Egy örökkévalósággal ezelőtt, 1999-ben hallhattunk utoljára új lemezt minden floridai heavy metal csapatok egyik legjobbikától, a Crimson Glorytól. A tragikus fordulatokkal, tagcserékkel, kiadói hányattatásokkal terhelt pályafutással bíró zenekar egyszer már nekifutott a 21. században a folytatásnak, de akkor még az ígéretes kezdet ellenére sem sikerült termőre fordítaniuk a dolgokat. Most azonban ismét egy új frontemberrel, Travis Willsszel, illetve az alapító Jon Drenning gitárost leszámítva a klasszikus hangszeres szekcióval fordultak rá az új karrierszakaszra, és végre megjelent a Chasing The Hydra című ötödik album is. Ben Jacksontól, a csapat egyik gitárosától igyekeztünk megtudni a lényeges információkat.
Az jut eszembe az új lemezetekről, hogy abszolút benne van a klasszikus Crimson Glory-íz, elsősorban a Transcendence-éra hangulata, viszont minden albumotoknál progosabb. Egyetértesz?
Maximálisan fején találtad a szöget ezzel a meghatározással! Valóban az első két albumot idézi az atmoszféra, de modernebb, komplexebb a zene.
Ezek mind új dalok? Mert ugye volt egy periódusotok Todd La Torrével a fronton, amiből végül nem lett lemez, de arra emlékszem, hogy dalokat azért írtatok közben...
Mindegyik új. Az egész anyagot az elmúlt három évben írtuk.
Miért kapott gellert akkor a sztori? Nekem nagyon lelkesnek tűntetek...
Valóban elkezdtünk dolgozni egy lemezanyagon Todd-dal, de aztán Jon Drenning kifarolt a dologból. Épp gyereke született, de más tényezők is közrejátszottak, szóval kivonta magát a melóból, hiába akartunk lemezt készíteni. Ráadásul eleve tőle jött az ötlet... De mire tényleg belelendültünk a dalszerzésbe, már nem volt ott fejben, nem járt le a próbákra. Egy idő után ráébredtünk, hogy részéről ennyi volt a zenekar, aztán nem sokkal később Toddhoz befutott a Queensryche ajánlata, ő pedig természetesen igent mondott nekik, a saját szempontjából teljesen érthetően.
Jon most sem tart veletek. Próbáltátok bevonni, vagy már eleve nélküle fordultatok rá az újabb visszatérésre?
Nem. Mark Borgmeyer régi barátunk, a környéken lakik, tényleg hosszú évek óta jó haver, és játszottam is vele együtt az önálló projektjeimben. Szóval sok közös év áll a hátunk mögött gitárduóként. Tökéletes választás volt a Crimson Gloryba.
És azért Jonnal is barátok vagytok még?
Persze. De nem álltak úgy a csillagok, hogy itt legyen.
Hogyan találtátok meg Travist?
Travis Dallasban él, és Jeff ismerte meg a Facebookon keresztül. Jól összehaverkodtak, aztán miután kipróbáltunk néhány másik énekest, de nem sok sikerrel, bedobta, hogy talán ő lehet a megoldás. Küldött nekünk néhány felvételt klasszikus Crimson Glory-dalokkal, illetve pár demót, mi meg egyből azt mondtuk, hogy ez baromi jó! Ezek után megkértük, találjon ki valamit az új dalötletekhez, nézzük meg, hogy szólnak. Mivel nagyon elégedettek voltunk, nem is maradt kérdés.
Pedig azért elég magas a mérce ezen a téren...
Hát igen... Igazából baromi szerencsés vagyok, hogy négy ilyen elképesztő énekessel dolgozhattam együtt ebben a zenekarban. Midnightból persze csak egy volt, soha senki nem töltheti be a helyét. Sok-sok szempontból teljesen egyéni és különleges, amit letett az asztalra, a mai napig nagyon hiányzik. Wade Black teljesen mást képviselt, de neki is megvolt a saját stílusa, és óriási teljesítményt nyújtott az Astronomica albumon, még ha gyökeresen el is tért Midnighttól. Todd szintén fantasztikus volt. A mai napig sajnálom, hogy nem jutottunk el vele a lemezig, de három remek évet azért együtt töltöttünk, sok remek koncertet adtunk. Baromi jól szólt vele a zenekar, a rajongók is nagyon szerették. Tökéletesen passzolt a klasszikus dalokhoz az énekstílusa, a megközelítése, és tényleg rendesen meghajtotta magát. Travis szintén perfekt. Állati jól nyomja a régi dalokat, benne van Midnight érzésvilága, de még épp nem annyira, hogy túlságosan őt idézze. Vagyis saját hanggal rendelkezik, és ez az új albumon is remekül érvényesül, még a Midnightot idéző kis nüanszokkal együtt is..
