Shock!

november 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Lake Of Tears: Forever Autumn

1020lot1Nevezzük bárhogy, gothic rock/metalnak, rádióbarátságos doomnak, poszt-apokaliptikus popnak, az így körülírt játéktér a legritkább esetekben találkozik az ízlésemmel. Kivételek szerencsére itt is akadnak, és ennél több esetemben sem kellett ahhoz, hogy gyűjteményem legnagyobb gondossággal őrzött darabjai közé lopja magát ez a kis svéd zenekar. Bizonyos, mindenki más számára érdektelen személyes okok miatt a Lake Of Tears életművének megismerése összekapcsolódott nálam a késői Leonard Cohen-lemezekkel, ez tehát az oka a tőle származó idézeteknek, na meg az a tény, hogy (szerintem) mennyire szépen passzol egymáshoz a Mount Baldyról visszatért, ősz trubadúr és az ezredfordulóra szintén őszbe fordult LoT világa. Az idén húsz éves Forever Autumn egyszerre elválaszthatatlan, az előzményekből logikusan következő része ennek a bizonyos életműnek, másrészről a főhősök világának egy olyan peremkerülete, ahová azóta sem tértek vissza, és ma már kellő alappal jelenthetjük ki, hogy többé valószínűleg nem is fognak.

„I move with the leaves / I shine with the chrome / I'm almost alive / I'm almost at home" (L. C..: The Goal)

megjelenés:
1999. július 20.

kiadó:
Black Mark Production
producer: Ulf Wahlberg & Lake Of Tears

zenészek:
Daniel Brennare - ének, ógitár
Christian Saarinen - billentyűk
Mikael Larsson - basszusgitár
Johan Oudhuis - dobok

játékidő: 45:25

1. So Fell Autumn Rain
2. Hold On Tight
3. Forever Autumn
4. Pagan Wish
5. Otherwheres
6. The Homecoming
7. Come Night I Reign
8. Demon You / Lily Anne
9. To Blossom Blue

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

Tegyük mindjárt az elején tisztába a dolgokat: a hellyel-közzel állandó tagság dacára a LoT valójában egyetlen embert jelent, Daniel Brennarét, aki dalszerző/gitáros/énekesként a zenekar valamennyi korszakában egyszemélyben határozta meg a banda arculatát. A történet még 1994-ben indult a Greater Art lemezzel, amit katonás rendben követtek a további kiadványok. A kiadó nevét kölcsönvéve Black Mark-korszakként is becézhető éra öt nagylemezt termett, és kétségtelenül ezek – különösen a középső három – nevezhetők a banda klasszikusainak. A prototipikus, „hírnevüket" megalapozó albumnak a másodikként érkező Headstonest tartja a közvélekedés, amit a vegyes fogadtatású, bátor, fura hangzású, de a rájuk jellemző slágerekkel újfent telepakolt A Crimson Cosmos követett. Nem tisztem megfejteni, mi járhatott ekkoriban Brennare fejében, a minden korábbinál több dallammal, letisztult hangképpel és tengernyi melankóliával megtöltött Forever Autumn tekinthető akár az áttörésre való utolsó kísérletnek, de ugyanígy kezelhető egy, saját különutasságával, minden táborból kilógó hozzáállásával megbékélt ember alkotásaként is.

Talán nem is kell ezt a kérdés nekünk már eldöntenünk, Brennare is mindössze az alábbiakkal volt szíves kisegíteni bennünket akkortájt: „Örülök, hogy egyáltalán arról hallhatok, hogy vannak, akiknek tetszünk... Eddig kiadtunk három lemezt, és nem lett belőlünk olyan nagy banda. Tudod, amikor elkezdesz zenélni, akkor te akarsz a legnagyobb, a legjobb lenni az egész világon, de aztán hamar megtanulod, hogy a dolgok nem így működnek... Ma már nincsenek ilyen elvárásaink, de persze jó lenne, ha bejönne a lemez, többet játszhatnánk élőben, mint eddig, és többet is kereshetnénk, meg ilyenek. De semmi drámaian nagy dolgot nem várunk..." Ahogy az efféle cifra pályaívet rajzoló brigádok esetében szokásos, bár mindössze öt év telt el közben, a debüthöz képest mégis mintha egy egészen más bandát hallanánk itt zenélni, eltérő megközelítéssel és prioritásokkal. A folytatólagosságot lényegében Brennare azon képessége biztosítja, hogy már a kezdetektől fogva elképesztően egyszerű eszközökkel tudott maradandó Dalokat fabrikálni, amelyek bármilyen közegben, tetszőleges hangszereléssel megállják a helyüket. Ez okból hajlamos vagyok egyenesen stingi, martingore-i magasságba helyezni hősünk művészetét, és ha meghallgatjuk az első négy albumról mondjuk csakis a címadó nótákat, máris igazolást nyernek a fentiek.

