Shock!

január 19.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Crimson Glory: Strange And Beautiful

crimsonglory_cNemcsak az idei harmincéves évforduló lehet az apropója ennek az írásnak, hanem az is, hogy ezzel bezárólag gyakorlatilag teljesen kipipálhatjuk a Crimson Glory munkásságának feltérképezését (sőt, túl is teljesítjük azt, de erről később). Nem véletlen, milyen gyakran szajkózom, hogy a legjobb bandák életműve nem túl terjedelmes – persze ezzel még véletlenül sem akarom megbántani a tömegtermelőket, mert jómagam is szeretek párat, de az is tény, hogy egy karcsú életművel rendelkező zenekarra nemigen lehet ráunni, és ők sem fásulnak bele saját magukba, pláne, ha az egyes művek oly módon egyediek, hogy a fő stílusjegyek végig jelen vannak.

megjelenés:
1991. június 24.

kiadó:
Roadrunner / Atlantic
producer: Mitch Goldfarb, Jon Drenning

zenészek:
Midnight - ének
Jon Drenning - gitár
Jeff Lords - basszusgitár
Ravi Jakhotia - dobok

játékidő: 58:40

1. Strange And Beautiful
2. Promise Land
3. Love And Dreams
4. The Chant
5. Dance On Fire
6. Song For Angels
7. In The Mood
8. Starchamber
9. Deep Inside Your Heart
10. Make You Love Me
11. Far Away

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

Az 1986-os debütről és az 1988-as Transcendence-ről szóló korábbi cikkeinknek köszönhetően nem szükséges most floridai metáltöri-esszét írnom, de azért merítek majd a tényanyagból, mert a Strange And Beautiful megjelenését megelőző történések nagyon is fontosak a végeredmény és a későbbiek szempontjából. Hiába volt ugyanis minden adott 1989 táján ahhoz, hogy komolyabb siker köszöntsön a zenekarra, az egók, az alkohol és a kreatív nézetkülönbségek szétrobbantották a klasszikus felállást. És mivel a „keménymag", Ben Jackson gitáros és Dana Burnell dobos hagyták ott az anyabandát, a következő lemezen egyértelműen a Midnight által preferált cizelláltabb zenei irányvonal dominálhatott. Persze ez korábban is tettenérhető volt, de megvoltak a „fékek és ellensúlyok" – 1991-ben viszont már korlátok nélkül alkothatott a frontember, a megmaradt régi tagok (Jon Drenning gitáros és Jeff Lords basszer) úgy tűnik, partnerek voltak ebben és vélhetőleg Ravi Jakhotia dobos kiválasztása is tudatos lehetett. Értve ezalatt, hogy az ő egzotikusabb stílusa, amihez keleti származásának is köze lehetett, jobban illett a korszellemnek amúgy tökéletesen megfelelő, ledzepes felhangokat sem nélkülöző új stílushoz. Az mindenesetre biztos, hogy itt (értsük jól!) nem „metál-kalapálás" hallható, hanem szuperlaza, feelinges, groove-os dobolás.

Már ahogy a lemez elindul, az is full Zeppelin, igazi sokk lehetett régi rajongóként ezzel a pszichedelikus intróval és a belőle kibontakozó folyós témával szembesülni – tuti sokan utánanéztek, hogy nem egy új Kingdom Come-lemezt raktak-e fel. Persze már maga a régi misztikumot teljesen nélkülöző borító is gyanús lehetett, amiből szintén árad a pszichedelia és amikor a Promise Land bevezetőjét meghallja az ember, rá is jön, hogy erre a kongás-perkás intróra asszociált tulajdonképpen – és igen, a dal pontosan úgy is folytatódik, amit ennek alapján gondolnánk, persze a riffek húsosak, de inkább olyan Badlands módon. Aztán a második refrén után – mi ez a gospeles női vokál? Hogy mivan? Hát ez valami zseni – ja, de várj, hát ez most akkor tényleg a Crimson Glory lenne? Mert amúgy a gitárszóló teljesen tipikus, Drenning nemcsak ebben brillírozik aztán, hanem végig, és a franc essen bele, ahogy a basszus utána a kiállásban röfög, az is mennyire crimsonglorys valójában... Úgy emlékszem, valahol itt vett meg kilóra a lemez, amikor először hallottam, és innentől kezdve tényleg nem érdekelt már, hogy mi a név. Főleg, hogy az ez után következő Love And Dreams a topkedvencem: a teljesen akusztikus témát csak a közepén dobják fel egy villantós kis szólóbetéttel, amúgy egy feelingdal némi fúvóssal (!), sok szintivel és vokállal.

