Shock!

június 01.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

John Waite: „Ha valaki le akarja tölteni a lemezemet, töltse le”

0919waite01John Waite ma már nem tartozik a legfelkapottabb arcok közé, de ezen nincs is mit csodálkozni. A brit születésű, de régóta az Egyesült Államokban élő énekes a The Babys nevű soft rock formációval, majd később szólókarrierje, illetve a platinalemezes AOR szupergroup Bad English révén eleget szerepelt már a médiában, és saját bevallása szerint manapság egyáltalán nem is érdekli az efféle nyilvánosság. A zeneipar játékaiban pedig még ennyire sem szeretne részt venni, főleg, hogy nem is szorul rá: Európa és az amerikai zenei tömegmédia ebből keveset érzékelt, de az idén már 61 éves énekes az utóbbi években lassan, fokozatosan, görcsmentesen haladva új karriert épített magának szólóban, méghozzá komoly rádiós sikerdalokkal. Az All Access címmel egy friss koncertlemezt kiadott Waite roppant barátságosan válaszolgatott, amikor telefonvégre kaptuk.

John, mi motivált arra, hogy koncertlemezt jelentess meg? A 2013-as zenei klíma nem feltétlenül az élő albumokról szól...

Valóban nem, de ennek az albumnak a gyökerei nem is 2013-ban keresendők, hanem mondjuk 1972-ben! (nevet) Vissza akartam térni a gyökereimhez, a klasszikus brit rockhoz, ahhoz az érához, amikor tizenévesen én magam is aktívan jártam a klubokat és jobbnál jobb bandákat néztem meg minden este élőben. Dob, gitár, basszusgitár és énekhang – ennyi, semmi varázslás, csakis a zene beszél a trükkök helyett. Tudod, ami manapság megy Amerikában, az nem igazán az én ízlésem szerint való, és minél idősebb vagyok, annál inkább vonzódom ezekhez a spontán, csak többé-kevésbé producerelt kiadványokhoz, amelyek tényleg egy adott zenekar élő hangzását adják vissza. Igazi hangszerek, szív és lélek, semmi felesleges utómunka... Ez az album is pontosan ilyen.

Akkor úgy kérdezem, hogy szerinted kíváncsi ma a világ egy ilyen lecsupaszított anyagra?

Na, ez az, ami abszolút nem érdekel! (nevet) Késztetést érteztem rá, hogy megcsináljam, így elkészítettem. Miután annak idején vége lett a Bad English sztorinak, elkezdtem más módokon közelíteni a zenéléshez, és ehhez azóta is tartom magam. Ha az emberek megveszik a lemezt, az tök jó, tényleg. De az ellen sincs semmi kifogásom, ha letöltik, netán ezután még át is küldik a haverjuknak. Nekem ennyi bőven elég. Ha öt ember veszi meg, az is siker, ha ötszáz, az is. És ha ötvenezer, az is. Nem ez a lényeg, hanem hogy megcsináltam egy lemezt, amit meg akartam csinálni. Zenélek, de a zenebiznisztől távol tartom magam, mert tele van mocskos, hazug szemétládákkal, és ezért kurvára nem is érdekel. Nincs velük semmi dolgom. És ez az album szögegyenest szembe is megy mindazzal, amit a mai zeneipar tiszta erőből nyomat. Nem passzolok bele egyetlen skatulyájukba sem, és nem is szeretnék.

0919waite02

Mennyire lehetséges aktív zenészként távol tartani magadat a háttéripartól?

Nézd, nem titok, hogy lemezeket eladni manapság majdnem lehetetlen, innentől kezdve túlságosan nem is látom értelmét ezzel foglalkozni. Mondom: ha valaki le akarja tölteni a lemezemet, töltse le, nekem az is tök jó. A zenéről szól az életem, nem pedig a körítésről. Koncertezem, dalokat írok, és jól érzem magam. A zenélésnek éppen ez a lényege.

Kik járnak manapság egy John Waite koncertre? A klasszikus rockzene hívei, a Bad English-féle karcosabb, hard rockosabb muzsikák tábora, vagy a countrys vonal rajongói, akiket szintén elég sikeresen szólítottál meg az utóbbi bő tíz évben?

Vegyesen. Az Egyesült Államokban elég jól futnak a turnéink, és mindenféle ember felbukkan a bulikon. De ez egyébként nem is csoda, mert tényleg nem illünk bele egyetlen mereven lehatárolt kategóriába sem. Már úgy értem, imádom a countryt, imádom a klasszikus rockot, és mindkettőből van is bőven a dalaimban, viszont egyik sem süthető rá bélyegként a zenémre. Aki eljön, az John Waite-et akarja látni, és John Waite zenét kap. Tényleg nem is akarok igazodni senkihez ennyi év után, csak saját magamhoz.

