Shock!

Ha csak minimális intenzitással is, de követted az elmúlt években a dallamos metál világát, pontosan tisztában vagy vele, hogy az egykor a melodikus fémzenék mentsváraként szolgáló olasz Frontiers kiadó szép lassan irányt, illetve mértéket tévesztve fokozatosan átment az ilyen-olyan, sok esetben teljesen érdektelen, úgynevezett szupergrupok lerakatává. Jól bevált séma szerint öntötték és öntik a világra mai is az általában szebb napokat megélt, kulcsfigurává kikiáltott főhősök köré szerveződött alakzatokat, akiknek aztán Alessandro Del Vecchio összehoz valamit, ami épp kicsusszan a keze alól.

Úgy látszik viszont, hogy a kiadó ezúttal igyekszik kissé kijjebb tolni saját határait, mert ugyan a Withering Scorn is sokat próbált veteránok gyülekezete, ők viszont a power metal tengerentúli változatában utaznak. Az egészen 1996-ig a Fates Warningban játszó Joe DiBiase basszusgitáros mellett azok a Drover-tesók alkotják a bandát, akik a prog/poweres Eidolonból kerültek anno a Megadethbe (Glen gitározott még a Tate-féle Queensryche-ban, King Diamond mellett és a Testamentben is), a mikrofon mögött pedig a leginkább a Metaliumból ismert énekes, Henne Basse áll. Papíron ez egy igencsak erős összeállítás, hiszen MegaDave oldalán éveket lehúzni komoly ajánlólevél, a Fates Warning neve pedig mindig is a magas minőség garanciája volt. Szóval igencsak érdekelt, mivel fognak ezen a fickók előállni, főleg, hogy Basse meg aztán tényleg bármit el tud énekelni, ha heavy/power metalról van szó.

A végeredmény azonban mégis kissé felemás, mert tény ugyan, hogy a riffek horzsolnak, Henne a lelkét is kiénekli, meg úgy az egész rendben is van, viszont nagyjából ezzel el is mondtam mindent. US power-standardok alapján precízen összerakott nyolc dal alkotja a Prophets Of Demise-ot, de ezek között kevés az igazán karakteres és emlékezetes darab, így kicsit összefolyik a lemezanyag. Külön sajnálatos a fogós refrének szinte teljes hiánya, és bár nyilván nem tisztességes együtt emlegetni ezekkel a formációkkal a Withering Scornt, de ha meghallgatod bármelyik Helstar-, korai Savatage- (és most szándékosan nem a Criss Oliva halála utáni megadallamos lemezeket hozom példaként), Armored Saint- vagy Vicious Rumors- lemezt, pontosan érteni fogod, mi a problémám.

Zeneileg egyébként teljes mértékben rendben van ez a lemez, de Basse hangszálait nem sikerült kiaknázniuk, így gyakorlatilag a harmadik Pick Up The Pieces az első track, amiben igazi, emlékezetes refrén van. A soron következő, karakterében az addigi daloktól teljesen elütő, középtempós, szépen építkező, súlyos Ancient Desire szintén kifejezetten jó, a Dark Reflection meg minden korábbinál brutálisabb vokalizálást hoz Hennétől (arról nincs infóm, hogy ezeket a sorokat vendégénekes üvöltötte volna fel), de ezek kifejezetten illenek is a súlyos riffekhez. A Dethroned a lemez leggyorsabb és egyben egyik legjobb darabja is fasza gitártémákkal, és furcsa mód ebbe építették be a lemez tán legfogósabb refrénjét is, egyébként pedig egy kellemesen nosztalgikus Metalium-feeling is átitatja. Ki kell még emelni a záró, nyolcperces, epikusan málházó Eternal Screamst is, de ezzel együtt is csak öt karakteres dalnál járunk a nyolcból, ami egy negyvenperces lemez esetében véleményem szerint kevés, ilyen hosszúságnál nem fér bele negyed órányi töltelék.

Kár, mert egyértelműen lenne potenciál a bandában, így viszont csak abban bízhatunk, hogy a második lemezre érnek majd össze igazán. Persze csak akkor, ha addig nem fullad ki a formáció. De ki fog.