Shock!

A floridai death metal-legenda, a Morbid Angel története talán minden másnál szemléletesebben igazolja. hogy egy minden oldalról elismert műhelyben is születnek ellentmondásos, de legalábbis vitatott alkotások. Trey Azagthoth és társasága nem egyszer égette már meg a talpát hasonszőrű bandák által járatlan utakra tévedve, az idő azonban véleményem szerint eddig még minden esetben őket igazolta. Két évtizeddel ezelőtt is igen magasra csaptak körülöttük a lángok, amikor a valószínűtlenül sikeres Covenant (minden idők legnagyobb példányszámban eladott halálfém-albuma) utódjaként a Dominationt szabadították a világra. A szándék komolysága, az anyag minősége és persze a ma is letaglózó erejű dalok azonban végül ezt az alkotást is érdemei szerint nemesítették klasszikussá.

Az 1993-as Covenant albummal David Vincenték eleve minden kétséget kizártak azt illetően, hogy ki is ül a death metal trónján: hármas számú lemezük mind a művészi teljesítmény, mind a rajongói fogadtatás terén nehezen felülmúlható pozícióba helyezte a zenekart. Nehéz lenne tagadni, hogy a Giant Recordson keresztül kivitelezett, major kiadós szerződés (hazai terepen a Warnerrel) és az elsöprő közönségsiker bizonyos mértékig meg kellett, hogy változtassa a zenekar belső dinamikáját, mindez azonban a külső szemlélő számára egyedül a frontember hozzáállásában mutatta meg negatív hatását, ami később a klasszikus felállás szakadásához is elvezetett. A Domination felvételeinek idején azonban ez az árnyék még csupán a háttérben lopakodott, a Lovecraft-rajongó triumvirátus éppen története legnagyobb hódítására készült.

Mindenfajta firkász-túlzás nélkül vonható könnyed párhuzam a '80-as évek végének Metallicája és a '90-es évek elejének Morbid Angelje között, és e kontextusban minden bizonnyal a Domination lehetne az Angyalok ...And Justice For Allja, több okból is. A Ripping Corpse-gitáros Erik Rutan csatlakozásával a Covenantet trióban rögzítő brigád nem csupán koncertképessé vált, de olyan zenészi kvalitásokat olvasztott magába, amely törvényszerűen a legjobb formájában akarta megmutatni magát a stúdióban is. Producerként az a William „Bill" Kennedy kapta meg a lehetőséget a floridaiaktól (nem mellesleg éppen Flemming Rasmussen helyét foglalhatta ott el...), aki korábban hangmérnökként olyan vitatott anyagokat segített világra, mint a Mötley Crüe 1994-es albuma vagy a Testament Low-ja, de akinek nevét a szakma igazából majd csak a következő évezredben, a Megadeth révén ismerhette meg jobban. A D betűs sorlemez vizsgaanyag volt tehát a komplett produkciós csapat számára, és persze korántsem véletlen, hogy az itt közreműködő team sosem jött össze még egyszer ebben az összeállításban.

A Covenant bestiális hangulata egy teljesen más megközelítésnek adta át a helyét a Dominationön. Ez az eleven húsba körfűrésszel metsző sound bizony Hetfieldék 1988-as anyagáról köszön vissza, már ami a megközelítést illeti. Lehetne ez éppen a véletlenek furcsa játéka is, a tábor azonban véresen komolyan vette, és a mai napig képes ökölharcig menő vitákat generálni a kérdés, hogy a korai hangulat totális, tudatos megsemmisítéséről van-e szó itt, avagy Azagthothék csupán egy újabb dimenzióba exportálták a brutalitás legfelsőbb fokát. Annyi bizonyos, hogy az ...And Justice For Allhoz viszonyítva az eredeti koncepció itt nem hasalt el a produkciós munkán: a műtői sterilitás mellett, külön rögzített hangszerek mindegyike gyönyörű teret kap, a komplett anyag hangzása pedig valóban koponyákat képes bezúzni. (Arról pedig tényleg ne nyissunk külön fejezetet, hogy egyesek a borítón látható, egyébként valóban kevéssé sikerült számítógépes grafika láttán máris heves pfujolásba kezdtek...)

Noha magam is jobban kedvelem azokat a lemezeket, ahol a gitáros/vezér Trey minden gitársávot egymaga játszott fel, Rutan képes volt (már itt is) olyan teljesítményt nyújtani, amivel nem csupán a saját előadása, de a Főnök alakítása is kiteljesedhetett, nem beszélve az általa hozott, az Morbid Angel világával meglepően kompatibilis dalokról. Az alattomos, gyönyörű dallamos megoldásokkal kipárnázott Nothing But Fear, a szigorú, sűrű szövésű This Means War, a hatalmas albumzáró dalok méltó utóda, a fenséges Hatework, illetve részben az Eyes To See, Ears To Hear roppant meggyőző tanúbizonyságot tesz minderről. Azagthoth játéka mindezen felül is tökéletesen felismerhető, és szokás szerint igen nehezen feldolgozható. A totálisan kiszámíthatatlan hangszerkezelésében meglévő rendszer, a szinte dúdolható alaptémák és szólók, mindehhez gitárjának vadállati soundját társítva – mindez együtt a Morbid Angel védjegye. Kellett persze ehhez még egy olyan kvalitásokkal rendelkező ütős is, mint az elképesztő minőségű lábmunkájával hódító Pete Sandoval, akinek dobjai talán sosem szóltak még olyan intenzitással, mint itt.

