A hét elején két Grammyt is besöpört, baltimore-i Turnstile pár éve óriásit robbantott szintis, dallamos hardcore zenéjével. Természetesen már a Glow Onon és elődjén, a Time & Space-en minden ott figyelt, amit a banda csúcskorszakáról tudni érdemes, a debütön pedig a metál is jelen van (Nonstop Feeling). Ezekhez mérten az új lemez nem mindig hozza ugyanazt az izgalomfaktort, de azért mégis érdemes odafigyelni rá. Meglepett, hogy ilyen bő lére eresztették a negyedik nekifutást, hiszen 45 percével a Never Enough a csapat leghosszabb lemeze (az eddigiek 28, 25, illetve 35 percesek). Ebben a zsigeri zenében kell az a tizenkét-tizenöt, jobbára rövid szám, ami legyalulja az embert, ez most is megvan, csak kevesebb szerzeményre kapom fel a fejemet. De azért messze még a kifulladás.
A Beléptetőkapu évek óta a fesztiválok fontos résztvevője. Ennek bizonyítéka, hogy én magam is láttam már őket három-négy éve a Graspopon kora esti headlinerként, és Európa még csak nem is az ő terepük annyira, mint a hazai pálya. Ha e státuszon az elkövetkezendő lemezek nem tudnak még feljebb tornázni, már akkor is jól jártak, mivel a korai albumok hamarosan klasszikussá nemesednek majd, az újakkal meg elég lesz tartani a szintet. A Glow On lemezanyaga igen komoly visszhangra lelt Amerikában. Ha még Scott Ian is a fiával gitározza a Holidayt az Instagramon, és forradalmi hardcore-lemeznek nevezi, készséggel elhiszem neki, hogy valóban így van. Többek között azért is, mert első kézből is ugyanez volt a véleményem, Scott-tól függetlenül. Attól még mindig jó érzés, amikor rendes emberek és jó zenészek értékelnek dolgokat hozzánk hasonlóan.
A Turnstile tavaly tavasszal csepegtette el az első új szerzeményt, a címadót, amelyet nem sokkal később követett a Brendan Yates énekes és Pat McCrory gitáros által rendezett videó, majd a hónap végén a Seein' Stars / Birds klip is, hasonló szereposztásban. Májusban karitatív koncertet adtak Baltimore-ban a hajléktalanok megsegítésére, majd Brooklynban következett a júniusi lemezbemutató, másnap pedig a lemezmegjelenés a Roadrunner gondozásában. Szépen felépítették tehát a promóciót, és a lemez igazolta is a számításokat, mivel több országban is addigi legmagasabb listás helyezésüket érte el: a lemez a Billboard kilencedik helyén debütált, 38 ezer albumekvivalenst adtak el belőle az első héten (ebből több mint 27 ezer volt fizikai lemez).
Brady Ebert alapító szólógitáros kiválása természetesen változtatott az összképen, és azt is ennek vélem betudni, hogy elődeihez képest enyhén kevésbé riffcentrikus a Never Enough, de azért nagy baj nem történt. Nem tudom értelmezni, hogy hivatalosan minden számcím csupa nagybetű, az interneten szocializálódott szemeknek ez túl sok a kiabálás, így nem fogom átvenni ezt az ÍRÁSMÓDOT, de ők látszólag nagyon hisznek benne. Zeneileg itt is a Glow Onhoz hasonló dolog történik, csak kisebb skálán persze. A dalok szerkezete nem változott gyökeresen, sokszor kapunk űrös szintifelvezetést (címadó) vagy érdekes betéteket (Sole), de a breakdownok soha nem maradnak el. Sajnos akkora betonkemény leállásokat, mint az előző lemezről a Mystery, a Blackout vagy a Holiday, már nem sikerült írni, meg akkora slágereket sem, mint az Alien Love Call, de a dallamos énekre épülő, korai '80-as éveket idézően poszt-punkos I Care vagy a táncolós Dreaming is a lemez kiugró pillanatai közé tartoznak. Ugyanitt nagyon markáns szaxofont használnak, kap is tőle a fődallam egy latin jelleget, a Sunshowerben pedig fuvolás díszítés csendül fel. Utóbbi óbégatós punkja kellemesen gyors, pont, ahogy kell.
Az epikus, gigantikus (majd' hétperces!) Look Out For Me-nek egy '80-as évek közepéről származó Rush-szintitéma ágyaz meg, ez régen szinte egy fél lemezt is kitett volna játékidőben. De az említettek mellett is szerepelnek itt húzós, erős tételek a múlt lemezeihez méltóan, olyan hardcore-riffekre felépített húzónóták, mint a Sole vagy a hadarós Birds. Az ilyesmiben természetesen mindig jók voltak, most is a banda legerősebb pontjai ezek, de a Dull betonozós, szaggatott riffje is e vonalhoz sorolható például egy nagyon dallamos számban. A műfajhoz szokatlan elemek jól illeszkednek a csapathoz, maga a szintihasználat ténye önmagábam izgalomfaktor, de ez alapjában véve ez azért továbbra is egy poszt-hardcore csapat, a stílus minden velejárójával.
A jövő zenéje, hogy képes lesz-e még feljebb mászni ezzel a lemezzel a Turnstile, vagy a Glow On jelentette a csúcsot. Én utóbbi felé hajlok, de cáfoljanak meg, mivel az új lemez miatt sem kell szégyenkezniük. Ez a banda a jelen egyik nagy (befutott) reménysége a tengerentúlon, épp ezért remélem, hogy van még benzin a tankban a jövőre nézve is.
