Shock!

A klasszikus progresszív rock lemezek az utóbbi időben úgy látszik, mindig engem találnak meg. Ez persze nem baj, mert szerettem-szeretem a stílust, de sajnos az újabb bandákkal kapcsolatban már nem vagyok igazán képben (sajnos a régi nagyok hallgatása is igencsak háttérbe szorult mostanában).

Mégis, úgy érzem, rendelkezem elég progrockos „műveltséggel" ahhoz, hogy értő füllel értékeljem az ilyen muzsikát is, hisz' valljuk be, az elnevezés („progresszív") dacára ebben a műfajban sem igazán jellemzőek a radikális újítások. Persze ezzel semmi probléma, jómagam ugyanis nem tartozom azon észosztók közé, akik egy-egy újonnan felbukkant zenekartól minden alkalommal a spanyolviasz feltalálását várja – tudomásul kell venni, hogy a prog rock is csak egy „sima" zenei műfaj, amelynek igen szigorú szabályai, sőt, kliséi vannak, amikhez illik ragaszkodni, ha az ember ezt akarja játszani. A keretek azonban korántsem szűkösek, ezáltal talán a létező legváltozatosabb könnyűzenei stílusról beszélhetünk, ergó: a századik csapat sem lesz unalmas, ha jól csinálja azt, amit csinál.

Felkészült zenészekből áll a budapesti Trinity legénysége is. Hogy is lehetne másképp, hiszen Emerson, Lake & Palmer nóták interpretálásával kezdték anno a pályát a még most sem túlkoros srácok. Saját nótáik is a prog rock alapbandáinak szellemében (ELP, Yes, Jethro Tull, Gentle Giant, de hogy itthonról is mondjak példát: After Crying, East...) fogantak és ha valaki csak egy kicsit is szereti az ilyesmit, biztosra vehető, hogy széles mosollyal hallgatja majd az ezerszínű, ötletes, komplex mivolta ellenére is követhető és a rengeteg szólisztikus-instrumentális résszel megtűzdelten is dalokra épülő muzsikát. És bár nem túlzottan jellemző a gitárközpontúság; a technikás, időnként kétlábgépes dobtémák miatt a keménységet, feszességet sem nélkülözi a zene – a sok fuvola, zongora pedig kellő kontraszttal szolgál, egyben simogatja is a fület. Igazán kellemes hallgatnivaló tehát a Trinity bemutatkozó lemeze.

Ki kell azonban térnem arra a negatívumra, amely igencsak gátolja az élvezetet és ami miatt sajnos pontot kellett levonnom: ez pedig nem más, mint az ének. Segesdy Márton vélhetőleg kényszerből állt a mikrofon mögé a billentyűzés mellett, ugyanis rögtön az elején nyilvánvalóvá válik, hogy sokkal jobb zenész, mint énekes. Az igényes, költői, magyar nyelvű (!) szövegekhez egyszerűen méltatlan ez a modoros és néhol bizony hamiskás, kiforratlan énekhang. Tudom én, hogy a prog rock világában külföldön sem mindenki Damian Wilson, de azért a bandák legtöbbjében szépen, tisztán éneklő frontembert találni, ami ilyen minőségi zenével párosítva maradandó élménnyel tud szolgálni. Ebben az esetben azonban csak bosszankodik a hallgató. Persze lehet, bennem van a hiba, hiszen a korai After Crying anyagokkal sem tudtam régebben megbarátkozni, éppen az ének miatt. De az is biztos, hogy csont nélkül adnék kilencest egy instrumentális verziójú, illetve egy jó torokkal felénekeltetett Harmadkorra.