Mivel death metalban inkább az okosan felépített, vagyis a céltalan hallójárat-pusztítást és a túltolt komplexitást mellőző, dallamokat sem nélkülöző anyagokat kedvelem, mindig felüdülés valami eszes, dalokra koncentráló cuccba botlani. A svájci Defaced hallatán azonnal fülig ért a szám, mivel az európai és tengerentúli old school death metal eszköztárából egyaránt merítő banda éppen az én ízlésem szerint keveri a kását. A hagyományos alapokat modernebb(nek ható) fogásokkal, nihilista-disztopikus atmoszférával, jó érzékkel beiktatott lassulásokkal díszítik, amelyek a blastbeat fénysebessége mellett sem maradnak észrevétlenek, és nem öncélúak. Ez a harmadik lemezük, és hallhatóan egyetlen feljátszott hangot sem vettek félvállról. Ennek következtében a kivitelezés maradéktalanul kiszolgálja fentebb körülírt elvárásaimat.
Már a nyitó The Antagonist megmutat mindent ebből. A robusztus, de arányos hangzással megáldott lemezt indító dal sebessége letaglózó, a gitártémák horzsolnak, masszív falként tornyosulnak, de a dalstruktúra egyszer sem esik szét. Ha itt még nem lenne egyértelmű, akkor a második Perception bevezető hangjai, narrációja hallatán (az egész anyagot áthatja egyfajta Mátrix-szerű hangulat) már kezd derengeni, hogy korántsem egysíkú darálással lesz dolgunk, noha összességében a dal pillanatnyi levegővételt sem enged.
Az egyik legváltozatosabb szerzemény triolás gitártémájával az Anthem of Vermin, amelyben a fentiekben ecsetelt összetevők masszív elegyet alkotnak. És mire idáig jutunk, a Sonate akusztikus témájában úgy kapkodunk levegő után, mint amikor felengedik víz alá nyomott fuldokolót. A Culling the Herd a szélsebes aprításba thrashes, metalcore-os pattogást enged, a záró Betrayer pedig a jól elcsípett hangulatfestő kezdő témája után végül beteszi a kaput, a kegyetlen gyalulás közé illesztett középtempós menetelések váltogatását dallamos, szólisziktus témák színezik.
Matze Schiemann és Marco Kessi gitárosok főképp a riffgyártásban jeleskednek, a szólómunka nem különösebben cizellált, nem is villognak e téren, de az egyszerűbb melodikus, hangulatteremtő betétekkel kifejezetten jól oldják a tömény zúzást (Forever Mine, Anthem of Vermin). E ponton azért ad némi hiányérzetet a lemez, mert – bár nem vártam Spiritual Apocalypse-szintű csodaszólókat – hallhatóan többre hivatottak. Külön öröm viszont a basszusgitár kalandozását hallani, Michael Gertsch bátor játékának és a kiváló keverésnek köszönhetően (például a már említett Perception vagy a The Initiation egyes témáiban). A dobost death metal esetében közhely dicsérni, ezért „Max Grinderről" (alias Massimiliano Malvassoráról) csak annyit, hogy játéka elsőosztályú. A riffek és tempók által épített fortyogó katlan felett Thomas Gertsch vokális teljesítménye sem szürke bömbölés, a repertoárban a félig-meddig érthető kiejtésű, mély torokhang mellett magasabb fekvésű harákolás, néhol blackes károgás is felbukkan.
Összességében az első egy-két lejátszás arra volt jó, hogy megszokjam az intenzitást (a hangzást nem tudom eléggé dicsérni). Később már az tűnt fel, hogy a zene nem temet maga alá és nem fáraszt le (a játékidő éppen ideális 40 perc). Mivel a durvaság nem csorbítja a megjegyezhetőséget, ennek köszönhetően a dalok okos, változatos (de nem túlkomplikált) témákból építkezése szembetűnő. A Defaced nem fél átlépni a hagyományos death metal határain, de tudatosan nem merészkedik túl messzire. Épp csak annyit kalandozik, amennyi a frissesség megőrzéséhez szükséges. Szép munka!