A nosztalgiabiznisz sem nagyon érdekel, ahogy kiveszem a szavaidból...

Jól látod a helyzetet! (nevet) Hogy Las Vegasban bohóckodjak harminc évvel ezelőtti dalokkal? Még csak az kéne... Ott volt a Rock Of Ages musical és film nemrég – na, az egy nagy rakás szar, és pontosan megtestesítette mindazt, amitől szeretném távol tartani magam. Remek időket éltem meg a '80-as években, meg azelőtt is, de az akkor volt.

És mit szólnak ehhez azok, akik mondjuk még ma is azért mennek le egy bulidra, hogy a Missing You-t vagy a Bad English dalait hallják?

Minden korszakomból játszom dalokat: a The Babystől a '70-es évekből például az Everytime I Think Of You-t, netán a Head First címadóját mindig műsoron tartjuk, de akadnak dalok a szólólemezeimről is a '80-asokból, és persze sok-sok új témát is előszedünk. Igyekszem mindenhonnan a legjobb darabokat kiválogatni. A legutóbbi lemezről, a Rough & Tumble-ről is folyamatosan játsszuk a címadót, az If You Ever Get Lonelyt vagy az Evilt.

0919waite03Bad Englisht is szoktatok nyomni?

Pont a múltkor előszedtük a Best Of What I Gotot az első albumról, mert a gitárosom, Keri Kelli állatira szerette volna játszani, és nagyon jól is szólt egyébként. Azért éppen ezt választottuk, mert zeneileg talán ez áll a legközelebb a John Waite szólónótákhoz. De nem volt benne szintetizátor meg semmi egyéb, mivel mindent ebben a meztelen, szimpla hangszerelésben vezetünk elő. Vagyis nincs helye semmiféle effektnek vagy varázslásnak. Kifejezetten utálom, ha valaki tátog a bulikon az alapokra, vagy felvételről mennek bizonyos szólamok a zenéből. Erre nincs semmi szükség! A régi nagy rocklemezek mind úgy születtek, hogy a csapatok élőben játszották a nótákat a stúdióban. Akkoriban ez volt a természetes, ma pedig már mindenről szól a mainstream, csak erről nem. Én azonban ettől függetlenül továbbra is ebben a munkamódszerben hiszek: leülök a zenésztársaimmal, dumálgatunk, játszogatunk, dobáljuk az ötleteket, mindenki jammel, aztán ebből az egészből nagyszerű nóták születnek. Ez a módszer szabadítja el azt az igazi mágiát, ami miatt annak idején elkezdtem zenélni.

Egyedül nem is szeretsz dalokat írni?

Dehogynem! Pont a minap írtam szinte észrevétlenül egy tök jó új nótát, pedig csak úgy indult az egész, hogy a kezembe került egy ősrégi, 1961-es Harmony Rocket H54-es gitár. Elkezdtem pengetni rajta, aztán mielőtt észbe kaptam volna, már el is készült egy dal. Ez azonban szerintem minden igazi zenésznél így van: ha fogsz egy gitárt, és megnyitod a kútfőt, abból előbb-utóbb dalok születnek.

Tudom, hogy Amerikában akadtak komoly szólóslágereid az utóbbi években a country-vonalon, de őszintén szólva fogalmam sincs, mekkora közönség előtt koncerteztek a tengerentúlon. Hogy fut most Amerikában John Waite szekere?

Kimondottan jól, főleg, hogy a Rough & Tumble lemez elég komoly sikert aratott. Ennek több oka is van: egyrészt a címadó dal nagyon sikeresnek bizonyult a klasszikus rockra szakosodott rádióknál, másrészt egy nashville-i country duó, a Love And Theft is feldolgozta róla az If You Ever Get Lonelyt, ami további extra nyilvánosságot hozott nekünk. Úgy is mondhatjuk, hogy tényleg visszakerültem a vérkeringésbe. Ennek persze ára volt, hiszen a rádiós lejátszásokért, a nyilvánosságért kőkeményen meg kellett dolgoznunk: minden nap felkeltünk hajnalban, hogy élőben játsszunk a reggeli adásokban, aztán húztunk át a reggeli tévéműsorokba. És mindezt heteken át csináltuk, de végül meglett az eredmény, a Rough & Tumble ugyanis első helyezést ért el a klasszikus rockban utazó rádiók összesített listáján. Legutóbb már négyezer ember előtt játszottunk főzenekarként, ami óriási érzés volt. A klubokban is nagyon szeretek zenélni, de azért semmihez sem fogható, amikor ekkora tömeg énekli veled a dalokat... Nem is nagyon akarok már klubozni, mert egyszerűen kinőtte a csapat a kis helyeket: túl sok a slágernóta, túl nagyok vagyunk a klubokhoz. De végső soron nem a méret a lényeg, hanem a zene. Ha a kezembe nyomsz egy akusztikus gitárt, biztos lehetsz benne, hogy egyedül is eljátszom neked egy dalt, ha pedig a bandám alá tolsz egy profi hangcuccot, lenyomunk egy baromi jó rockkoncertet.

