Az uppsalai Sarcasm a hőskorban kezdte az aprítást, de pályafutásukat több leállás tarkította, 2011-től kezdve viszont konzekvensen jelen vannak és alkotnak. Harmincöt év alatt volt némi átjáróház jellege a bandának, ennek ellenére következetesen ragaszkodnak a már kezdetektől kialakított formulákhoz, és e keretek között a fejlődés is egyértelműen megállapítható. Ennek aktuális lépcsőfoka a Lifeforce Omnibound. A hivatkozások, viszonyítási pontok között – csak hogy a nagyobb neveket említsem – megtalálható a Dissection, a Eucharist vagy az At The Gates, de mint annyi más esetben, a nevekkel dobálózás itt is csupán arra jó, hogy nagyjából el tudjuk helyezni a palettán az adott zenét. Mivel a tömegtermelés ma már a metál legrusnyább leágazásaiban is nyilvánvaló, ezért a Sarcasm esetében is az a kérdés, képesek-e a kitaposott ösvényen arctalanul hömpölygő pályatársak közül kilépni, vagy legalább kimagasodni.
A válasz határozott igen. A Sarcasm esetében robusztus svéd death metal kapaszkodik össze black metalos hóförgeteg-riffeléssel, egy-egy jól elkapott thrashes kapkodással, melodikus felhangokkal, a Peter Laitinen gitárjai által szállított hol kísérteties, hol magasztos dallamokkal, gótos-sejtelmes billentyűkkel, atmoszférikus zongoratémákkal, akusztikus gitárokkal. Az összképet tekintve szerintem a Dissection hatása a legegyértelműbb, de annak fenséges magaslatait nem érik el.
Kétségtelenül színes, változatos egyveleget hoztak létre, amellyel nem nehéz barátságot kötni. A csapattal történt első találkozásom után kizárólag Heval Bozarslan harákolása miatt szaladt fel a szemöldököm, amelyet sokadik hallgatás után is dinamikátlannak, a leggyengébb láncszemnek érzek. Összességében viszont kifejezetten hallgattatják magukat a szerzemények, második-harmadik körben pedig már magától értetődik az egész. A témák, tempók egymásba fonódnak, egyik dal sem válik sematikussá, és mivel nem zsúfolják túl azokat, nem is fárasztóak. Ezúttal a nem gyenge Mourninghoult is meghaladták, pedig a már ecsetelt fő összetevők nem változtak. Mégis, egy fokkal még szerethetőbb ez a lemez, mint elődje volt. A zene nem kimondottan komplex, mégis sűrű szövetűnek tűnik, kellett is pár hallgatás, mire észrevettem a finom szintitémákat.
A Essence Of Existence – Altering The Perception dalpáros nagy elánnal kezdi a lemezt. Elsőnek a The Reward Of Adversity zongorás leállása, majd a Plunged Into a Paradox lassabb kezdő tempójával ad pihenőt, ami épp arra elég, hogy kiemelje azt a különös aurát, ami egyébként az egész lemezen ott bujkál. A Dissection mellett itt-ott a Dimmu Borgir színpadiassága is felsejlik. A Crumbling Mind Edifice is kiváló példa arra, hogyan kell jó ízléssel adagolni a gitáron, majd billentyűn hozott atmoszférikus dallamokat a fagyos riffelés fölé. A gitárszóló mellett itt sem szabad elmenni dicsérő szó nélkül. Laitinen a szólók relatíve rövidsége feletti kesergésemre a Wayward Fragments Of Infinite Divisilityben hallható többkörös, nagyszerű játékkal ad vigaszt, de szinte minden szerzeményben szívmelengetően játszik.
Nem fogom az összes szerzeményt kivesézni, mert mindegyik egységes színvonalú. Aki szimpatizál a hivatkozott zenekarok munkásságával, de nem másolatot keres, és elnézi a nem kimondottan izmos vokális teljesítményt, az a Lifeforce Omnibounddal is közeli barátságot köthet. Erős, hangulatos black/death-lemezt alkotott a Sarcasm.
Hozzászólások