssel, a jövőbeli gótikus rock az ilyen típusú szerzeményekből bontakozott ki. A fátyolos ének is hozzájárul a misztikumhoz, ahogy a formabontó gitározás is. Pedig McGeoch nem penget egetverő dolgokat, de finom kísérete, díszítései police-osan és new wave-esen lebegnek, ami nem is csoda, mivel a gitáros reggae múltja utal is erre az irányra. Disszonáns, éles akkordokra épül a lemez másik slágere, a Halloween is („Trick or treat, trick or treat / The bitter and the sweet"), a fűrésszerű hangeffektus meg pont az, amiről Siouxsie mesél: McGeoch bármilyen bizarr ötletet el tudott játszani, hogy simán átváltson lebegős, new wave-es akkordbontogásba. A dal témája újabb lehetőséget adott a sajtónak és a rajongóknak gótikát emlegetni.

Minden idők egyik (poszt-punkban legalábbis szinte biztosan) legjobb A-oldalát zárja a hipnotikus, orwelli Monitor. Arról szól, hogy kamerák figyelnek az utcán, a paranoia tapintható benne („Monitor outside / For the people inside"). A szorongást, nyugtalanságot tökéletesebben nem is lehet zenébe foglalni, és ha van jellegzetesen poszt-punk szöveg, akkor pont ez az. A '80-as évek elején az Egyesült Királyságot bekamerázták a bűnüldözés érdekében, de ezzel teljesen érthetően az intézkedés ellenérzést is kiváltott, pozitív hatásai ellenére: „Sit.. back... and enjoy..." Ha meg valakinek a bő másfél évtizeddel későbbi Deftones, konkrétan a Be Quiet And Drive (Far Away) ugrik be róla, az is érthető, mivel nekem is. A Night Shift sem ereszt, tematikája ennek is bűnöldözési indíttatású, de másképp. Lassú, sejtelmes és éjfekete pulzálása olyan későbbi gótikus rock alapcsapatoknak volt betevő falat, mint Fields Of The Nephilim vagy Sisters Of Mercy, vagy akár az említett The Cure (amint lejjebb is látni fogjuk). Mindig a legnagyobb elismerés jele, amikor a pályatársak is elismerik: bizony követték, mit csinálnak egy bizonyos szomszédos bandában. A Juju legsúlyosabb szövege egyébként egy főleg, de nem kizárólag a szexmunkások körében garázdálkodó tömeggyilkosról szól. Ráadásul a rém kivétel nélkül csak magányosan sétáló nőket támadott meg, mindegyik alkalommal késő éjjel. Ez az éjszakai műszak, a tettes pedig a Yorkshire Ripper néven elhíresült kalapácsos-csavarhúzós angol bűnöző, Peter Sutcliffe, aki a '70-es évek második felében volt „aktív". 1981 januárjában tartóztattak le, prózai okból: hamis rendszámért. Később a rendőrség összerakott róla mindent, hamarosan hússzoros életfogytiglanit kapott gyilkosságaiért, amelyek közül tizenhármat sikerült rábizonyítani. Kellemes, könnyed, nyári koraesti rockzene ez, nem? Tanítanivaló komor hangulata van, zeneileg pedig még a Led Zeppelin-féle Kashmirral is mutat némi rokonságot.

A Sin In My Heart sípoló, csilingelő riffje során mintha egy pillanatra egy tükör is összetörne, de csupa organikus hangszerrel készült minden hang a felvételek során. Nigel Gray produceri munkájának egyik mesterműve. Ahányféleképpen sikerült ezeket az éles hangokat rendszerbe fésülni, és lemezre venni, kihozta a maximumot McGeoch unortodox gitározásából is, ez a szám pedig az egyik legjobb példa erre. A Head Cut áll a legközelebb a címadó fogalmához: „The head is the best part / My head cut, my wood cut" – egyértelműnek tűnő utalások történnek a borító fafigurájára. A törzsi vallások természetfeletti erőt tulajdonítanak az ilyen szobroknak, a vad(ító) sikolyok és későbbi szilaj ordítások pontosan hozzák is ezt a tébolyult hangulatot. A keleties dallamok is erre a ritualisztikus háttérre világítanak rá. McGeoch csavaros gitározása is teremt egy fenyegető hangulatot, a „Shadows dancing by the fire / Flickering flames laugh with desire" szöveggel pedig főleg. Robert Smith rajongott a dalért. McGeoch gitárrészeit öt kedvence között emlegette: „Nagyon nyers funk ez amolyan furcsa módon, roppant okos, töredezett téma. Nincs igazi formája, de nagyon érdekesen szőtték össze." A záró Voodoo Dollyról sokáig azt hittem, hogy ez is lehetne címadó, sőt, tulajdonképpen most sem vagyok meggyőződve az ellenkezőjéről. Az oda-vissza zizegő gitározás a legelvontabb szerzeménnyé teszi innen, a hipnotikus, repetitív énekkel ez is jellegzetes poszt-punk nyúzás, a Bauhaus is csinált ilyeneket fénykorában (Nerves, Burning From The Inside).