Az új promóciós fotók jelzésszerű maszkjai is a Transcendence-párhuzamot erősítik. Mit jelképeznek 2026-ban ezek a maszkok?
Számomra azt, hogy folytatjuk az örökséget. Ugye az első album idejének teljes arcot fedő maszkjai után a Transcendence idejére jutottunk el ezekhez a kisebb maszkokhoz, aztán utána egyáltalán nem használtunk ilyesmit. De most úgy gondoltuk, az első fotózáson jelzésértékkel bírna a dolog némi kis modern csavarral, ezekkel a kibernetikusabb kinézetű álarcokkal. Én személy szerint nagyon pártoltam ezt, de aztán az első pár Travisszel adott buli után úgy döntöttünk, a koncerteken nem hordjuk majd őket.
A '88-as lemezhez hasonlóan ismét Jim Morrisszal dolgoztatok. Miért?
Több okból is. Jim fantasztikus szakember, ráadásul kívül-belül ismeri a zenekart, pontosan tisztában van vele, hogyan kell megszólalnunk. Az alapokat itthon, Sarasotában vettük fel a Roseland Park nevű helyen, Travis pedig otthon, Texasban dolgozott. Aztán a végén bevettük magunkat Jeff-fel és Jimmel a Morrisoundba, hogy véglegesítsük az anyagot. Minden remekül sült el, nagyon elégedettek vagyunk az albummal.
Mit jelképez a címbeli hidra, és melyek a kedvenc dalaid az anyagról?
A hétfejű hidra mitológiai lény, eleve jópofa koncepciónak tűnt írni róla egy dalt, de természetesen számos áttételes jelentése is van ennek. Travis szövegei eleve személyes jellegűek, de zenekari szinten leginkább azt emelném ki, hogy fejenként haladva kell legyőzni a szörnyeteget. Ez ugyanis az életre is áll: ha nehéz helyzetbe került, fokról fokra birkózol meg a nehézségekkel, és a végén így tudsz diadalmaskodni. Ami a kedvenc dalokat illeti, a Triskadeika mindenképpen favorit: nagyon sötét, de komplex és modern nóta a természetfeletti babonákról és hasonlókról. Az Armor Against Fate szintén kedvenc, baromi fogós és roppant élvezetes játszani, akárcsak a Beyond The Unknownt, ami szintén refrénben erős. A Broken Togethert pedig azért emelném ki, mert nagyon áthatja az a bizonyos klasszikus Crimson Glory-hangulat, bár ma már eléggé másképp írjuk a nótákat, mint akkoriban. A '80-as években a próbateremben mutogattuk egymásnak az ötleteket, levittük a témákat, aztán közösen nyomtuk őket. Manapság sokkal inkább az a jellemző, hogy Jeff vagy én felveszünk valamit, átküldjök a többieknek, és így építkeznek a dalok. Olyasmi már nem igazán fordul elő, hogy összejön a zenekar és együtt gyúrjuk az ötleteket, amíg össze nem állnak komplett nótákká.
Miként emlékszel vissza a korábbi lemezeitekre?
Az első album mindenképpen mágikus erővel bírt. Nagyon fiatalok voltunk még, épp csak próbálgattuk, mire vagyunk képesek: rengeteget írtunk, demóztunk, aztán végül a Morrisoundban kötöttünk ki, és elkésztettük az albumot. Csodálatos idők voltak, sosem felejtem el. Maga a lemez pedig nagyon valódi, nagyon klasszikus Crimson Glory. A Transcendence-nél mindannyiunkat fűtött a vágy, hogy szintet lépjünk: na, ha tetszett az első lemez, mit szólsz ehhez? Mi magunk is kíváncsiak voltunk, felül tudjuk-e múlni a debütöt, és szerintem végül sikerült is. A második album külön kategória, és sok metálrajongó a mai napig úttörő progresszív metállemezként tartja számon. A mai napig rendszeresen találkozom olyan listákkal, ahol a heavy metal örök Top 10 alkotása közé sorolják. Mondanom sem kell, baromi büszke vagyok rá, hogy sikerült a többiekkel úgy megírni, meghangszerelni, majd felvenni azokat a dalokat. Tényleg nagyon egyedi és csodálatos lett a végeredmény.
