Shock!

április 03.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Saxon: Wheels Of Steel

0527saxon1A brit heavy metal új hulláma két legnagyobb bandájának ma már egyértelműen az Iron Maiden és a Judas Priest számít, és bár népszerűségben jelenleg egyetlen korábbi vetélytárs sem veheti fel velük a versenyt, létezik egy formáció, amely a hőskorban minden szempontból ott lihegett a nyakukban. Az eredetileg S.O.B.-ként indult Saxon 1976-ban alakult, a '80-as évek elejére pedig ugyanolyan meghatározó csapattá nőtték ki magukat, mint a Priest vagy a Maiden. Míg Rob Halfordék maguk voltak a fém-esszencia, Steve Harrisék pedig a kezdeti időszakban punkos lendülettel dobták fel muzsikájukat, addig a Biff Byford által vezetett Saxon leginkább a klasszikus rock'n'roll felől közelített. Sőt, zenéjük is leginkább heavy metal hatású rock'n'rollként volt aposztrofálható, semmint pőre fémzeneként, a színtér azonban pont attól volt bődületesen erős akkoriban, hogy egyéni és karakteres hangzásvilágú csapatok alkották. Ebben a hónapban volt kereken harmincöt éve annak, hogy megjelent a csapat egyik legklasszikusabb albuma, a Wheels Of Steel.

megjelenés:
1980. május 5.

kiadó:
Carrere
producer: Pete Hinton & Saxon

zenészek:
Biff Byford - ének
Graham Oliver - gitár
Paul Quinn - gitár
Steve Dawson - basszusgitár
Pete Gill - dobok

játékidő: 38:56

1. Motorcycle Man
2. Stand Up And Be Counted
3. 747 (Strangers In The Night)
4. Wheels Of Steel
5. Freeway Mad
6. See The Light Shining
7. Street Fighting Gang
8. Suzie Hold On
9. Machine Gun

Szerinted hány pont?
( 27 Szavazat )

A Graham Oliver és Steve Dawson által alapított Son Of A Bitch története mentes a legtöbb banda korai időszakát behálózó folyamatos tagcseréktől, 1976-os alakulásukat követően rövid idő elteltével ugyanis egy fő kivételével máris ugyanazokat az arcokat látjuk a felállásban, akik 1981-ig együtt adják ki a Saxon, illetve az egész műfaj meghatározó lemezeit. A keménymagot Biff Byford énekes, Graham Oliver és Paul Quinn gitárosok, valamint Steve Dawson bőgős alkotta, akiket az egészen korai időkben egy bizonyos John Walker dobos egészített ki.

Ez volt tehát a kezdetben S.O.B., majd később már Son Of A Bitch néven futó zenekar első felállása. Később aztán a sokkal szerencsésebb Saxonra keresztelték át magukat, ezzel csaknem egy időben Walker helyére Pete Gill került, majd szinte rögtön ezt követően a friss felállású ötös az ekkor már komolyabb névnek számító Motörhead vendégeként bizonyíthatott élőben Nagy-Britanniában. Innentől aztán meredeken ívelt felfelé a pályájuk: a turnét egy lemezszerződés követte, majd 1979. május 21-én a szimplán csak Saxonra keresztelt bemutatkozó anyag. Állítólag a csapat névváltoztatása és Walker kirúgása is a kiadó főnöke, a francia Claude Carrere, valamint A&R-menedzsere, Peter Hinton javaslata volt.