1020lot2Persze nem csupán ennyiről van szó, minden túlzás nélkül mondom, hogy valódi slágergyűjtemény a Headstones / Cosmos / Autumn hármas mindegyike, és fegyverrel kényszerítve sem nagyon tudnám kiválasztani közülük azt az egyet, amelyet egy lakatlan szigetre magammal vinnék. A társai közül már borítójával is kitűnő Forever Autumnra sem mondanám azt, hogy jobban sikerült elődeinél, ellenben tökélyre vitte a LoT melankolikus oldalának kidomborítását. Brennare: „Ebben az időszakban, azaz a dalírás és a lemezfelvétel idején meglehetősen szomorú volt az életem. Személyes dolgok ezek. Tulajdonképpen a szövegekben leírtam mindent, leginkább kapcsolatokról van szó. Ha a Headstones lemezzel hasonlítod össze, akkor szerintem ez egy kicsit még annál is szomorúbbra sikerült. A legtöbb dal nagyon személyes, rólam, az életemről szól. Sok szó esik az őszről, az alkonyról is. Ezek számomra ugyanazt jelentik: szürke színű határvonalat a fény és a sötét között. És ez egyfajta ellentmondáshoz vezet, mivel van, aki mindezt gyönyörűnek és vigasztalónak tartja, míg másokat teljesen lehangol. Igen, olyan ez, mint valamiféle keveréke a depressziónak és az örömnek. Személy szerint nagyon szeretem az őszt. Az emberek sokkal nyugodtabbak, gyönyörűek a színek, és jól érzed magad a testedben, amikor jön az eső..."

A lemezt nyitó So Fell Autumn Rain / Hold On Tight / Forever Autumn füzér például egy olyan, önmagában is megálló folyam, amely valóban csúcsra járatja mindazt, amit a LoT-ben szeretünk, és (nem túlságosan) szerény véleményem szerint az egyik legszebb sztori, amit valaha is az őszről dalban elmondtak. Erre a lemezre Brennare egy dedikált billentyűst (Christian Saarinen, a korai Cemetaryből) is a tagságba emelt, nem mellesleg fúvósok és cselló is vastagítják a hangzást – és egyetlen vendég sem érkezett véletlenül a stúdióba. Extra színfoltot jelent Magnus Sahlgren részvétele, aki a Tiamat Wildhoney-jához hasonlóan ide is felkarcolt pár remek gitárszólót, mintegy feltéve a pontot erre a definitív alkotásra, amire az Ulf Wahlberg által kreált transzparens hangzás húzza fel a tetőt. A főkolompos szerint az éppen nagyban dúló (true) metal revival szele őket ekkor már alig érintette meg: „Ha nekiláttunk volna most metalt írni, pusztán azért, mert éppen jól megy, akkor csak valami nagyon rossz sült volna ki belőle. Igazából már nem akarunk metalt játszani. Tényleg rengeteg nagyon jó metalbanda van manapság, úgyhogy van, aki jó metalt játsszon, mi meg csinálhatjuk a saját dolgainkat. A mi mostani zenénket talán rock-metal ötvözetnek, vagy valami ilyesminek nevezném. Még mindig nagyon szeretem azokat a bandákat, amelyek a fő hatásainknak számítanak, a Sabbathot, a Pink Floydot, vagy a Beatlest. A régi hard rock és metalbandákat, amiket már tizenöt éve egyfolytában hallgatok. Az utóbbi időben elég furcsa dolgokat is meghallgatok, szinte mindent, kivéve a rádiós slágereket. De aki rendes, normális zenét játszik, azt szívesen hallgatom, és minden időszaknak megvannak a maga nagyszerű zenekarai."