Aztán jött a Strange And Beautiful...
Akkoriban ugye nem voltam a banda tagja, mivel a többiek úgy döntöttek, más irányban kísérleteznek. Elsősorban Jon akart kicsit bluesosabb, hard rockosabb, kommerszebb hangzást, és egy gitárral képzelte el a dolgot. Így aztán félreálltam és sok szerencsét kívántam nekik. Természetesen nem voltam valami lelkes emiatt, viszont a lemez összességében nagyon jól sikerült. Mindig azt szoktam mondani, hogy más, mint a többi, talán nem is volt a legszerencsésebb döntés abba az irányba elvinni a Crimson Gloryt, de a zene ettől még óriási, nagyszerű dalok szerepelnek azon a lemezen. Néha ma is előszedem, és mindig arra jutok, hogy jó lemezt készítettek. Az Astronomica a zenekar igazi stílusához való visszatérést jelentette, ismét két gitárral és velem. A zenei anyag modernebb volt az első két albumnál, de a kétgitáros megközelítés egyértelműen azokat idézte. Viszont, mivel Wade Black énekelt, mégis új pályán játszottunk, megújult a hangzás, teljesen más lett az érzésvilág. A mai napig roppant erős lemeznek tartom, zeneileg és szövegileg egyaránt.
Az első két albumban elég komoly kereskedelmi potenciál rejlett, már nem feltétlenül a popos értelemben, de azért azok a dalok állati fogósak voltak. Mit gondolsz, miért nem jutottatok velük még magasabb szintre?
Ezt én sem tudom. Az első két album sikeres volt, és elég komoly eredményeket értünk el velük, méghozzá baromi gyorsan, különösen Európában meg Japánban. A Transcendence-ről a Lonely például nagyon komoly rotációban ment az MTV Headbanger's Balljában, rengeteg rajongó akkor ismert meg bennünket. De aztán változni kezdett a széljárás, és ahogy említettem, a zenekar is stílust váltott a harmadik lemezre, ami nem bizonyult igazán jó döntésnek. Akkor és ott a tábor egy része elpártolt a Crimson Glorytól. De valójában mindegy volt, mert nagyjából ezzel egyidőben bejött a grunge, és a '90-es években az a fajta letisztult heavy metal, amiről többek között a Crimson Glory is híres volt, teljesen háttérbe szorult. Egyetértek veled, szerintem is minden megvolt bennünk ahhoz, hogy igazán nagy bandává váljunk, de aztán végül megrekedtünk egy szinten, és onnan már nem sikerült feljebb lépnünk.
Mennyi lemezt adtatok el annak idején? Szerintem sosem láttam semmit erről...
Hiszed vagy sem, én sem tudom.
És mit tippelsz?
Csak annyi bizonyos, hogy sokat! (nevet) De összességében rejtély, hogy mennyit.
Ha egyetlen dallal kellene érzékeltetned valakivel, mi a Crimson Glory lényege, melyik lenne az?
Talán az Azrael. Az egyik legjobb nótánk, ráadásul az egyik legkorábbi is, amit már együtt írtunk és véglegesítettük, miután rengeteget kísérleteztünk vele a próbateremben. Viszont hiába volt az első dalaink között, szerintem a mai napig az egyik legjobb is egyben. Midnight éneke az intróban, aztán ahogy berobban a zenekar, az egész dalt belengő méltóságteljes erő... tökéletesen példázza a Crimson Glory lényegét!
Nyugtass meg, hogy a következő lemezetekre azért nem kell majd huszonhét évet várni...
(nevet) Nem, szerintem most eléggé felpörögtünk, mindenki nagyon lelkes az új album miatt. Úgyhogy szerintem három éven belül megérkezik majd a folytatás, mert minél többet akarunk adni a rajongóknak ennyi éheztetés után. Lehet, hogy addig még egy koncertlemezt is kihozunk, főleg, hogy hamarosan indul az európai turné. Az Államokban egyelőre három bulit kötöttünk le, és szó van Japánról is november környékén.