0527saxon2

Ezt persze biztosan már nem tudhatjuk, de az biztos, hogy a kvintett és a kiadó jó vásárt csinált egymással. Gyümölcsöző kapcsolatuk egészen 1984-ig fennmaradt, és ez az ötéves periódus pedig a Saxon legklasszikusabb lemezeit termelte ki. Steve Dawson: „Graham Oliver és én egy Blue Condition nevű csapatban játszottunk, ami egy olyan Cream-dal után kapta a nevét, amit Ginger Baker énekelt, Paul Quinn és Biff pedig egy Coast nevű bandában muzsikált. Ahogy az ilyenkor már lenni szokott, a dobosuk pont akkor lépett ki, amikor a mi énekesünk is lelécelt. Láttam korábban a Coastot, ahol Biff bőgőzött is az ének mellett, és mindig is úgy gondoltam, hogy király hangja van, úgyhogy felhívtam, és megkérdeztem, akar-e nálunk énekelni. Azt mondta, érdekli a dolog, de ha beszáll, hozza magával Pault is. Így indult tehát a Saxon története, bár ekkor még S.O.B.-nek hívták a bandát. Miután azonban Biff és Paul beszállt, úgy döntöttünk, hogy nem finomkodunk, így lett belőlünk Son Of A Bitch. Akkoriban eléggé ment ez a punk-dolog, szóval simán belefért egy ilyen név. Nagyon könnyen egymásra hangolódtunk, tök jól tudtunk együtt dolgozni, és annyira működött a kölcsönhatás, hogy gyakorlatilag nem is próbáltunk. Grahamnek és nekem volt egy lekötött bulink egy rotterdami bárban az egyik szombaton, ebédidőben, és gyakorlatilag ezt használtuk próbaként. Szükségünk volt a pénzre, úgyhogy felmentünk a színpadra, és simán csak jammeltünk. A hely tele volt, és tök jól sült el a dolog, ahogy a még aznap este lezavart másik fellépésünk is, úgyhogy elmondhatjuk magunkról, hogy próba nélkül csiszolódtunk össze. Mikor aztán a dalírásra került a sor, mindannyiunknak voltak saját ötletei, mivel saját nótákat nyomtunk már a korábbi bandáinkban is. Úgyhogy elkezdtük egymás dalait alakítgatni, átformálni, hogy mindenkinek a hatásai beléjük épüljenek, illetve közösen is írtunk pár számot, az első anyag pedig ennek eredményeként állt össze. De azért ez elég sok időt vett igénybe, hiszen az első találkozásunk után még éveknek kellett eltelnie, hogy a debüt megjelenhessen. Addig a szokásos dolgot csináltuk: beültünk egy kisbuszba, és annyit játszottunk, amennyit csak bírtunk. A pénz nem számított, elég volt, ha akad némi kaja, meg benzin a buszba, már mentünk is. Mivel saját dalokat játszottunk, persze nem mindenhol szerettek minket. Az egyik ilyen alkalommal egy bárban muzsikáltunk, és a publikum a Yellow Rivert (ez egy Christie nevű angol popcsapat dala volt 1970-ből – K.G.) vagy valami másik popdalt akarta hallani, úgyhogy két szám után ki is dobtak minket."

A zenekar reputációja azonban szép lassan kialakult. Dawson: „Minden városban akadt pár ember, aki szerette a zenénket, így évek alatt felépült a bázisunk. Néhány városban már azelőtt komoly tömegeknek játszottunk, hogy szerződésünk lett volna. Akkoriban mindenhol a punk ment, a rockerek azonban keresték az új rock bandákat, ilyenekből pedig nem volt túl sok. Így indult az egész NWOBHM mozgalom is: hogy legyen valami más is a punkon kívül. Ettől függetlenül persze ránk is hatott a punk, hiszen egyszerűen nem tudod elkerülni, hogy hatással legyen rád az, amit állandóan nyomnak a rádióban. Egyébként is, a Sex Pistols például egy elég súlyos csapat volt, meg a Clash is, és hatottak is ránk. Sőt, a Clashnek még előzenekara is voltunk egyszer Manchesterben. Az egészből csak annyira emlékszem, hogy úsztam a nyálban, annyira összeköpködtek. Azt viszont egy életre megtanultam, hogy nem éri meg nyitott szájjal játszani."