0919waite04

Említetted az imént a Bad English sztori végét. A köztudatban ez egy elég csúnya történetként él a mai napig...

Pedig annyira nem volt az egyébként. Egyszerűen csak problémák jelentkeztek az emberi oldalon, emellett pedig rossz producerrel (Ron Nevison – D.Á.) készítettük el a második albumot, ami csak tetézte a bajokat. Őszintén szólva annyira zeneileg sem volt már meg akkor a közös hullámhossz: a Bad English nem Journey-nek indult, Neal Schon azonban mindenáron keményebb irányba akarta vinni a csapatot, én pedig inkább soft rock arc vagyok.

Beszélőviszonyban vagytok manapság?

Neallel? Persze! Nemrég küldtem neki egy hatalmas csokor virágot, amikor eljegyezte a barátnőjét. Vissza is írt egy nagyon kedves emailt, megköszönte a figyelmességet, érdeklődött felőlem, meg ilyenek. Nagyon szeretem Nealt, óriási arc. Vele mindig is jól megtaláltuk a közös hangot, a Bad Englishben sem ez jelentette a fő problémát.

El tudod képzelni, hogy valaha is közösen zenéljetek a jövőben? Nem feltétlenül Bad Englishként, hanem bármilyen formában...

Talán. Persze, miért is ne? Én szeretném. Neal bármikor szívesen látott vendég azon a színpadon, ahol ott állok. Bad English újjáalakulás viszont biztosan nem lesz, mint ahogy a The Babys reunionra érkezett ajánlatokat is mindig visszautasítottam. Nem érdekel az ilyesmi, inkább előre szeretek tekinteni, az pedig pontosan az a lemeztelenített, szövegközpontú rockzene, amiben most is utazom. (A The Babys ennek megfelelően John nélkül alakult újjá nemrég – D.Á.)

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Ha rocklemezekről beszélünk, akkor a Led Zeppelin II, a Free-től a Highway, a Humple Pie-tól a Smokin', és amennyiben mondhatok egy negyediket is, az AC/DC-től a Powerage. Ezek pontosan olyan lélegző, élő hangzású albumok, amiről az imént is beszéltünk. Nincs bennük semmi trükk: a zenekarok bementek a stúdióba, és ott élőben, együtt felrántották az összes dalt. A rock'n'rollnak valami ilyesmiről kellene szólnia. A mai napig nem értem, hogy jutottunk el ezektől a fantasztikus mesterművektől addig a középutas, műanyag rádiós szarságig, ami mostanság uralja a világot...

Mi az élet értelme?

Hogy akkor is cselekedj helyesen, ha éppen senki sem figyel.

 

Hozzászólások 

 
+2 #1 kamikaze 2013-11-04 12:43
A hazai szaksajtóban elég ritkán lehet olvasni John Waite-el készített interjút, úgyhogy mindenképpen üdvözlendő ez az írás! Azok alapján viszont amiket elmond, kétséges, hogy sokan lennének kíváncsiak nálunk a zenéjére, mert ma már eléggé lelazult stílusban tevékenykedik (régen se volt thrasher :)), és a pályája zenitjén is jócskán túl van (bár a 4000-es nézőszám odaát is szép eredmény). Ettől függetlenül hiánypótló beszélgetés, nagy grat! De hátha sikerült valakinek mégis felkelteni az érdeklődését, jó dolgokat mond! Most már ,,csak’’ Neal Schont kéne valahogy becserkészni, hallgattassék meg a másik fél is, hogy miként volt az a Bad English sztori?!
Az megvan, hogy Ozzy egykor mit nyilatkozott róluk? Azt, hogy alapjában véve jó csapat, csak egy baj van velük, a csajsziknak zenélnek! :) Később azért leigazolta tőlük Deen Castronovo-t, szóval tudta ő is, hogy felsőligás muzsikusokból állt a banda.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.