Shock!

Amikor ezek az öltönyös úriemberek felvonultak a Barba Negra színpadára, azonnal tudtam, hogy különleges élményben lesz részem. Nagyon régóta hallgatok King Crimsont, tehát megszoktam a zenekar '80-as évekbeli különleges, semmihez nem hasonlítható hangzásvilágát, így nem ért meglepetésként a helyenként kakofónnak tűnő hangkavalkád. Az előző évtizedhez képest ez az éra telistele van egyfajta new wave-es lebegéssel és egészen sajátos virtuozitással, illetve meghatározó a Talking Heads hatása, ami nem csoda, hiszen az egyik itteni főkolompos, Adrian Belew élete során ehhez a csapathoz is hozzátette sajátos hangjegyeit.

A King Crimson legendás felállásából ketten játszanak a BEAT-ben, Adrian Belew a csapat markáns arca volt ebben a periódusban, hű társa a fenomenális basszusgitáros/mindenes Tony Levin, ők képezik ma is a zenekar magját. Miattuk futhatna a turné akár King Crimson néven is, vélhetően kevesen vennék zokon, ha így lenne, ám mégsem ültek rá erre a hullámra, így inkább a Beat lemezről elnevezett formációt egészítettték ki a Tool dobosistenével, Danny Carey-vel, illetve a saját jogán is zseniális Steve Vai-jel. Egészen megdöbbentő ez a négy ember együtt, és ez elvárások épp ezért az egekből indulnak.

Aki meghallgatta a BEAT néven kiadott, elefántos borítós tavalyi őszi koncertlemezt (Neon Heat Disease), máris tudhatta, nagyjából mire lehet ezen az estén számítani: a repertoár szinte teljes egészében a '80-as évekből származik, és a játékidő is megfelelt ennek a dupla élő lemeznek, ami a húszperces szünetet leszámítva kicsit több mint nettó két óra. Kimerítő metszetét kaptuk tehát ennek a korszaknak, mivel mindhárom akkori albumról játszottak, nem kis mennyiségben.

Az első etapban jobbára a projektet elnevező Beat albumról válogattak dalokat, és ami a lemezen is nyilvánvalónak tűnt, élőben még inkább kiviláglott, méghozzá a gitáron és basszusgitáron való szünet nélküli varázslás. Mellbevágó élmény volt, amit Tony Levin élőben a hangszerein művelt. A szinte hozzánőtt Chapman stickkel játszotta végig majdnem az egész bulit, a tizenkét húros, fura hangszeren szinte minden elképzelhető hangot megtalált és megmutatott, az első dalokban máris elkápráztatott mindenkit (Neurotica, Neal And Jack And Me), a Heartbeathez vett elő először konvencionálisnak mondható basszusgitárt.

A rendezői balon Steve Vai futurisztikus gitározására is illett figyelni, aki Robert Fripp igazolt hiányában a főnök szerepét vette át. Nem teljesen egy az egyben játszotta Fripp témáit, de erről ő maga mesélt nekünk nemrég. Az egymásba fonódó poliritmikus futamokat boszorkányos teljesítmény ilyen intenzitással színpadra vinni, mindemellett a fület gyönyörködtető, Vai-féle futamokkal is kényeztetett minket.

A Beat lemez dalai után Belew vidáman közölte, hogy most valószínűleg olyan dalokat fognak játszani, amiket még soha senki élőben nem hallott a közönségből. Valószínűleg igaza lehetett, hiszen itt jött a Three Of A Perfect Pairre kihegyezett blokk. Az olyan sötét instrumentális gigászokat hallgatva, mint az Industry, teljesen az volt az érzésem, hogy egy gigantikus jam session közepén vagyunk, főleg azokban a pillanatokban, amikor ezek a páratlan zenészek egymásnak felelgettek a hangszerekkel, mégsem tévedtek el a jammelés végeláthatatlan dzsungelében.