0527saxon3

Már az említett 1979-es első korongon világosan hallható volt, hogy a Saxon egy fokkal kevésbé szigorúan adja elő a fémzenét, mint harcostársai, és bár stílusuk ekkor még nem volt teljesen kiforrott, de az olyan dalok, mint a Frozen Rainbow vagy a Stallions On The Highway, egyértelműen megmutatták, hogy van potenciál a bandában. Dawson: „Készítettünk egy csomó demót egy John Verity nevű sráccal, és ezeknek köszönhetően kaptunk szerződést is. John egy Argent nevű banda tagja volt, és az ő menedzsmentjük, a Trident vitte a Queen dolgait is, később pedig mi is hozzájuk kerültünk. Aztán egyszer csak ott találtuk magunkat Londonban, miközben az első lemezünket rögzítettük, szintén Johnnal. Mikor aztán kész lett, egyszerűen hiányzott belőle a nyersesség. Mikor megmutattuk a kiadónak, ők sem voltak elragadtatva tőle. Bármilyen furcsán is hangzik ez, túl jól sikerült a felvétel. A kiadó is és mi is valami nyersebbet akartunk, úgyhogy visszamentünk a stúdióba, és a felvételekhez szépen hozzákevertük az eredeti demókat. Kicseréltünk sávokat, extra részeket adtunk hozzá a dalokhoz, a végeredmény pedig egy sokkal jobb sound lett. Szóval az első lemez tulajdonképpen a demóinkból állt össze. Totál kibuktunk, amikor meghallottuk, hogy az annyi meló után az első verzió gyakorlatilag egy Boston-lemez lett. Jó tanulópénz volt."

Bár kétségtelen, hogy az egyes sorszámú Saxon-lemeznek is megvannak a maga értékei, ezzel még semmilyen szinten sem tűntek ki a lendületben lévő brit mozgalom csapatai közül. Bár Steve Dawson szerint hangzás direkt volt nyers, a sound és a dalok is egy kiforratlan zenekart mutattak, amely ekkor még meglehetősen messze esett például a Judas Priest profizmusától. Mivel azonban ekkoriban még nem volt divat túl sokat kihagyni két lemez megjelenése között, a nagy durranás nem váratott magára sokáig. Míg az első lemezzel felkerültek a térképre, az 1980. május 5-én érkezett Wheels Of Steel óriási vörös nyilat rajzolt nevük mellé, kihangsúlyozva, hogy innentől kezdve igen komolyan számolni kell a bandával. A fejlődés döbbenetes volt, kettes lemezén ugyanis a brit ötös szinte állva hagyta korábbi önmagát, és az új anyag A oldalával rögtön a legnagyobbak közé katapultált. Pete Hinton producer segítségével a londoni Ramport stúdióban elkészítették definitív nagylemezüket, amelyet ma is bárki elé azonnal odatennék, ha arról kellene meggyőzni, miért megkerülhetetlen Biffék csapata.