crimsonglory_2

A maga idejében aki eddig nem kapott infarktust, valószínűleg megkedvelte a lemezt, mert ennél radikálisabb már nem lesz utána sem, viszont az alaphangulat megmarad. Talán még a The Chant nyitóriffje után felcsendülő Hammondra néz az ember egy nagyot, de aztán már fenn sem akadunk a Marti Frederiksen fiókjából származó, pofátlanul ragadós refrénen, ami a szinte funkos lüktetésű, energiától duzzadó dalt megkoronázza. Hasonló szellemben folytatódik a zenei utazás, a Dance On Fire szintén egy Ravi rafinált groove-jaira és perkáira épülő, pulzáló tétel, ami ebben a zenei környezetben még keménynek is mondható és bármennyire is idegennek hat a Crimson Glorytól, alaposan odafigyelve a gitártémákra, nagyon jól hallatszik, kik is játsszák a dalt – és megint csak muszáj Drenninget méltatni, aki egyedüli gitárosként áll helyt ebben a (megintcsak kérem helyén kezelni a kijelentést!) korábbinál sokkal változatosabb stílusban. Ha mást nem is, de a műfajok korlátainak lebontására való törekvést mindenképpen muszáj értékelni még akkor is, ha gyűlöli valaki ezt a lemezt – cserébe a szám vége felé kapunk egy „régi" Midnight-sikolyt is. Ezután jön az album egyik számomra kevésbé erős pillanata, a „hagyományos" lírai: a zongorás Song For Angels szerintem kicsit giccses és sablonos, de az mindenképpen hallatszik rajta, hogy Midnight szíve-lelke benne van – ugyanez igaz a Deep Inside Your Heartra is később, azt valahogy még kevésbé csípték el az én ízlésem szerint, a kettő közül az egyik talán le is maradhatott volna. De hozzáteszem: sosem léptettem egyiket sem, pedig rengetegszer meghallgattam már a lemezt. Ha valaki igazán érzékeny és szenvedélyes művész volt a heavy metal világában, akkor az John Patrick McDonald Jr. – nem is tudom, hogy ennyi érzelmet melyik kollégája hangjában lehet hallani. Pótolhatatlan a faszi, tényleg.

crimsonglory_3Astronomica (1999)

Valamiért úgy emlékeztem, hogy a negyedik Crimson Gloryról real time is írtak az akkori shocokosok, de mivel ez sajnos nem így volt, érdemes itt megemlékezni arról is. Az eredeti hangszeresek ekkor már mind itt voltak, leszámítva Dana Burnellt, aki helyett a floridai színtér másik veteránját, a Savatage Steve Wachholzát kreditálták a lemezre, de ő egy hangot nem játszott rajta. Ez baromira hallatszik is, kábé minden idők legborzasztóbb dob(gép)hangzása van itt, a zene sodrása mégis ellenállhatatlan – én legalábbis imádom minden pillanatát, a furcsa keverési arányok ellenére is. A gitár például szenzációs, az előtérbe tolt basszust is baromi jó hallgatni, az ezzel az anyaggal szélesebb körben ismertté vált Wade Black pedig úgy (s)üvölt teli torokból, mint a fába szorult féreg. Letaglózó az egész, persze csak ha valaki szereti ezt a misztikus-progos-sci-fi metal zenei világot – talán a Pagan's Mind járatta ezt csúcsra később, persze már mérföldekkel erősebb megszólalással, de valahogy az itt hallgató zenéhez mégis ez illik igazán.

Persze lehet: csak azon múlik ezúttal is a dolog, hogy egész egyszerűen jó számokat kell írni és ez sikerült is. A szélsőségesen sikoltozós ének ellenére (néha azért az érzelmesebb oldalát is megmutatja Wade barátunk) mindegyik dal kerek egész, jól felépített, követhető és emlékezetes. Hogy pontosan mennyire konceptalbum, annak sose olvastam utána, de enélkül is átjön, hogy egy ufós tematika járja át az egészet – az biztos, hogy atmoszférateremtésben nem nagyon akadt párja a Crimson Glorynak sem a hőskorban, sem ebben a „metálreneszánszos”, 2000-es évek eleji időszakban.

In The Mood – ismét perkák, fúvósszekció (nemcsak háttérszínezésként, hanem gitár helyett szaxofonszólóval), seggrázós ritmus, itt tényleg ki lett maxolva a Motown-rock, tehát a Starchambernél visszatér a Zeppelin-vonal. Ez a hét és fél perces kalandozás talán az egész album legprogosabb tétele, tempóváltásokkal és megint csak remekbe szabott gitárszólóval. A Make You Love Me aztán feelingesen zárja a „kemény" dalok sorát, a fentebb már részletezett összetevők felhasználásával és a legvége ismét Midnight-jutalomjáték: ez az egyszál-gitáros merengés baromi jól állt neki, sajnálatos, hogy sok évvel később, első valódi szólólemezén kevés ehhez hasonló, igazán jó pillanat volt, ha egyáltalán. Merthogy ha nagyon akarjuk, a Strange And Beautifult is tekinthetjük afféle szólólemeznek, bár ahogy már többször is utaltunk rá, Drenning és Lord mint őstagok nagyon is beletették azt, amit a korábbi anyagokba és Ravi hozzáadott értéke is jelentős. Nem is meglepő, hogy ők így hárman akkor is együtt maradtak, amikor Midnight már végképp kezelhetetlenné vált és turné közben le kellett cserélni David Van Landingre, ráadásul egy darabig még az eredeti nevet megtartva.