Danny Carey a Toolban sokkal jobban az előtérben van, itt viszont fantasztikusan alázatosan játszotta Bill Bruford egykori zseniális témáit. Levin a basszusozás mellett olykor némi billentyűs színezést is hozott, például az Industry és a Larks Tongues In Aspic III környékén. De a színpadhoz közel állók különleges pengetési technikáját is megleshették, a Chapman sticken jobbára ujjal, tappinggel játszott, hathúros basszugitárját viszont legtöbbször nem ujjal pengette, hanem egy sajátos Funk Fingers nevű eszközzel. Ezeket a hosszúkás ütőpálcikákat az ujjára rögzíti, így sajátos, dobolásszerűbb hangzást ér el. Boszorkányos! Különleges szónikus élményként ért még a Vai-féle "ajajajaj" gitáreffekt a szünet előtti Larks Tongues III-ben is, és hát az ő további effekthalmait is a már említett boszorkányos jelzővel tudom csak körülírni.

A húszperces szünetet egy dobpárbaj követte, amit Carey adott elő Belew-val némi hülyéskedés kíséretében egy mini dobszetten. Ha lehet ilyet mondani, a második részben még magasabb szintre kapcsolták az eddig is elsöprő zenei teljesítményt. Itt jöttek a Discipline-blokk számai, eszméletlen, szinte az egész album terítékre került, kolosszális kedvencekkel. Ilyen például a sirályszerűen síró gitárral és szerteágazó jammeléssel dúsított The Sheltering Sky, amit Adrian egyik dalszerzési csúcsteljesítményének tartok, és mindez élőben is hátborzongatóvá vált, többek között Vai sípoló remekbeszabott szólójának köszönhetően. A Frame By Frame instrumentálisában Vai tappinges szólója tarolt, de élményszámba ment Belew slide-os szólója a japán témás Matte Kudasaiban is. Adrian sokszor határozottan Fripp földi helytartójának tűnt. Szenzációs ezekben a Discipline-ről származó szerzeményekben, hogy mindegyik felismerhető egy-két ütem után, például az Elephant Talk örökérvényű sípoló témája, vagy Vai átszellemült gitárszólója.

Az is bebizonyosodott, hogy nem kell ide óriási fényparádé meg különösebb extra látvány sem, és a zenészek sem voltak túl nagy showmanek Vai különleges kígyózó mozdulatain és Levin zenésztársait vagy a közönséget fotózó performanszán kívül, mégis döbbenetesen dinamikus maradt a produkció. A Three Of A Perfect Pair fogóssága ellenére dobszólóba torkollott, ahol végre Carey is elengedhette magát egy kicsit, ahogy az Indiscipline-ben is bámulatos témákat ütött.

A rendes műsoridő itt ért véget, de a tömeg szűnni nem akaró ovációjának hatására (meg hát jön a szokásos ráadás), a visszatapsolás után eljátszották a Red kolosszális címadóját, amely annak idején első hallgatásra kedvencemmé vált. A sötét, körkörös instrumentális dallamra épülő dalkolosszus bemutatta, hogy milyen előremutató zeneiség rejlett a '70-es évekbeli King Crimsonban. Kimondottan fémes, modern progresszív metál hangulatú ez a darab, pedig az eredetit pedig 1974-ben írták (vagy legalábbis akkor jelent meg). A záró, népünnepélyt kiváltó Thela Hun Ginjeet (egyébként a Heat In The Jungle anagrammája) amelyben a Talking Headsen át a nigériai afrobeat-legenda, Fela Kuti-féle táncolós ritmusok is benne rejlenek, igazi újkori KC-esszencia ez is.

Ahogy korábban említettem, több mint két órán át játszottak, ami nem kis teljesítmény, hiszen nem túl fiatalok (Levin elmúlt nyolcvan!), de cseppet sem látszott rajtuk a fizikai fáradtság, noha biztosan megterhelő számukra a színpadi munka. Ezen az estén a Barba Negra hangzását sem érhette szó, ahol én álltam, a keverő mellett közvetlenül jobbra, briliánsan szólt minden.

Egyébként abszolút megértem, hogy Robert Fripp nélkül nem lehet/illik King Crimson néven játszani, de a BEAT ebben a formában hibátlan, gyakorlatilag tökéletes King Crimson-élményt nyújt, eleve a tagság felének autentikusságával, illetve a két „vendégzenész" sokoldalúságával is. Ahogy a mondás tartja: ha a Három a Tökéletes Páros, akkor a Négy a Tökéletes Trió, ezeket megfejelni meg csak egy olyan turnéval lehetne, amely a korai érát, a '70-es éveket vinné színpadra. Jöjjön? Jöjjön! Azt biztos, hogy egy ilyen estét én még ennél a koncertnél is jobban élveznék, pedig ezt is csak a tökéletes jelzővel tudnám illetni.