0527saxon5

A siker nem is maradt el. Dawson: „A mai napig ez a legsikeresebb albumunk, igazán nagyot szakítottunk vele. Hihetetlen, hogy még ennyi év elteltével is egy rakás dal kihagyhatatlan róla. Mikor azonban készült, elég fura hangulatban voltunk. Az első album nem fogyott valami jól, a Trident kirúgott minket, és totál le voltunk égve az első LP buktája miatt. Úgyhogy azt mondtuk: 'Bassza meg, akkor is sikeresek leszünk, bármi történjék is!' Mindehhez pedig jókor voltunk jó helyen, mivel sikerült bekerülnünk a Motörhead elé is a Bomber turnén, ami nagyon jól sült el. Mikor aztán kijött a Wheels Of Steel kislemez, felléptünk a Top Of The Pops tévéműsorban is, ami csütörtökönként ment, és milliónyian nézték. Ezek az emberek pedig egész este minket bámultak, és ez volt az a pillanat, amikor felléptünk a következő lépcsőfokra a sikerhez vezető úton. Szürreális volt a Top Of The Popsban szerepelni, mivel akkoriban ez volt az egyetlen műsor, amiben zenét adtak. Ebben a showban láttam a Beatlest, a Rolling Stonest, a Creamet, Hendrixet, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy én játszom a helyükön. Azt hiszem, a buli előtt vagy egy hétig részeg voltam, annyira izgultam. És anyám is akkor hagyta abba annak a szajkózását, hogy kéne valami rendes melót találnom, amikor csütörtök este 19.30-kor engem látott a tévében. Életre szóló élmény volt. Mikor pedig a 747 single is kijött, azzal rögtön a Top 10-be repültünk." Biff Byford: „A Top Of The Pops volt az első alkalom, hogy a rockzene komoly teret kapott a mainstream TV-műsorokban. Annyira népszerű volt a műsor, hogy ha bekerültél, tuti, hogy az utána levő héten eladtál vagy százezer lemezt."

A Wheels Of Steel A oldala kész slágergyűjtemény, hiszen gyakorlatilag valamennyi dala ma is a Saxon-repertoár része. A nyitó Motorcycle Man mindjárt a pörgős, rock'n'rollos Saxon-himnuszok prototípusa. Dawson és Oliver gitárjátéka rockos hangulatot kölcsönöz neki, annak ellenére, hogy sebessége és Gill húzós dobolása alapján akár színtiszta heavy metal is lehetne. A Saxont pedig mindig is az efféle megoldások tették és teszik is különlegessé a mai napig. Totál egyedi hangzással és stílussal bírtak már a korai időkben is, maely a második lemezre teljes mértékben kiforrott. És míg a Maiden/Priest-duó a heavy metal zászlaját emelte magasba, addig Biffék hangzásában az alapvetően fémes íz bluesos, rockos dolgokkal egészült ki, amely természetesen a tagok zenei gyökereiből eredeteztethető. Paul Quinn: „Gyerekkoromban a kerti játszadozás sokkal jobban érdekelt, mint a zene, de bizonyos hatások – Beatles, Stevland Morris satöbbi – azért már ekkor belém ivódtak. Gitárosként aztán a Zeppelin, John Mayall, Hendrix és a Purple volt komoly hatással rám, de John Mayall Beano albuma tanított meg a blues fortélyaira, Stevie Winder Living For The Cityje a dühre, az érzelmekre pedig Paul McCartney a The Long & Winding Roadban."

0527saxon4

A Stand Up And Be Counted egy himnikus, visszafogottabb darab, amely simán felveszi a versenyt a többi itt hallható klasszikussal is, többek között a gigasláger 747 (Strangers In The Night)-tal is. Azonban ha létezik dal, amelyre rásüthető a Saxon-alapvetés billoga, mindenképpen utóbbi az. A lemez második kislemezeként is kihozott téma mai napig a banda legnagyobb sikerdala, ami nem is meglepő, hiszen valóban óriási slágerpotenciál rejlik benne. Szerkezete nem túl bonyolult, azonban remek refrénnel és szólóval, valamint egyszerű, mégis roppant karakteres gitártémákkal dobják fel, és az sem véletlen, hogy megjelenését követően egyetlen olyan Saxon-koncert sem akadt, amelyen ne hangzott volna el. Témáját egy 1965-ös reptéri incidens ihlette New Yorkban, amikor a 911-es számú Scandinavian Airlines gép kénytelen volt egy földi áramszünet miatt teljes sötétségben visszatérni a Kennedy reptérre. Ráadásul közben majdnem teljes üzemanyag-készletét is felemésztette, mindez pedig a biztonsági szabályok drasztikus szigorításához vezetett.