Később aztán a négyes tényleg jobbnak látta Erotic Liquid Culture néven folytatni a '90-es évek közepén, amikor nemhogy a Crimson Glory, de úgy általában a hard rock és a heavy metal sem különösebben érdekelt senkit. Emiatt persze aztán mind az új zenekar kiváló, az itt hallható irányt továbbvivő debütalbuma, mind pedig a Jackson-Burnell-féle „pótlék", a Parish szintén elég jó és a klasszikus CG-stílusban fogant lemeze is teljesen elsikkadt, de szerencsére ma már mindkettő hozzáférhető, sőt, ez utóbbinak még egy felturbózott újrakiadása is volt pár éve. Persze nem egy Transcendence az sem, de jól kihallatszik belőle, hogy ki mit hozott annak idején a zenekarba – ahogy az már csak lenni szokott, a két fél csak együttesen tudta azt és úgy akkor megalkotni.

Szerintem kimondottan érdekes, hogy Van Landing hangja időnként kísértetiesen hasonlít a később csatasorba állított Wade Blackére (vagy fordítva), tehát amikor a reunion nem jött össze Midnighttal, valószínűleg ő is felmerülhetett, mint megoldás, pláne hogy volt is rutinja már a zenekarral (és ha jól rémlik, még Ravi is benne volt egy darabig a pixisben akkortájt). Mindenesetre ő is és más neves kollégák (Rob Rock, Lance King, Andy B. Franck, Sean Peck, Nils K. Rue) is felléptek azon a Progpower fesztiválos megemlékezésen 2009-ben, amit az énekes halála után szervezett a Crimson Glory akkori felállása – nagy kár, hogy hivatalos felvétel nem jelent meg erről, bár ezt-azt lehet találni róla. Akárcsak Midnight posztumusz megjelent (?) további szólóprojektjeiről, amelyek meghallgatására még nem tudtam rávenni magam a felemás Sakada-élmény miatt. De nem is ez számít, hanem hogy a zaklatott, excentrikus őstehetség által megálmodott zenei világ a mai napig valóban egyszerre tud „strange" és „beautiful" is lenni.

 

Hozzászólások 

 
#7 Anomander 2021-12-20 09:28
A Transcendence örök kedvenc, abszolút alapmű a műfajban. Ez a lemez sem rossz, van egy adag misztikus hangulat benne és Mindnight hangja is remek. Tényleg hard rockos, Midnightról lehetett tudni, hogy ez az ő világa, de sajnos a lemez nem ér fel az előzőhöz, mindenestre azért jól esett most megint meghallgatni. Köszi az írást!
Idézet
 
 
#6 Equinox 2021-12-19 18:00
Én szeretem ezeket a hatásaikat is, de egész egyszerűen kevesebb az ihlet itt. Majd még kipróbálom, milyen mostanában, de amikor megismertem a Crimson Glory életművet, az első egy misztikus izgalmas heavy metal volt, a második egy progos US poweres mestermű, ez meg olyan hard rockos volt, amit úgy kell érteni, hogy amellett hogy hard rockos, nem is elég izgalmas. Nem a Zepp-pel van baj, hanem azzal, hogy nem tűnt soha, hogy a banda formában lenne itt. A későbbieket meg már nem is hallgattam.
Idézet
 
 
#5 Asidotus 2021-12-19 17:08
A Strange and Beautiful lemezt nem ismerem, de az előtte lévőket nagyon szeretem, és az Astronomica is nagy kedvenc.
A korabeli kritikák nem tettek kíváncsivá rá, és ez a cikk sem tol nagyon felé, de egyszer mindenképpen megpróbálom majd
Idézet
 
 
#4 MrBr 2021-12-19 16:05
Számomra az Astronomica a legjobb albumuk sőt az általam ismert több száz metal album között is örök top10 ben van. Mai napig is falhoz szegez, elképesztő teljesítmény.
Idézet
 
 
#3 A radai rosseb 2021-12-19 10:59
Nagyon jó. Most már biztos,hogy 85-95 között készültek a legizgalmasabb metal lemezek. Még a hangzás se volt olyan egy kaptafára készült , mint manapság.
Idézet
 
 
#2 GTJV82 2021-12-19 10:22
Nagyon jó lemez, már anno is megszerettem a "másmilyensége" ellenére. Nálam ez is klasszikus, ugyanis a számok kiválóak, még ha több is hard rock benne, mint a prog metal.
10/10.
Idézet
 
 
#1 ezrrl 2021-12-19 08:22
Köszönöm.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.