Akárcsak kaleidoszkópos elődje (Christine, Happy House), a Juju is szült két sikeres single-t, egyet a megjelenés előtt, május 19-én a Spellbound jelent meg, egyet pedig utána: július 24-én az Arabian Knights látott napvilágot kislemezen. A maxikat illetően Severin kizárta a túl nagy tudatosságot, legalábbis a dalírás szakaszában: „Azt a bizonyos pszichedelikussá váló Stones/Small Faces-érzést akartuk elérni. A két kislemez ma ikonikusnak tűnik, de nem terveztük őket slágernek. Egyszerűen csak megszülettek." A '81 novemberében záruló öthónapos turné a szokásos helyszíneket érintette a kontinentális Európától hazájukon át Észak-Amerikáig. A lemezzel a banda ereje teljében volt, de szerencsére nem fújt ki, későbbre is tartogattak még nagy dobásokat. A jó sorozat a következő, '82-es, azonos felállással készített, már említett A Kiss In The Dreamhouse-szal folytatódott, ez is a csapat legjobbjai közé tartozik, ahogy a már említett Robert Smith-es dupla koncert és Hyaena. Majd a John Carruthers gitározásával készült, némileg áramvonalasabb, árnyalatnyit kommerszebb, de gótikusságával például kifinomultabb és letiszultabb, 1986-os Tinderbox emelkedett a kor klasszikusai közé. Így vagy úgy, de különféle okokból szinte a teljes évtized termése alapvetőnek számít az életműben. Az sem lepne meg, ha nagy szórás lenne az olvasók között is a kedvenc album kilétét illetően, mivel egységesen nagyon erős korszakról, egy teljes évtizedről van szó.

McGeoch sajnos nem sokáig maradt a bandában, összesen három lemezen játszott (ezek közül a Juju a középső). 1982-ben a Banshees Madridban játszott októberben, hogy két koncertet adjon a Rock Ola Clubban. John itt már borzasztóan nézett ki Severin emlékei szerint: „Az első bulin mi elkezdtük játszani az Arabian Knightsot, ő meg a Spellboundot kezdte el. De vicces volt, rossz értelemben. Mikor Nils elment, Johnnal sok időt fordítottunk rá, hogy rendbe tegyük a pénzügyeket. Stresszes volt. Szerintem Johnnak idegösszeomlása lett." Ráadásul alkoholproblémái is akadtak. Budgie szerint: „Egyértelművé vált, hogy nem tudta, hol van. Azt hittem, csak túl messzire ment azon az estén, de sokkal később beismerte, hogy váliumot kapott, hogy lenyugtassa az idegeit, mert reszketett, vagy az elvonási tünetektől, vagy a túl sok ivástól. Ha észrevesszük, lemondhattuk volna a koncertet. Viszont nem vettük észre." Innen már csak napok kérdése volt, hogy kiteszik a szűrét a csapatból. Siouxsie fogalmaza meg a fájdalmas igazságot: „Érzéketlennek hangzik, de szerettem volna, ha nem történik meg. Az alkoholizmus azonban nem olyan probléma, amelyet máról holnapra, vagy egy év alatt meg lehet oldani. Egy életbe kerül. Lehet, hogy az sem elég."

McGeoch öröksége ezzel együtt is időtálló, a U2 is hatásai között emlegette a skót gitárost, de még a Red Hot Chili Peppersre is hatott, John Frusciante saját bevallása szerint autodidakta módon tanulta el a trükkjeit a Magazine és a Banshees korabeli lemezeiről. Johnny Marr (The Smiths) sztinén dicsérte a játékát. A Bansheesből való kilépése után McGeoch a leghosszabb periódust húzta le Johnny Rotten poszt-punk csapatában, a Public Image Limitedben is, a főnököt leszámítva. 48 évesen, 2004. március 4-én halt meg.

Azt már csak sokadik szálként jegyzem meg, hogy talán életem egyik első poszt-punk albuma volt ez, nem is emlékszem pontosan. De ha csont nélkül az első nem is ez volt, amit a színtérről hallottam, mindenképpen erről tetszett meg először az összes szám gyorsan, az első pár hallgatás során. Ha neked még nem volt ilyen élményekben részed, akkor legyen (lehet) neked is az első! Mindenképpen érdemes kipróbálni, hosszú távú hatása lehet rád is.