A címadó igazi boogie-s rock'n'roll, olyasféle, amitől rögtön beindul az ember lába. Steve Dawson bőgőzése megteremti a kellően vastag alapot, amelyre a két gitáros végig szinkronban tolja a dal riffjét újra meg újra. Pofonegyszerű, de piszkosul hatásos, majd a következő Freeway Mad ismét csak egy igazi gyors boogie, mely a Motorcycle Man kistestvére is lehetne, és bár Biff technikai képzettséget tekintve sosem volt egy szinten Bruce Dickinsonnal vagy Rob Halforddal, hangja tökéletes ehhez a fajta muzsikához. Nyers, néha rekedtes, de alapvetően mégis magas karakterű, összességében pedig valóban „jellegzetesen jellegtelen", ahogyan a hazai rocksajtóban többször is jellemezték. Ennek ellenére mindig is imádtam, és a különleges, rockos attitűd mellett számomra kezdetektől fogva az ő orgánuma jelenti a legfőbb vonzerőt a Saxon muzsikájában. A soron következő dalok nem lettek igazi klasszikusok, pedig ezek is egytől egyig kiválóak, bár újdonságot már nem hoznak: a See The Light Shiningban Pete Gill duplázós témájára érkezik a remek, kitartott Byford-dallam, a Street Fighting Gang szimplán csak egy újabb kiváló, tempós rock'n'roll, míg a lüktető basszusra épülő Suzie Hold On szinte már-már balladának is tekinthető.

0527saxon6

Dalok tekintetében tehát ugrásszerű volt a fejlődés, de a produkciós oldalt nézve is szembetűnő volt a csapat komolyodása. Bár a borító nem lett agyonbonyolítva, letisztultságában mégis is egy sokkal felnőttebb, céltudatosabb zenekart sejtetett, mint a véres pengét lóbáló harcost ábrázoló első cover. Hangzását tekintve pedig nem is lehetett egy lapon említeni a Wheels Of Steelt elődjével. Dawson: „A Wheels Of Steel producere Pete Hinton volt, de egy külön hangmérnököt is alkalmaztunk. A Who stúdiójában dolgoztunk, a Ramportban, Will Reid Dick pedig ott melózott, így kértük fel mi is. Végül Hinton, Dick és a banda közös munkájának gyümölcse volt, hogy sokkal jobb hangzást tudtunk összehozni, mint a debütön. Persze mi ezzel sem voltunk elégedettek, de egy csomó ember dicsérte."

Méghozzá olyannyira dicsérték, hogy a kettes album rögtön a szupersztárok közé repítette a zenekart, sikere pedig a mai napig kihat a bandára. A lemezzel ugyanis lefektették az alapokat egy igen hosszú és termékeny karrier beindításához. Nem véletlen, hogy a mai napig innen kerül ki Biff Byford kedvenc Saxon-száma is. Biff: „Ha ki kellene választanom azt a Saxon-dalt, amely a legfontosabb számomra, valószínűleg a Wheels Of Steelt mondanám. Ez volt ugyanis az első kislemez a kettes korongról, és óriási sikert aratott mindenhol. Úgy gondolom, hogy a Running Free-vel karöltve a metal egy új irányú evolúcióját indította el. Eltartott egy ideig, mire hozzászoktunk a sztársághoz, hiszen olyan ez, mint egy szeletnyi Las Vegas, igazából sosem lehet megszokni. Őrület volt."

Az őrület pedig csak folytatódott a mindössze négy hónappal később érkező Strong Arm Of The Law-val, mely ugyanolyan fényesen tündökölt, mint elődje. Bár a csapat a brit kocsmák világából érkezett, mentesek voltak a szélsőségektől és a botrányoktól, így fokozott munkatempóval, fokról fokra jutottak egyre magasabbra. Többek között Lemmy is gyakran ugratta őket a rájuk aggatott barnsleyi teaivók becenévvel, de a Saxon céltudatossága végül maximálisan a csapatot igazolta. Lehet, hogy mára veszítettek népszerűségükből, rajongótáboruk azonban immár évtizedek óta számottevő és híresen lojális. Az pedig vitathatatlan tény, hogy többek között a Wheels Of Steelnek is köszönhetően ott a helyük a legfontosabb és legnagyobb heavy metal-zenekarok elitligájában.