A dalokra visszatérve, ha túlestünk az említett nyitó triász okozta „sokkon", a színvonal továbbra sem csökken. A Pagan Wish visszanyúl kicsit a korai megközelítéshez egy újfent roppant szimpla, de mérgezően fogós témával, majd a lemez inflexiós pontján az Otherwheres néven futó instrumentális gyönyörűség vezet át minket a nem kevésbé dalközpontú, mégis valamiért kevesebbet emlegetett B oldalra. A Juha Saarinennek dedikált The Homecoming hozza a leglíraibb pillanatokat az albumon („I die"), amelynek ellenpólusa is lehetne az ezt követő Come Night I Reign („I slay"). Ahogy mondtam, minőségbeli hullámzásról nem beszélhetünk, de a hangulati ív itt egyértelműen a lemez nyitó negyedében tapasztalthoz hasonló magasságba ér. Hasonlóan működik a tőrőlmetszett gothic sláger Demon You / Lily Anne és a végtelenül szomorú, elképesztő súlyú érzelmeket megmozgató záró eposz, a To Blossom Blue párosa. Utóbbi tétel megerőltetés nélkül képes olyan elődök nyomdokaiba szegődni, mint a The Path Of The Gods és az A Crimson Cosmos, megtestesítve nagyjából mindent, amit a doom metal valaha is elmondani volt hivatott („To blossom blue is to blossom without you").

1020lot3

Nem beszéltünk még a ritmusszekcióról, a többé-kevésbé a mai napig (?) alapembernek számító Johan Oudhuis dobosról és Mikael Larsson basszusgitárosról, akik feltűnésmentesen teszik a dolgukat a háttérben, és pontosan azt a sziklaszilárd alapot teremtik meg a többi résztvevő számára, amire ők már bátran építkezhetnek. Bár itt minden Brennaréről szól, és mindenki az ő számára készíti elő a terepet, nem állunk messze a valóságtól, ha zenekarként is hibátlannak nevezzük a Lake Of Tearst, legalábbis ebben az időszakban egészen bizonyosan. Ami viszont eztán következett, az sajnos korántsem ennyire fennkölt. A Black Markkal való kilátástalan szkanderezésbe belefáradt banda a felemás The Neonaijal teljesítette szerződéses kötelezettségeit, majd a Black Brick Roaddal már egy egészen más megközelítésű LoT tért vissza. Az életjelek a comebacket követően sem lettek lényegesen szaporábbak, immár nyolc éve az új lemez is csak puszta ígéret, egyedül egy szerethetően amatőr DVD törte meg pár éve a mind vaskosabb csendet a zenekar körül. Ha esetleg nem is következik már semmi egyéb ezek után, és az életmű így teljes, a Forever Autumn akkor is ott van annak a hegynek a csúcsán, amit legszívesebben ősszel mászunk meg, újra és újra.

„You go your way / I'll go your way too" (L. C.: The Sweetest Little Song)

 

Hozzászólások 

 
#7 Túrin 2019-11-06 20:16
Nekem is "titkos" kiskedvencem ez a banda. :)
És pont ezt a három albumot becsülöm én is a legtöbbre (jó, persze nem óriási a diszkográfia).
Idézet
 
 
#6 Notreadam 2019-10-21 06:32
Jajj de imádtam együtt a Hesdstones-al. Nagyon rég hallgattam őket, de most megjött a kedvem hozzá, köszi az írást.
Idézet
 
 
#5 Blaze 2019-10-20 22:35
Hú de szerettem ezt a lemezt, fura is hogy már nagyon régóta nem hallgattam. Lehet elő is veszem (úgyis aktuális). Nehezen tudom eldönteni, hogy ez vagy a Headstones volt a nagyobb kedvenc.
Idézet
 
 
#4 LF 2019-10-20 11:38
Az egyik legjobb. Imadom.
Idézet
 
 
#3 zebraman 2019-10-20 10:20
Micsoda véletlen, de komolyan: mielőtt az oldalra kattintottam volna, pont a Forever autumn c. dalt dúdolgattam magamban, amit persze tegnap kezdtem, mert a szép őszi időben tettem egy hosszabb kerékpáros túrát.
Ha csak azt a dalt írták volna meg, akkor is hálás lennék nekik.

Kár, hogy nem lettek sikeresebbek, bár nem is ez volt a céljuk, ahogy az írásból kiderült. Szerintem ebben benne volt a Black Mark töketlensége is. Ők is úgy jártak a kiadóval, mint a Morgana Lefay,
Idézet
 
 
#2 Imre 2019-10-20 09:17
Kiváló album. Ekkoriban sok nagyon jó album született ebben a stílusban.
Idézet
 
 
#1 woldy 2019-10-20 07:42
Örök kedvenc....így ősszel pedig... omg
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.