A szőke oroszlán, David Vincent dalszövegei újfent a totalitárius rendszerekkel ápolt szerelmi viszonyának állítanak emléket, ezúttal minden korábbinál direktebben, eltéveszthetetlen áthallásokkal a közelmúlt történelméből. A Where The Slime Live szövege önmagában is nehezen kimagyarázható, olyan sorokkal, mint a „They crawl, they breed, they hide but we see / They burn / I see the smoke of the funerals rising / God lives in their heads now laid to rest". A frontember a Harmadik Birodalom előtti hódolatára ráadásul a promóciós interjúkban is ráerősített, amíg a többi zenekari tag a hangszerére borulva, inkább a művészeteknek áldozott. Vincent általános döbbenetet kiváltó, a kiadás évét és a kapcsolódó turnét követő eltávolítására többek között éppen e nyilatkozatok miatt került sor, hiszen a fantáziavilágot építgető Angyalok társasága sosem volt egy politikus csapat, üzenetük sosem volt ilyen kontextusban értelmezhető. A sokat emlegetett, Covenant-turnés incidensnél Lemmy is „csupán" a jó David szellemi táplálékát hugyozta le bizonyára a rock 'n' roll jegyében... (Aki esetleg nem tudná: Vincent egy neonáci jellegű kis kötetet adott oda Mr. Kilmisternek, mondván, hogy neki majd biztosan tetszik. Lemmy annyira kiakadt ezen, hogy levizelte a füzetkét, és úgy adta vissza Davidnek, majd a biztonság kedvéért még egy döglött csirkét is belógattak a frontember feje fölé az egyik következő turnéállomáson – a szerk.)

Tegyük azért hozzá, hogy amint értékelte a személye körüli feszültséget, az énekes is igyekezett már megmagyarázni a védhetetlent. Vincent: „Azt hiszem, tévesen ítélnek meg az emberek. Adtam pár olyan interjút, ahol mondhatni a mély vízbe gázoltam, holott igazából a gondolkodási minták megtörését akartam szemléltetni. Az igazi problémának ezt az egész PC-mentalitást érzem, ahol mindenki úgy gondolkodik, ahogy a többség, és ha nem értesz egyet mindenkivel bizonyos pontokban, az már tabunak számít. Ennyi az egész, ahogy én látom, agymosás és cenzúra, éppúgy a kereszténység esetében, mint minden másnál. Csak azért, mert a baloldal uralja a médiát, és tőlük azt hallod, hogy nem szabad ilyesmikre gondolnod... de miben különbözik ez a jobbos keresztényektől, akik szektákat alapítanak, hogy valami egészen mást terjesszenek? Mindegyiket elutasítom. A szólás szabadságában hiszek, a vélemény és a kapcsolat szabadságában, abban, hogy függetlenül attól, hogy mi az adott pillanatban a követendő irányzat, szabadon hihess bármiben. Azt gondolom, amerikaiként megilletnek ezek a szabadságjogok, a cenzúrát és a vélemény korlátozását pedig bármilyen csoport részéről elutasítom, bárki ellen irányuljon is, bármilyen okból. Igazából ezt gondolom erről az egészről." A zenekar azonban azt gondolta, hogy mindezzel ekkor már elkésett.

Összességében kár ezekért a mellékzöngékért, és tulajdonképpen az albumot övező parttalan viták is feleslegesek, hiszen a Domination minden téren bizonyított: kereskedelmileg is hozta a magasra méretezett elvárásokat, a dalok pedig már az anyag megjelenésekor is bedönthetetlen koncertfavoritoknak tűntek, amit az azóta eltelt idő sem cáfolt meg. Az igencsak összecsapottnak tűnő videoklippel elővezetett Where The Slime Live (azzal az over-the-top Trey szólóval) például a setlist.fm statisztikái szerint húsz év elteltével is a tíz legtöbbet játszott Morbid Angel-nóta közé tartozik, de a Dawn Of The Angry és a Dominate sem marad el sokkal mögötte. Arról egyelőre nem hallani híreket, hogy a Covenanthez hasonlóan a D-betűs fejezetnek is dedikált jubileumi turnét szentelne a zenekar (jó eséllyel nem is lesz ilyen), de nyilvánvalóan nem vallanának szégyent vele, ahogy a klasszikus érát lezáró anyaggal is ellentmondást nem tűrően betonozták tovább máig kitartó státuszukat.

Az első Vincent-korszak emblematikus lezárását végül az Entangled In Chaos koncertlemez jelentette (minden idők egyik legjobb élő anyaga, ha engem kérdezel), majd a semmiből megérkezett Vincent helyére Steve Tucker, akivel az 1998-as Formulas Fatal To The Flesh albumon ismét csúcsra járt a trióként is tökéletesen üzemelő gépezet. Minden meddő vita dacára tehát a Domination nem csupán egy példátlanul sikeres időszak záróakkordjaként, de a máris klasszikussá nemesedett életmű egyik alapvetéseként is tökéletesen megállja a helyét. Volt, akinek ez nem esett le elsőre (gondoljunk csak a drága Zubor Olly kétségbeesett „De akkor mit hallgattam nyáron?" felkiáltására az aktuális Hammerben), de tudom azt is, hogy sokak számára máig ez a lemez jelenti a death metalban az etalont.