 

Hozzászólások 

 
#11 Equinox 2019-02-09 20:41
Nagyon nagy klasszikus, jó, hogy kinyomtátok FB-on, mert ezt a cikket újkorában nem olvastam. Elsőrangú információgyűjt emény.

Nekem a Denim and Leather volt a nagy kedvenc, de ez meg a Strong Arm is alapművek.

Sasos koncert után leszállóág volt nagoyn sokáig, a sokat emlegetett Crusaderrel együtt (címadón kívül vészesen kevés a nagy pillanat). Szerintem '97-től errefelé viszont nagyon megbízhatóak újra, Killing Ground nekem nagy kedvencem, a Lionhearton meg power metal is van (Fritz Randow miatt is gondolom), szóval nem egysíkúak azok a későbbi albumok sem.
Idézet
 
 
#10 Somogyvári Ákos 2017-11-11 12:19
Én mindig is jobban bírtam a Saxont, mint a Maident, vagy a Priestet, mert sokkal közelebb áll hozzám a mocskos rock and rollal átitatott fémzene (kedvenc bandáim között máig olyanok szerepelnek, amiket sokan csak a glam metal stílusba sorolnak, hogy a pokol bugyraiban égne el az, aki ezt az általánosítást kitalálta), mint a nyers heavy metal. Éppen ezért jobban szeretem a korai albumaikat, mint az újabbakat.

Idézet - kamikaze:
ha túlzás is lenne, hogy máig ezekből élnek, de mindenképpen ekkor alapozták meg a mostanáig tartó hírnevüket.

Az én olvasatomban az "ebből él" kifejezés azt jelenti, hogy volt egy sikeres időszaka az előadónak, azóta vagy próbálkozik, vagy nem, de semmiképp sem érhet fel egykori önmagához. Legjobb példa erre Axl Rose és mindenkori haknicsapata (az összeborulást is figyelembe véve), legjobb ellenpélda meg mondjuk a hozzájuk igen közel álló L.A. Guns, vagy épp a Saxon is, de a sort még folytathatnánk. De lehet, hogy én tévedek.
Idézet
 
 
+2 #9 Nűnű 2015-05-31 10:11
Nekem valahogy az újkori Saxon lemezek jönnek be, a korai klasszikusok még valahogy túl sok laza, rock'n' rollos elemet tartalmaznak, valahogy nem elég tökös a megszólalás, a produkciós munka.
2014-ben kiadtak egy dupla koncertlemezt, St. George's Day Sacrifice - Live in Manchester címen, na, az nagyon tetszik, és azon nagyon bejönnek a régi klasszikusok.
Azt a lemezt csak ajánlani tudom
Idézet
 
 
+3 #8 Assassin 2015-05-30 21:15
Nagyon jó cikk, szépen össze van szedve minden. Ebből a korszakból az Eagle Has Landed live album volt a legjobb összegző best of, kár hogy csak szimpla, simán lehetett volna dupla is.
A Crusadert gyakorlatilag szénné hallgattuk, nagyon jól sikerült album, főleg, hogy a turnéja eljött Miskolcra (!) is. :) Hihetetlen bulit nyomtak a Sportcsarnokban , még áramszünet is volt, mert az akkori hálózat nem bírta a terhelést. Mondjuk, nem csodálom, mert bődületes hangerővel játszottak. :)
Idézet
 
 
#7 Venomádi 2015-05-30 17:50
Hát ezen már komolyan beszarok. A Crusadernek a gyenge jelzőhöz köze nincs. Én meg döngetem mint a szart, egy rossz pillanatot nem tudnék mondani róla. Az Innocence-nél még a Rock the Nations is erősebb. De akár örökké is vitatkozhatunk ezen, nálam előbbi egyet jelent a rosszabbul sikerült majmolások kategóriával.
Idézet
 