Ma is élvezed a koncertezést, vagy inkább fáraszt?
Mindig is élveztem és most is élvezem. Sőt, őszintén szólva talán még jobban élvezem, mert sokkal magabiztosabban és kényelmesebben érzem magam a színpadon. Pontosan tudom: kiállunk a deszkákra a régi barátokkal, és gyilkos teljesítményt fogunk nyújtani. Érettebbek vagyunk már, mint azelőtt... Fiatalon is gyilkos bulikat adtunk, de sokkal idegesebbek, feszültebbek voltunk, ma meg már abszolút nincs bennem semmiféle szorongás. Nagyon jó lesz például a nyári fesztiválokon olyan hőseinkkel együtt játszani, mint a Judas Priest, a Def Leppard vagy az Iron Maiden.
Amúgy mivel foglalkoztok, ha épp nem a Crimson Gloryval?
Mindenki mással. Travis motorszerelő, dízelmotorokat bütyköl. Valami elképesztő tehetség! Jeff szakács egy fine dining étteremben, én pedig motorokon, gitárokon, autókon végzek különböző egyedi festési munkálatokat. Kamaszkorom óta ezzel foglalkozom, és mivel roppant kreatív tevékenység, nagyon szeretem is. Dana egy időben ugyanott szakácskodott, ahol Jeff, de az utóbbi években elsősorban kertépítéssel, tájépítészettel foglalkozik, csodálatos dolgokat alkotnak magánszemélyeknek és cégeknek egyaránt. Mark pedig a gitárszakmában mozog. A környéken gyakorlatilag minden zenésznek ő javítja a hangszereit, beleértve ebbe a mieinket is.
Milyen manapság a floridai színtér?
Összességében rendben van, bár messze nem pezseg annyira, mint a '80-as években, amikor elkezdtük ezt az egészet. Akkoriban sokkal több metálklub működött és nagyobb izgalom övezte az eredeti zenekarokat is. Ma is bőven akadnak helyek errefelé, de rengeteg csak a feldolgozásbandákra koncentrál, szóval a fiatalok sokkal nehezebben jutnak fellépési lehetőségekhez, mint annak idején mi.
Annak idején nagyjából kortársai voltatok a környék death metal pionírjainak. Volt köztetek kapcsolat ezekkel a bandákkal?
Valamennyire igen, hiszen mindannyian a Morrisoundban dolgoztunk, mindenki ismerte Jimet és Tomot, meg persze Scott Burnst is. Maga a zene nem feltétlenül a kedvencem, az én szívem a power metalosabb, dallamosabb, progresszív vonalért dobog, de azért bírtam ezeket a csapatokat is persze. Rendszeresen összefutottunk itt-ott a Death vagy a Deicide tagjaival, de jóban voltam Ralph Santollával, Kelly Shaeferrel is.
Korábban már felmerült Midnight. Mi jut róla eszedbe először, ha rá gondolsz?
A vad karaktere, személyisége, meg persze a nevetése. Jó volt a közelében lenni, és a színpadon kívül is igen komoly karizmával rendelkezett. A Crimson Glory ráadásul szoros baráti társaság is volt, úgyhogy mindig az jut eszembe, mennyire jól szórakoztunk, mennyit nevettünk, miközben együtt tanultuk a szakma csínját-bínját.
Mikor vált számodra nyilvánvalóvá, hogy komoly problémákkal küzd?
Azt hiszem, a Transcendence turnéján, amikor Európa után nekiindultunk Észak-Amerikának. Akkor már láttuk, hogy kicsit túlszalad a piálással, mert néha már a koncertteljesítményére is rányomta a bélyegét, illetve érzelmileg is labilisabb lett. Mindannyian végignéztük, ahogy elhatalmasodik rajta a szenvedélye, de akkor még persze reménykedtünk, hogy nem fordul át lavinaeffektusba. De sajnos átfordult, és egyre rosszabb lett a helyzet. A sztori végét pedig sajnos mindannyian ismerjük.
Az interjú szerkesztett változata a HammerWorld magazin májusi, No. 358-as számában jelent meg.