 
+1 #6 zebraman 2015-05-30 17:07
Nálam az Innocence is no excuse volt az első Saxon lemez, azzal ismertem meg őket, és ugyan sokan szidják, de az "A" oldal és a Broken heroes kifejezetten erős. Sajnos a Crusader is és a Rock the nations is elég gáz lett, de a korai albumaik tényleg jók, igaz, nekem a Strong arm...jobban tetszik ennél.

A késeiek közül pedig a Dogs of war tényleg nagy feltámadás.
Idézet
 
 
#5 Venomádi 2015-05-30 11:20
Szerintem a Forever Free is telitalálat lemez volt, már ha a kommersz után nézzük. Az Innonence-szel is mostanra bírtam megbarátkozni, mert egy idő után sajnos meglátszott a bandán, hogy az épp aktuális szeleket akarják befogni, de látványosabban mint kéne. Igaz, hogy a Forever Free-ről is ordít a fejkendős Sunset vonal, de az direktebb Saxon esszencia a 90-es évekből, mint az Innocence a 80-asokból. Legalábbis számomra. Igaz ugyanakkor, hogy ilyen termékeny korszak után nehéz lett volna nem egy Innocence-el előállni.
Idézet
 
 
+1 #4 Venomádi 2015-05-30 11:11
Imádom! A Crusaderig bezárólag bármelyik olyan számomra, hogy bármikor elővehető, vegytiszta Rock'n'Roll. Will Reid Dick kapcsán pedig azonnal Lemmy jutott eszembe amikor a Plasmatics-os csajjal közösbe nyomták az Iron Fist után, ahol állítólag véget ért Fast Clarknak a parádé, ott nevezte ezt a fazont Evil Red Dicknek :)).
A könyvében szintén megjegyzi, hogy milyen érdekes fickók ezek, nem isznak, nem dohányoznak, de legalább világosan látható, hogy a soft-drog nem feltétlenül a rock'n'roll alapja, enélkül is eszméletlen jó dolgokat lehet csinálni.
Idézet
 
 
+1 #3 kamikaze 2015-05-30 10:51
Kétségtelen, hogy ez és az utána következő Strong Arm of the Law a két legjobb lemezük. Nagyon elkapták a ritmust akkoriban, és ha túlzás is lenne, hogy máig ezekből élnek, de mindenképpen ekkor alapozták meg a mostanáig tartó hírnevüket. A következő Denim and Leather még lendületből ment, majd két átlagosabb lemez után az Innocence Is No Excuse volt ismét nagyon erős, némileg kommerszebb iránnyal, de teli slágerrel. Aztán egy jó évtizedes halványabb periódust követően csak a Dogs of War-ral találtak újra magukra. Azóta is megbízhatóan szállítják a jó (7-8-as) minőségű albumokat, csak éppen az a pici plusz hiányzik belőlük, ami 1980-ban kiemelte őket a mezőnyből. Nem tudnak visszakapaszkod ni a csúcsra, de koncerteken rendszeresen jól teljesítenek, ezért feltétlenül érdemes megnézni őket, amíg még lehet.
Idézet
 
 
+4 #2 Tulus 2015-05-30 10:11
Csak ennyit tudok hozzáfűzni:

New Wave Of British Heavy Metal forever!!!!!!!! !!!!!! \m/
Idézet
 
 
+12 #1 Anomander 2015-05-30 09:12
Nagy gyerekkori kedvencem:)
Emlékszem, hogy Wheels of Steel pólóban mentem beiratkozni a gimnáziumba, és az egyik igazgatóhelyett es félrehívott, közölte, hogy nem akar ebben többet meglátni. De azért volt még alkalma rá később is:) 80-as évek vége...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.